Befogott ám a fergeteg,
Nyargal a vad zivatar,
Azt gondolja szegény feje,
A világban
Egyedül csak maga van.
Száll lovának bús serénye,
S ez az őrült vágtatás
Az emberi szép reménynek
Itt a földön
Feneketlen gödröt ás!
és a mint megy hegyen-völgyön
Megdühödött ménivel?
Sir az erdők sir az agg cser,
Mert kitépi
S bokrétául tüzi fel…
Kalapjánál ez a lovas
Öreg tölgyet s csert visel,
S vad lovának por serényét
Pálmafákkal,
Jegenyékkel fonja fel.
S a mint ordít, a mint vágtat,
Nincs utána egy virág;
- Nem csodálom, hogy lehervad,
Ha illy lovas
Kis fejére, rája hág! -
Koszorutlan áll a róna,
Nincs fején a korona,
Nincsen rajta virág s kalász,
Ollyan mint egy
Földben talált koponya!
Kisirt szemmel jár a munkás
A már koldus föld felett,
a hol élte szép reménye
Sirba téve,
Eltemetve szendereg!
Rongy ruhában jár a nyomor
Az éhező nép között…
S a halavány hideg ajkak
Nem érzik a
Rájok csorgó könyözönt!
Hull az ember mint az őszön
A lesárgult falevél;
Hull az atya, hull a szülő,
És a gyermek
Meghal anyja kebelén!
Hószinü fehér ruhában
Szótalan egy néma jár,
- Ki volna más – mit kérditek,
Az ijesztő
hervadt arczu éhhalál!
S az a lovas, az a rabló,
Gondolá hogy elmehet,
Kivette már az éhezők
Szájából a
Végső falat kenyeret!
Forrás: Családi lapok 6. Évf. II. félév 15. sz. 1857. okt.
8.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése