Ismeretlen szerző: A vész

Befogott ám a fergeteg,

Nyargal a vad zivatar,

Azt gondolja szegény feje,

A világban

Egyedül csak maga van.

Száll lovának bús serénye,

S ez az őrült vágtatás

Az emberi szép reménynek

Itt a földön

Feneketlen gödröt ás!

és a mint megy hegyen-völgyön

Megdühödött ménivel?

Sir az erdők sir az agg cser,

Mert kitépi

S bokrétául tüzi fel…

Kalapjánál ez a lovas

Öreg tölgyet s csert visel,

S vad lovának por serényét

Pálmafákkal,

Jegenyékkel fonja fel.

S a mint ordít, a mint vágtat,

Nincs utána egy virág;

- Nem csodálom, hogy lehervad,

Ha illy lovas

Kis fejére, rája hág! -

Koszorutlan áll a róna,

Nincs fején a korona,

Nincsen rajta virág s kalász,

Ollyan mint egy

Földben talált koponya!

Kisirt szemmel jár a munkás

A már koldus föld felett,

a hol élte szép reménye

Sirba téve,

Eltemetve szendereg!

Rongy ruhában jár a nyomor

Az éhező nép között…

S a halavány hideg ajkak

Nem érzik a

Rájok csorgó könyözönt!

Hull az ember mint az őszön

A lesárgult falevél;

Hull az atya, hull a szülő,

És a gyermek

Meghal anyja kebelén!

Hószinü fehér ruhában

Szótalan egy néma jár,

- Ki volna más – mit kérditek,

Az ijesztő

hervadt arczu éhhalál!

S az a lovas, az a rabló,

Gondolá hogy elmehet,

Kivette már az éhezők

Szájából a

Végső falat kenyeret!

Forrás: Családi lapok 6. Évf. II. félév 15. sz. 1857. okt. 8.