Mondják, hogy a hajdankorban
Elhiresült Memnon szobra,
Valahányszor a nap fölkelt,
Mindannyiszor szólott volna;
Szólott volna bájos hangon,
Mint a szellő lebbenése,
Melly madarak, csattogányok
Hő dalával van tetézve.
Nem vagyok én illyen szobor,
Hogy a napot üdvözöljem,
Valahányszor csak fölébred…
Ezt ne várja senki tőlem…
Pedig mégis akkor zengek
Lelkesülve és igazán:
Hogyha Isten kegyelmének,
E tüznapnak lángja süt rám.
Ennyiben hát összevágok
Ama régi kőszoborral,
Bár nem ömlik ajkaimról
Ollyan bájos hangokon dal…
Ámde másban felülmulom,
Mivel szive nincs
a kőnek,
Dalaim meg egytől egyig
Szivem közepéből jőnek.
Forrás: Családi
lapok 6. Évf. II. félév 24. sz. 1857. dec. 10.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése