Ismeretlen szerző: A három ifju (legenda)

Jaj de örül, jaj de vigad

Babylonnak népe!

Örömének, vigságának

Nem is lesz tán vége…

Dura-mezőn megzendül a

Hárfa és az ének,

Nabuchodonozor arany

Bálvány-istenének.

S ha megzendül a muzsika,

A czimbalom, hárfa,

Parancs szerint térdre hull mind,

Egy se’ marad állva.

Ki is lenne olly vakmerő;

Kinek lenne kedve,

Máskép tenni? Hisz a parancs

Ma volt kihirdetve:

„Hogy imádja mindenki ott

Azt a fényes képet,

Melly a mezőn van állitva,

Ugy, - mint istenséget.”

A parancshoz oda volt még

Végül az is tüzve,

Hogy az ellenszegülőt mind

Bevetik a tüzbe.

Szól a hárfa, s a czimbalom,

És az ének árja

Dura-mezőt, mint a virág

Illatja bejárja…

Három ifju, mind a három

Olly gyönyörü, olly szép,

Az áldozó pap mellé az

Arany bálványhoz lép;

És megálla büszkén; a pap

Szól haragra forrva:

„Hajtsátok meg térdeteket;

Hulljatok a porba!”

’Illyen arany isten előtt

Nem hajtunk mi térdet.

Jehova az egyetlen-egy,

Kit imádunk; érted?’

S hullámozni kezd a sereg,

Ugy, miként a tenger,

Mit a szélvész, a vihar nagy

Haragjában megver.

Szárnyra kel a vész madara,

S rémesen sikoltoz:

„Tüzbe velök… El kell vinni

Őket a királyhoz.”

Ül a király nagy kevélyen,

S fényes trónusánál

Három ifju: Sidrák, Mizsák,

Abdenagó ott áll.

Három szép arcz, három virág,

Három piros rózsa;

Az öröm, a boldogság ugy

Mosolyog le róla.

S búredő jön a királynak

Sima homlokára,

Ha rájok néz, s emlékezik

Adott parancsára.

„Deli ifjak! igaz-e, mit

A poroszlók szólnak;

Igaz-e, hogy ellenmondtok

A királyi szónak?

Mondjátok… S ha való, kérlek,

Hogy visszavonjátok;

Mert különben nagy büntetés,

Lángtenger vár rátok.”

’Igen, király! bálvány-istent

Soha sem imádunk;

Jehova a mi Istenünk,

Védelmünk, és várunk.’

És a király e válaszra

Nagy haragra lobban;

S parancsolja: fütsenek, mint

Máskor, hétszer jobban…

„Majd meglássuk dörög rájok,

Mint a setét felhő,

Majd meglássuk, Istenteket…

Hisz talán csak eljő

Megmenteni hű fiait.” –

S e gunyos beszédre

Sohajtás kel kebleikből,

És felszáll az égre.

Lobog a láng, pattog a tüz,

S három ifju benne…

Mintha maga a hit, remény,

És szeretet lenne.

S hogy legyen e koszorunak

Szalagja, leszárnyal

Közéjek egy szabaditó,

Harmatos szép szárnynyal…

S felfakad egy bájos ének

A négy angyal-ajkon:

„Jehovának nagy nevére

Kik térdet hajtson”…

A király hallja, s meglágyul

Szive hidegsége,

S parancsot ád, hogy az ifjak

Ki legyenek véve.

S dura-mezőn hallgasson el

a czimbalom, hárfa,

És az arany bálvány-istent

Senki se imádja…

Legyen áldott és magasztalt

Az egy igaz Isten,

A kinél a földön, égben

Hatalmasabb nincsen.

Forrás: Családi lapok II. köt. 2. füzet Pest 1859.