Ha szétterjeszti szárnyait az este,
Feltünnek az egen a csillagok.
Erdő s mező sötét homályba vész el,
A hold ott fönn olly szeliden ragyog:
Ó akkor, akkor hallgasd a madárdalt,
Melly a légen csattogva hangzik át;
Akkor hallgasd meg a dicső zenének
Királyát, a csalogánynak dalát!
Olly bájosan rezg át szivünkön e dal,
Fölmelegiti az emberkebelt;
Dicsőség, szerelem, öröm, bú, mámor,
Ez azon érzés, mit szivünkbe’ kelt:
Ki gondolná, hogy e szelid danában,
Melly a bús szivnek ollyan jót teszen,
A csalogány örök fájdalma hangzik,
S derült, vidámmá nem lesz sohasem?
De ugy van; volt idő ugyan, midőn a
Kis csalogánynak vidám volt dala,
Derültebb szint öltött az ég is akkor,
Erdő s mező kedvtől hangzott vala.
Minden megváltozott: a bájos ének,
És vele együtt az egész világ;
Most néma és rideg, kihalt a tájék,
Hol ezelőtt virult örömvirág.
Mért változott hát igy egyszerre meg,
A vidám, kedves tájék hova lett?
Az örömet bu, éltet holt lepel,
s a vidám dalt gyász mért váltotta fel?!
Mondd meg nekem kis fülmile:
Minden máskép miért leve?
„Ne kérd, ne kérd, jámbor! mert sebemet
Most ismét fölszaggatnom nem lehet.
Vagy mégis, mégis… tán enyhül a bánat,
Ha azt kiöntjük, elmondhatjuk másnak?
Halljad hát, elmondom neked:
Dalom vidám mért nem lehet?
A földúlt kis fészket látod-e ott,
Hol ezelőtt csak boldogság lakott?
Földúlták durva vad kezek
Csöndes nyugalmu fészkemet;
A szétszórt pelyhek
Még itt repülnek;
E kis pelyhecskék megannyi
Boldogságomnak romjai.
Nincsen hazám, nincsen lakom,
A hol nyugodtan alhatom.
Érted már most: e bús kebel
Derült dalt mér nem énekel?
Kinek hazája elveszett,
Vidám az, ah! soh’sem lehet.”
Forrás: Családi lapok 6. Évf. II. félév 3. sz. 1857. júl.
16.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése