(Barátimnak szentléleki
emlékül)
Busult embereknek született az erdő,
Az ő itt a földön, mi égen a felhő:
Míg ez nagyepedve issza a harmatot,
Hej! te erdő iszol könyüt, vért, bánatot.
De ne félj ez egyszer nem bánt semmi lélek,
Künn hagyom én a bút, mikor ide lépek.
Minek is hullatnám szent öledbe könyem?
Akkor egy leveled sem maradna zölden;
Pedig ugy szeretem ezt a rezgő lombot,
Elringatja lelkem, mint a vadgalambot;
Ugy szeretem én e titkos méla zúgást,
Mintha csalogányok ölelgetnék egymást,
És igy szólanának: „szeress lelkem, szeress,
A szerelmem kívül életet ne keress!
E tündér beszédre ide s tova nézek,
Ó itt lesz valahol a családi fészek!
Beszélj te gyöngyharmat ott a cserlevelen:
Merre, merre lakik a dalfejedelem?
És im megcsattan a zöld árnyéku sátor,
S dalt hallok, a minőt nem hallani máshol;
Dalt hallok, szabad dalt, mint a kard pengése,
Mellyen diadal van koszoruba vésve,
Majd meg ollyan búsat, mint midőn az árvák
Egymást eltemetik, koporsóba zárják…
E bús süvöltésre elsikoltom magam:
„Jöszte a szivemre édes kis madaram!”
Dehogy jő, dehogy jő, már ott száll a mélyben,
Míg a nap lehajlik tán utol sem érem;
Verem szét a galyat, sietek utána,
Hát egyszerre ime egy rom áll utamba!
Mint vénült remete ősz szakálla, fővel,
Ki meghalni a fa sudarához dőlt el. –
Mit keres itt e fal, mélyen ide bujva,
Mint a reményvesztett szerelemnek búja?
Mi lovag rakatta ezt menedékhelyül?
Kinek sarkantyuja pengett itt legelül?
Hej! csak tarajára akadnék hirtelen,
Azt is itt viselném, itt én a szivemen;
S ha elém tünnék egy barnapiros vérfolt,
Melly honfisebekből a szent hazáért folyt;
Be megcsókolgatnám, be megölelgetném,
Mint a nap a hajnalt a regg szürkületjén…
Csakhogy itt babérral van minden benőve!
Dicsőség levele hull a hideg kőre,
Melly sohasem hervad, melly mindig tavaszlik,
Mint a magyar, a ki nem hal meg, csak alszik…
Alszik egyidőre, de föltámad ujra,
S fényesb jövőt épit a rombadúlt multra!
Ugy van. E kereszt
is azt beszéli, mellyre
Most bukkanok a rom magasán heverve,
A kereszt az örök élet lobogója,
Melly a haláltól a bünöst is megójja…
Nekünk is volt, igen, hajh igen sok vétkünk,
Ámde millió sziv imádkozott értünk,
Ki hinné: hogy itt is erdők éjjelében
Imatermő zárda álla régesrégen?
Hogy a kövek, hova most a sasok ülnek,
Romjai egy édes mennyei kopűnek,
Mellyben az imádság sejtes méze készült
Jámbor férfiaknak szive közepébül?!
E bedőlt folyosón árjadt végig a dal,
Melly küzdeni szállt az égi hatalommal,
Hangjára lelippent a villám, a felleg,
S mindketten amott a sziklán térdepeltek.
hát e csonka iv itt? – a kapuból maradt,
Mellyen tul letörpül a vas önakarat,
S a szent engedelem
vevén által lelked,
Szárnyán Istenednek válláig emelget…
Szinte látom őket, mint repülnek ide!
Hozományul szivét nyujtja mindenike.
Némellyikét vérzik titkos fájdalomban,
Azért kopogtat olly halványan, nyugodtan;
Más vitézi karddal van még felövezve,
Hanem lefekteti szépen a küszöbre,
Ajkához szoritja az olvasó-szemet,
S rája tüzes, forró könyüket eredet:
„Isten hozzád csaták vérpiros virága,
Üdvözlégy lelkemnek arany napvilága!”
Hát amott ki lépdel lassu méltósággal,
Kit megsérteni tán a szellő is átall?
Szép ezüst szakála, szép arany keresztje:
„Szent ház! a püspököt nyugodni ereszd be!”
Itt meg karcsu ifju lesütött szemekkel,
Kit egy földi angyal véres átka terhel:
Szőrköntöst barátim! s fürteimre hamvat,
Míg a bün, míg a sziv együtt el nem hamvad.”
És bemén zokogni, multját vezekleni,
Az éjben, a könyben édes kedvét leli,
Sokáig nem látja még e vaderdő sem,
Míg egyszer előlép, - de már ekkor őszen,
Ki-kiballag ama csöndes kerek tóra,
Kelet felé fordul, emlékezik róla!
És a mint elmereng, a mint szive tárul,
Szép fehér galamb jő egyszer messze tájrul,
Zöldülő levélkét ejt a kebelére:
„Bocsánat legyen nagy fájdalmaid bére!”
Ah! mért nem lehettem akkor közelében?
Hadd kötöttem volna koszorut nevében,
Liliom-füzért a szent Szüz oltárára,
Ki a bünösért olly hiven közbejára…
Most a kép, az oltár, Isten tudja, hol van:
Tán hű fiaival itt hamvad a porban?
Vagy egy reves odú rejti el valahol,
Melly minden éjjelen ép azért világol?
Zsolozsmát vadméhek zengenek körülte,
Lábaihoz tiszta szinméz italt szürve;
A szellő pediglen virágot hajt felé;
Jó, de hisz őket már ugyis utban lelé,
Sietve a világ legszebb virágához,
Kinek mennyvirága, az angyal is áldoz…
Hej! te kegyes szellő, vigy engem is oda:
Hisz anyám ő nekem, anyám ne mostoha;
Tudom, ugy sincs ottan egy csengetyüje sem,
Melly hajnalonta az üdvözletre intsen,
Majd sohajtok én az Ave Máriára,
Ő meg, ő áldást kér a
magyar hazára!
Forrás: Családi lapok 6. Évf. II. félév 22. sz. 1857. nov.
26.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése