Ismeretlen szerző: Szerelmem

Vedd vissza Isten! ezt a lantot;

Vedd vissza, nincs benne öröm:

Fáj, ha végig zeng rajta ujjam;

Fájdalmamban összetöröm.

Mit ér a dal, bár édes is,

Mint a szeráf-lehellet?

Ha nem birja elzengeni:

Hogy téged mint szeretlek,

Óh Isten! mint szeretlek!

A felhő boldog én helyettem,

Lábadnál ömleng kedvire,

S határtalan, forró szerelmét

Villám-ajakkal zengi le;

Erdőket gyújt tömjénedül,

Szívet, világot renget…

S én nem birom elzengeni:

Hogy téged mint szeretlek,

Óh Isten! mint szeretlek!

Az óriás hegy, a magasság,

Egy hozzád nyult forró ima;

A térdelő völgyek, a mélység:

A nagy világ alázata;

A hegy szele,völgy csermelye

Szerelmedről csevegnek…

S én nem birom elzengeni:

Hogy téged mint szeretlek,

Óh Isten! mint szeretlek!

Irigylem a napnak sugárát,

Olly fénynyel irja le neved!

Irigylem az éjfél sötétét,

Olly csillagokkal tiszteleg;

Irigylem a kis gyertyaszált,

Mit oltáridra tesznek…

S én nem birom elzengeni:

Hogy téged mint szeretlek,

Óh Isten! mint szeretlek!

Irigylem a kisded pacsirtát,

Mert olly gyönyörüen dalol,

S mindig hiszem, ott a magasban

Már kebleden zeng valahol:

Azért száll le olly csendesen;

Meglátott… szive reszket…

S én nem birom elzengeni:

Hogy téged mint szeretlek,

Óh Isten! mint szeretlek!

Áldottabb nálam a virág is,

Melly néked illatot lehel;

És áldottabb az őszi fáról

Lehullott hervadó level;

Hisz olly lágyan rólad susog,

Mint álmában a gyermek…

S én nem tudom elzengeni:

Hogy téged mint szeretlek,

Óh Isten! mint szeretlek!

Áldottabb a fű szála, mellyen

a harmatcsepp feléd ragyog;

Áldottabb a kis, lenge porszem,

Melly fölfelé tör, kavarog;

Áldottabb mind, kimondja mind:

Hozzád mikép epednek…

S én nem birom elzengeni:

Hogy téged mint szeretlek,

Óh Isten! mint szeretlek!

Minden csöpp vérem hő imádság,

Mint egy piros, kis olvasó;

Minden hajszálamon egy-egy dal

Ling-leng hozzád fohászkodó;

Gyémánt-betű minden könyem,

Melly irja szent szerelmed…

És nem birom elzengeni:

Hogy téged mint szeretlek,

Óh Isten! mint szeretlek!

Vedd vissza hát, vedd ezt a lantot,

Hiába minden zöngelem;

Mi másnak olly magas gyönyört ád,

Ah! az mély fájdalom nekem.

Mit ér a dal, habár reá

Uj csillagok születnek…

Ha nem birja elzengeni:

Hogy téged mint szeretlek,

Óh Isten! mint szeretlek!

Forrás: Családi lapok II. köt. 2. füzet Pest 1859.