„Uram király, László, az Úr legyen veled!
Szomorú hirrel kell sujtanom szivedet:
Országodra ütött egy pogány kún csorda,
S kénye-kedve szerint dúl ölve, rabolva.”
Igy beszél a hirnök, azután elhallgat,
Lesvén könyes szemmel a királyi ajkat.
László a beszédet megdöbbenve hallja,
Kilángol szeméből rettentő haragja.
„Vészt a kúnra!” Kiált a hon fejedelme,
Súlyos csatabárdját magasra emelve,
És az indulóra legott parancsot ad:
Riadjon a harczkürt, üljön lóra a had!”
Aranyos sisakját fölteszi fejére,
Legsúlyosabb bárdját ragadja kezébe,
S előparancsolja szép ragyogó ménjét,
Mellyen ülve Lászlót hadistennek vélnéd.
Riadva reng a kürt, a sereg utra kél,
Fényes napsugártól villámlik az aczél,
Repülnek a zászlók dobognak a mének,
Vig csatadalt zengnek a magyar vitézek.
De ujra hirnök jó a sereggel szembe,
S igy kezdi beszédét csak alig pihegve:
„Uram László király! késő, azon félek,
Nem érheted utól a kún ellenséget.
„Visszafelé indult már a pogány csorda,
Sok ezer keresztényt rabszijon hurczolva.”
„Utánam, vitézek! el kell őket érnünk,
Sem enni, sem inni addig rá nem érünk.”
Rövid idő alatta nagy földet bejárnak,
De hirét se halják a rabló pogánynak;
Ismerik a kúnok László csatabárdját,
Nincs is arra kedvök, hogy nyakukra várják.
A király nem csügged, sebesebben halad,
S buzditja példája a csüggedő hadat;
Porfelleget lát meg végre a távolban,
s örömmel kiált föl: „Ott a pogány, ott van!”
„Míg a nap az égről végkép lehanyatlik
Talán elérhetjük a rablókat addig.”
És megsarkantyúzza habos paripáját,
A sereg követi vezére példáját.
Mire a természet nyugalomba szúnyad,
A Temes folyamnál tábort üt a kún had,
Nem is veszi észre, hogy a folyamon túl,
Két nyillövésre van a magyar tábortúl.
„Megtámadjuk őket – igy szól László király –
Még az éj folytában csillag sugárinál,
Legyetek éberek, hogy a kürt szavára
Legott felülhessen kiki a lovára.”
De fölzúg a sereg: „Urunk és királyunk!
Kúnokkal csatára mi hiába szállunk,
Éhesen, szomjasan, kifáradva testünk,
A harczban egy lábig el kellene vesznünk.”
A nagy bárdú király megérti a panaszt,
Mit nyomasztó szükség közérzete fakaszt,
S vigasztalja őket, bár szomoru lelke:
„Bizzatok az Urba’, bizzatok Istenbe’!”
Félrevonul aztán csöndes sátorába,
S imádkozik ottan ájtatos magába:
„Boldogságos asszony, könyörögj fiadnak,
Nyujtson vigasztalást az éhező hadnak.”
De im! a térdelő nagy király megdöbben:
Éktelen vad lárma kél imája közben,
S mintha remegne a föld is lába alatt…
Mi történik ott künn?... megnézni kiszalad.
S látja, mint rohan egy szarvas- s bivalycsorda
Iszonyú robajjal a magyar táborba.
„Öljétek le őket, éhező vitézek,
Eledelül Isten küldötte tinéktek!”
Ezer nyíl s kelevész repül mindenfelül,
A sok bivaly s szarvas bőgve a földre dűl;
És lesz nagy lakoma Isten kegyelmébül,
Lászlót, a királyt is meghíják vendégül.
„Urunk s királyunk! most van ugyan mit ennünk,
De a szomj ezáltal csak növekszik bennünk.”
„Ád az ég italt is, ha már enni adott,
Csak míg visszatérek, ne zúgolódjatok.”
Igy szól a nagy bárdú király seregéhez,
Mert magában földöntúli erőt érez;
S egy sziklához siet, karddal a kezébe’,
Hogy sokáig szomjan ne szenvedjen népe.
Perczig imádkozik a földre borúlva,
Azután kardjával a sziklát kifúrja;
S im, a kemény szirtből tiszta forrás csereg,
Hogy eloltsa szomját az epedő sereg.
Hálaima után király parancsára
Megrendül a harczkürt vérengző csatára;
Csatabárd jobbjában, balkezében zászló,
Hadát kún ellen ugy vezeti László.
A zaj hallatára fölriad a kún had,
S rémültében csak azt nézi, merre futhat?
Foglyait ott hagyja, rohan nyakra-főre,
Mert a nagy bárdú hős vette üldözőbe.
Kapulcs, a kún vezér váltig kiabálja:
„Vissza, gyáva nép!” de ki sem ügyel rája;
Majd egyedül védi a sereget hátúl,
Míg ő is el nem hull a nagy csatabárdtúl.
Szalad a pogány nép, már vezére sincsen,
S féltett életét hogy megválthassa kincsen.
- Gátolni reméllvén az üldözők hadát –
Elhányja tömérdek ezüstjét, aranyát.
De a jámbor király szilárd nagy hitével
Szemeit az égre buzgón emelé fel,
S a csillámló érczek az egek Urának
Bölcs akaratából kővé változának.
Hiába szaladnak! nyomukban a halál,
Melly hosszú kezével ezreket lekaszál;
Több elhullt felénél már a rablóhadnak,
S foglyokká lesznek, kik életben maradnak.
Csak egyet mente meg fürge paripája,
Hogy legyen hirmondó messze Kúnországba,
A ki nemzetének otthon elmondhassa:
Hogy jaj annak, ki a magyart háborgatja!
Forrás: Családi lapok 6. Évf. II. félév 2. sz. 1857. júl. 9.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése