Thury Zoltán: A gabalyi kis káplár

 

I.

Az én kis városkámtól már sokszor el akarták venni a huszárságot, mert a város semmiféle biztatásra se akart kaszárnyát építeni. A századot bérházba helyezték el s a nagy üres telek végében hevenyészett istállószerbe laktak a lovak. Utóbb azonban már nem lehetett kimozdítani a katonákat ebből a vidékből, mert a környék szénbányáiban mind szaporább lett a sztrájk. A bányásznép különösen kezdte viselni magát. Teszem fel, ha beszakadt egy-egy tárna s harminc-negyven pajtást mozdulatlanul, csúnyán összetörve húztak ki a föld alól, a többi semmi kedvet se mutatott arra, hogy lemenjen az úgy-ahogy föltámogatott fekete folyosókba, sőt némelyek a mérnök urakon keresték a halott társak életét, ami pedig hiábavaló dolog, mert egész rendesen meg voltak már azok halva. Aztán meg kevesellték a bért, sokallották a tizennégy órát, amit lenn kellett tölteniök a bányákban és néha vasárnaponkint nem annyira inni, mint inkább panaszkodni gyűltek össze a kantinokba, ahol olyan bankóval fizettek, amit nem a közös pénzügyminiszter úr, hanem a bányadirektor írt alá s amiért annyi ételt és italt ad a kantinos, amennyire éppen kedve van. A nagy, kopár mezőkön körös-körül csenevész, sápadt gyermeknépséget püföltek parasztfiúk és görnyedt kicsi asszonyok sétáltak vagy veszekedtek, mivelhogy anélkül már nemigen tudtak meglenni egy pici félórára se. Valami örökké sivalkodó, ideges tempó vette be magát ebe a nyomorúságos népbe. Nyugtalan volt még az éjszakájuk is. Mintha a sok hosszú, egymás végtében épült gőzölgő házikó fölött rémek lebegtek volna a sötétben.

Az urak is észrevették, hogy eddig idegen mérges párákat gőzölög ki magából a föld és a szénporos fekete népben túlságosan meggyűlt a panasz. Körül mindenfelől katonaságot kértek a telepek s kiürült a kis rozoga kaszárnyánk. A legénységet egy-egy őrmester rendelkezése alá adták s szerteküldték a falukba. Otthon alig maradt valaki.

Húsz legény ment Gabalyra. Recsegő trombitaszóval vonultak be a faluba kettesével, hogy többet mutassanak. ellenségesen bámult rájuk a kapuk lécein keresztül a sok paraszt. Éppen a sovány kis termést csépelték az udvarok közepén keményre tapasztott szérűn. Egy-egy sóhajtás volt minden suhogása a cséphadarónak. A vékony kévékben alig volt valamicske szem, talán éppen hogy a jövő esztendő nyomorúságához elég vetésnek, de kenyér még sehol. A tikkasztó őszi napban léha polyva kóválygott s messzebb a táránál még finom fekete homályban szénpor. Az úton pedig ha összetalálkozott egy fekete ember meg egy fehér ember, valahogy így beszélgettek:

- Maguknak se sokat adott az Isten. A gazda dolga is szegényes.

- A bányász se úszik a zsírban.

- Nem, igazán nem. Ezt jól mondta. Most meg huszárok is jöttek…

És belemeredve tekintetével a hosszú útba, aminek a végén akkora kis porgomolyag fogyott egyre, mint amennyi füstöt egyszerre kifúj az ember a pipából, szomorún felet a paraszt:

- Jöttek, jöttek…

Thury Zoltán: Járjuk a világot

Zsoldjába fogadta

Lelkemet a bánat.

Istenem! de régi, -

Istenem! de kínos

Már ez a szolgálat.

Rossz ember a gazdám,

Soh'se hagy magamra

Pedig milyen édes

Lenne megpihenni

Egy-egy pillanatra.

Kikacag, ha néha

Irgalomra várok,

Vállamon ragadva

Hurcol el és járjuk, -

Járjuk a világot.

Te gonosz! Te zsarnok!

Roskadozva kérdem:

Mikor lesz már vége,

Mikor is telik le

Már a szerződésem?

Forrás: A Hét 1891., II. évf.

Thury Zoltán: A ló

A katonaiskolából kijött egy, már a vénség felé hajló polgári úr, s komoran nézett körül a kis parkban. Erre felállott az egyik padról egy asszony, s eléje ment. Egy kis megilletődéssel nézett az emberre, s néhány lépéssel előtte állott meg, mintha félne egészen közelről hallani azt, amit mondani fog. Kémlelte az arcát, s azután biztatta: - No, öregem. – A férfi karját nyújtotta az asszonynak, s kiindultak a parkból az utcára.

- Rettenetesen jól ment minden – mondta aztán az ember. – A fiú kitűnően felelt. Otthon van az mindenben. Talán még egy volt, aki hozzá fogható, valami ics, vics – horvát gyerek. A tisztek szorongatták a kezem, a tábornok is odajött, hajlongott: ich gratuliere… Nekem meg minden egyebek forogtak a fejemben…

Az asszony meghatottan nézett fel a férfira. Könny csillogott a szemében, hagyta végigfolyni az arcán, s remegett a hangja, amint újra szólott:

- Örömöd telt benne, öregem.

A férfi vállat vont.

- Ujjé, de milyen örömöm… Őszintén szólva: jobban szerettem volna, ha csak jó közepes. Olyan, amilyen én voltam. Az ilyen emberek szerények. Nem emelkednek valami magasra, de nem is zuhanhatnak nagyot. A közepesek lassan vergődnek előre, a zsenialitás pedig repülni akar. Ez a fiú máris repül. Magasabban kezdi a pályát, mint a többi. A többi csak tiszthelyettes lesz, ő meg mindjárt hadnagy.

Az asszony mámorosan fohászkodott fel: - Istenem! – Leragyogott az arcáról a boldogság, s csak egy pillanatra kedvetlenedett el, amikor eszébe ötlött, hogy az ura arcán a kedvetlenség okát fürkéssze. Nyugtalanság fogta el őt is, s kissé bátortalanul, de ő is megtette a maga megjegyzését.

Thury Zoltán: Ketty

I.

A bürgerstrassei nagy civilkaszárnya dobra került s jó olcsón jutott hozzá a szép nagy házhoz valami Huber nevű vastag, goromba képű bajor. A müncheni házakon nagyon sok az adósság, annak esett áldozatul a civilkaszárnya is. Nem valami túlságosan nagy épület ez, hanem a környezet kunyhói közül úgy kiemelkedik a négy emeletével, mint a milyen nagy egy hegy a hangyazsombék mellett - és szabályos, mint egy kocka, nincs rajta semmi felesleges. A falait már megszürkítette a sok hó és eső s csupa szűk, munkásemberek számára épített lakosztály miatt lett kaszárnya a neve. Huber úr másnap beköltözködött a földszintre s minthogy meg akarta ismerni a lakóit, mindjárt ebéd után behívatta a házmesternét.

- No csak őszintén rukkoljon ki mindennel. Fizetnek a lakók?

- Hát igen, igen - hümmögött az asszony.

- Pontosan?

- Igen, igen... Látszott, hogy szeretne el is hallgatni valamit, ez az ember nem úgy néz ki, mint aki kegyelmet ismer a lakókkal szemben, de Huber ur nem elégedett meg a felelettel.

- Számlálja elő, kik fizetnek pontosan s kik rendetlenkednek... No, befagyott a szája?

A szegény jó asszony látta, hogy itt nincs mentség, pontosan beszámolt hát a lakókról.

- Az első emeleten a kárpitos megkésik néha egy-két nappal, hanem azért nagyon becsületes ember. Erre az emeletre aztán nincs panasz. A második egészen pontos, sokszor még előre ideadja a pénzt egynémelyik, nehogy elköltse. A harmadik emeleten lakik egy vámhivatalnok...

- Balra, jobbra?

- Jobbra, az egy kicsit kártyás, de ha szerencséje van, két-három hónapról egyszerre teszi le a gondját. Fenn az atelierben egy festő lakik, az bizony nagyon szegény ember. Beteges is, sokszor hetekig fekszik, nem tud dolgozni sem...

- Menjen fel s mondja meg neki, hogy holnap reggelre költözzék ki.

Az asszony megijedt.