I.
A bürgerstrassei nagy civilkaszárnya dobra került s jó olcsón jutott hozzá a szép nagy házhoz valami Huber nevű vastag, goromba képű bajor. A müncheni házakon nagyon sok az adósság, annak esett áldozatul a civilkaszárnya is. Nem valami túlságosan nagy épület ez, hanem a környezet kunyhói közül úgy kiemelkedik a négy emeletével, mint a milyen nagy egy hegy a hangyazsombék mellett - és szabályos, mint egy kocka, nincs rajta semmi felesleges. A falait már megszürkítette a sok hó és eső s csupa szűk, munkásemberek számára épített lakosztály miatt lett kaszárnya a neve. Huber úr másnap beköltözködött a földszintre s minthogy meg akarta ismerni a lakóit, mindjárt ebéd után behívatta a házmesternét.
- No csak őszintén rukkoljon ki mindennel. Fizetnek a lakók?
- Hát igen, igen - hümmögött az asszony.
- Pontosan?
- Igen, igen... Látszott, hogy szeretne el is hallgatni valamit, ez az ember nem úgy néz ki, mint aki kegyelmet ismer a lakókkal szemben, de Huber ur nem elégedett meg a felelettel.
- Számlálja elő, kik fizetnek pontosan s kik rendetlenkednek... No, befagyott a szája?
A szegény jó asszony látta, hogy itt nincs mentség, pontosan beszámolt hát a lakókról.
- Az első emeleten a kárpitos megkésik néha egy-két nappal, hanem azért nagyon becsületes ember. Erre az emeletre aztán nincs panasz. A második egészen pontos, sokszor még előre ideadja a pénzt egynémelyik, nehogy elköltse. A harmadik emeleten lakik egy vámhivatalnok...
- Balra, jobbra?
- Jobbra, az egy kicsit kártyás, de ha szerencséje van, két-három hónapról egyszerre teszi le a gondját. Fenn az atelierben egy festő lakik, az bizony nagyon szegény ember. Beteges is, sokszor hetekig fekszik, nem tud dolgozni sem...
- Menjen fel s mondja meg neki, hogy holnap reggelre költözzék ki.
Az asszony megijedt.
- Én mondjam neki?
- Maga hát.
- Én nem, kérem.
- Miért, talán nagyon mérges ember.
- Nem, dehogy, de félek...
- Mitől?
- Nagyon szegény ember az és szerencsétlen is, meg beteg, csak nem maradhat lakás nélkül. Tél van most, uram, nem nyár. Sohase venném a lelkemre, ha nagy elbúsulásában valami kárt tenne magában.
- Mondott valami ilyest?
- Mondott bizony, azt mondta, hogy ha már innen is kizavarják, agyonlövi magát. Várják meg, a meddig készen lesz valamivel, négy-öt képe is munka alatt van, majd csak sikerül szereznie valamit. A volt háziúr rá is hagyta a dolgot, szívesen várt neki, mert látta, hogy máskülönben derék ember. Várjunk talán mi is még egy kicsit.
- Ezzel majd elvégzem én - mondta Huber úr és fölment az atelierbe.
Kopogására egy sápadt, szikár fiatal ember kiáltotta ki a szabadot s bizonyosan azt hitte, hogy valami megrendelővel van dolga, mert öröm szaladt végig az arcán. Huber úr azonban gyorsan észre térítette s végzett is vele hamar.
- Ön lakik ebben a szobában?
- Én, szolgálatára lehetek valamiben?
- Huber vagyok, az új háztulajdonos. Hallottam, hogy uraságod rendetlenül fizeti a házbért. Úgy rendeztem be a dolgomat, hogy csupa jó lakóim legyenek, azért holnap délig fizesse ki egy hónapra a házbért, vagy hurcolkodjék ki. Azt is mondta a házmesterné, hogy főbe akarja magát lőni. Ebben az esetben legyen szíves megkímélni a házamat a botránytól, elég nagy az angolkert. Ehhez tartsa magát, kérem, mert én nem szeretem a teketóriát.
A szegény festő kapkodott ide-oda, valamit felelni akart, de mire szóhoz jutott volna, Huber úr már lenn járt a vámhivatalnoknál. Nem tudta, hogy mit tegyen? Sírni szeretett volna, de nem jött könny a szemébe, csak nagy keserűség töltötte el egyszerre s annál inkább dúltak benne az indulatai, mert érezte a tehetetlenségét. Ha néhány aranya lett volna, hogy a szeme közé vághatná annak az arcátlan gazdag embernek, megkönnyebbülne, de nincs és ki fogják kergetni az utcára. Hogy azután mi lesz, arra nem is gondolt, csak a csúfos elmenetelre. Kikacagják majd ezek az emberek a művészt, a kinek még annyi pénze sincs, hogy ki tudná fizetni ezt a lyukat. Homlokán megfeszültek az idegei, úgy eltelt gonddal az agya. Hiába gondolkozott, el se tudta képzelni, hogy honnan vehetne pénzt. Közel volt a megfulladáshoz, annyira ránehezedett mellére a fülledt levegő s a nagy gond. A töprengésben megfájult a feje, majdnem öntudatlanul botorkált ki az ajtón s le a lépcsőkön, ki az utcára.
Künn a szállingó hópelyhekkel küzdött egy kis márciusi napfény, mintha kergetőznének a sugarak a hóval, csupa játék az egész levegő. Egy gyerek meglökte futtában, de ezt észre se vette, csak ment előre, maga se tudta merre. Bejárt egy csomó utcát, a csípős hideg megkékítette arca halványságát s vékony, kopott ruháin átjárt a szél. Betévedt egy műárushoz, a kinél már sokat alkalmatlankodott. A mint belépett az ajtón, már idegessé lett a nagytekintetű férfiú s meg se hallgatta a hebegését.
- Nem lehet kérem, a mi üzletünk nem előlegekre van építve.
- A nélkül nem dolgozhatom...
- Szomorú, de nem tehetünk róla.
Sóhajtva ment haza, egyszerre eloszlott még az a kis önérzete is, a mit eddig olyan féltékenyen ápolt. Sehol se veszik semmibe, önmagának csak nem hazudhatik egyebet, a mikor látja a valóságot. Bolondság így élni, a leghalványabb kilátása sincsen a boldogulásra. Mit akar hát még? Ezen töprengett, mire hazaérkezett.
II.
Atelierjében egy szép, fiatal leánykát talált. A nagy ablakfal előtt állott s érdeklődve, kíváncsian lapozgatott egy vázlatkönyvben. A művész abból a sorsból szedi legszebb hangulatait, melyben él, csupa nyomor volt a könyvbe rajzolva. Rongyos nagykendő, vén olasz modellek, ellesve az akadémia előtti hidegben, éhes gyermekek, akikről cafatban lógott le a ruha, beesett, sápadt, sovány arcok, minden lapon egy-egy vergődő élet. A lány komoly, odaadó figyelemmel mélyedt bele egy-egy vázlatba, rátapadt a tekintete a vonásokra s látszott az arcán, hogy nagyon meghatották a képek. Nagy, komoly szemeit fölvetette, amikor fölnyílott az ajtó s nem ijedt meg a szokatlan helyzet miatt, hanem egyszerűen, természetesen köszöntötte a festőt.
- Jó napot, bocsásson meg, hogy itt várakoztam önre, de nem akartam a lépcsőn útját állani.
- Ki ön, kisasszony?
- A háztulajdonos leánya vagyok, Ketty.
- Valami újat izent talán az apja?
- Nem, azt sem tudja, hogy itt vagyok. Magam akarom önt valamire kérni.
- Mi az?
- Fessen le engem.
A festő elkényszeredve nézett erre-arra, nem volt biz' itt semmi olyasmi, amivel képet lehetne kezdeni. Egy csomó festék száradt a palettájára, azt már fel nem hígítja semmiféle olaj, sehol egy darabka vászon, egy pillanatig azt gondolta, hogy talán gúnyolódni akar vele a leány, de mikor az arczára nézett, nagy jóakaratot olvasott le róla. Azt felelte hát neki, ami épen az ajkaira jött.
- Kisasszony, én nagyon szegény ember vagyok, megrendelése engem nagy zavarból ment ki, csakhogy ha előlegesen is nem segít rajtam, hozzá sem tudok kezdeni a képhez.
A leány egészen természetesnek találta igy a dolgot s egy ötven márkás bankjegyet tett az asztalra. Szépíteni se igyekezett a dolgot s olyan egyenes komolysággal beszélt, mintha legalább is tíz esztendővel idősebb lenne.
- Szívesen adok rá előleget s apámtól azt is tudom, hogy ön szegény. De ez nem tesz semmit, még jobban szeretem igy, tudom, hogy nagy gondot fordít majd az én csúnya képemre. Holnap már ülhetek, ha úgy tetszik.
- Köszönöm, higgye el, hogy nagyon szorgalmas leszek.
A festő fölhívta a házmesternét, s leküldte a pénzt a házi úrnak. Elégülten gondolt arra, hogy valamennyire elégtételt szerzett magának ezzel a néhány márkával. Másnap jó kedvvel kelt fel, befűttetett, valamennyire rendbe hozta a fészkét s mikor a leány feljött, elkezdték a munkát.
III.
Mikor a piktor közbe-közbe letette a palettát, sokat beszélgettek. Mindenről össze-vissza, egyformán, rendszertelenül, szabadon gondolkoztak mind a ketten s néha alig jutott eszükbe, hogy újra munkához kezdjenek. A lány azt mondta:
- Az ülés fárasztó, a beszéd pedig élvezetes. Inkább beszéljünk.
- Hát a képpel mi lesz?
- Az is elkészül, csak valamivel lassabban. Nem baj az. Ugy is apámat akarom meglepni vele s neki mindegy, akár ma, akár egy hét múlva kapja meg.
- Nem sokat törődik a képekkel?
- Semmit.
Már voltak annyi bizalommal egymás iránt, hogy a festő megkérdezhette:
- De a leányával igen?
- Velem se nagyon, - mondta a lány s keserűen legyintett kezével a levegőbe. Nem tartozom az üzlethez, ő pedig csak üzletember. Egész nap nincsen itthon, szaladgál a városban, mint valami commis, gorombáskodik itt is, ott is; nyer, veszt, de én senki vagyok neki. Tehetek amit akarok, élhetek úgy, a mint épen a legjobbnak látom, neki az mindegy. - Egy kicsit elmélázott, hátradőlt a széken és sóhajtva beszélt tovább. - Egy kis szeretet nagyon boldoggá tenne, nem lenne olyan üres az életem, mint most. Érzem, hogy senki se áll hozzám közel. Kár is beszélni ilyesmiről, mert csak nagyon elkeseredem s azért nem változik semmi.
A festő szórakozottan állott a vászon elé s a háttért kezdte átfesteni valami sötétebb színnel. Inkább a földet nézte, mint a vásznat, nagyon elgondolkozott s neki is voltak észrevételei arra, a mit a lány mondott.
- Így van mindenütt, fogy a szívünk s nő az eszünk. Komoly dolog ez, nagy átalakulást jelent, megsínyli minden. Nem az ön állapotára mondom, talán túlozza is kissé, a mit mondott, hanem látom napról-napra mindenütt. Kevés az emberekben a szeretet, sok az üzlet. A ki nem érti a kereskedést, az elbukik. Mi nem értjük.
Sokáig hallgattak aztán mind a ketten. A piktor szólalt meg előbb s nagy volt hangjában az erő.
- Én megmaradok annak, a ki voltam. Végre is a mi igazságunkért is kell, hogy küzdjön valaki. Szeretni kell mindent. Ki kell tárni a szívünket s nem elzárni. Ez a föld, úgy a milyen, soha se fog fölemelni, sok benne az, a mi bepiszkít, de az én eszményem szép, az nekem az anyag a művészetben, nem a mire nézni sem tudok. Szerelem, hála, becsület, jóság, természet - semmiben sem fogadni el azt, a mivé tették az emberek, hanem a mint mi nézzük. Hogy naivak vagyunk, az nem tesz semmit, én megvetem azt, aki ezt vádként hozza fel ellenem. Legyen más az okos, én csak szeretni akarok s nagyon szeretni, úgy, a mint ma már csak kevesen tudnak.
A lány magába szívott minden hangot s tágra nyitott szemekkel várta, hogy még beszéljen a festő. Az pedig elgondolkozott s öntudatlanul babrált a képen. Az napra vége is lett a munkának, gépiesen fogtak kezet egymással. A leány még visszafordult az ajtóból, mintha mondani akart volna valamit, de azután mégis csak szó nélkül ment el.
Lenn nem találta otthon az apját s örült, hogy egyedül maradhatott egész este. Beült a maga kis szobájába, lámpát se gyújtott, a mikor már besötétedett, csak a sötétben gondolkozott a dívány támlájára dőlve. Valahogy így gondolta ő ezt eddig is, csak formát nem tudott adni a gondolatnak. Igen, igen, mindenben az eszményt, meg kell a salaktól tisztítani az ideált, nemessé lenni a gondolkozásban, kiválni a tömegből. Megtisztulni, megtisztulni!
Körülnézve a szobában, szinte fázott. Ha az apjára gondolt, érezte, hogy milyen messzire van tőle. Magasan fölötte áll s valami megvetésfélét érzett iránta. Most csak egy emberben látja az igazit, utána vágyott, hallgatni szerette volna mindig, a mit mond gyönyörködni benne s magában ismételgette minden szavát, mintha meg akarta volna tanulni az egészet. Percről-percre érezte, hogy mennyire távolodik azoktól, a kikkel együtt él s ha eddig valamennyire vonzódott hozzájuk, most üresség maradt a vonzalom helyén a szívében s egy csomó mély fanatizmus, csupa olyan tanok, a melyek korlátot emelnek közte és a többi ember között. A többi ember pedig első sorban az apja volt, ezt ismerte a legjobban s míg magában fölépítette a maga hitvallását, megborzadt, hogy neki ilyen apja van. Behívta a cselédet.
- Ha apám hazajött, mondja meg, hogy már lefeküdtem és hogy beteg vagyok.
IV.
Másnap nem ment föl az atelierbe, félelmet érzett magában. Még folyton tartott lelkében a forradalom, elzárkózott mindenki elől s csak magában színezte ki a gondolatait, kislányos élénkséggel, de öntudatosan. Harmadnap már fölment, de a kép keveset haladt. Sokat beszéltek most már közelebbről, egymás mellé ülve. A férfi néha kipirult, a magáéban felejtette a leány kezét. A leány csak hallgatta, mint egy idegen országból jött szép szavú apostolt s tágra nyitott mély szemeiben látszott, hogy meg is érti s hogy lázba hozza az a tűz, a mellyel a fiatal ember védi a maga igazságát.
Megértették egymást teljesen a maguk külön világában s zavarólag hatott rájuk még a hang is, a mi alulról egyszer-egyszer felhangzott. Egymás után vágyakoztak mindig, szomorúan váltak el, örömmel találkoztak újra s ha kezük az egymáséhoz ért, delej szaladt végig rajtuk. Mikor a fiatal ember észrevette, hogy szereti a leányt, megijedt. Egyszerre eltávolítani igyekezett magától. Bármily nehezére esett is, kevesebbet szólott hozzá s szorgalmasabban dolgozott a képen. A szegény leányt lehangolta ez a magaviselet, szomorúan ült a helyén s egész más kifejezést vett föl az arca, mint a mi a képre volt rajzolva. A festő nem bánt semmit, csak legyen már vége az egésznek, sietett, félt magától.
Ketty sokszor fejfájásról panaszkodott s előbb elment. Lassan haladt le a lépcsőkön s igazán úgy nézett ki, mintha beteg lett volna. A festő utána nézett s akkor sem tudta betenni az ajtót, mikor már eltűnt a szemei elől.
- Szegény gyermek...
- Már nem vagyunk mi egymáshoz olyan őszinték, mint eddig, - mondta egyszer a leány s megteltek a szemei könnyel.
- Miért? De igen...
- Miért nem beszél nekem többé arról, a mint gondolkozik? Olyan szép volt...
- De nem igaz.
- Nem! Ön mondja ezt? Ön?
- Én, beláttam. Csak egy az igaz, az élet, úgy a mint van. Ne hallgasson semmi egyébre, egyéb minden hazugság. Lássa, itt élünk, egyedül vagyunk milliók között, mit akarunk egyebet mint a milliók? Ha lázadók vagyunk, legázolnak minket, sokan vannak. - Kis szünetet tartott, keresett érveket ehhez az új okoskodáshoz, de nem tudott meggyőződés nélkül úgy beszélni, hogy a leány el is higgye, a mit mond. Kapkodott erre-arra, érezte, hogy gyönge s ez elkeserítette. Mit tudjon mondani ennek a leánynak, a ki úgy néz rá most is, mint a papra. - Az az igazság, hogy gyengék vagyunk, a mi fajtánk kihalt már, vagy átalakult. Én is azon az úton vagyok, hogy más ember legyen belőlem. Megjózanodtam, nem akarok áldozatul esni egy olyan vallásnak, a miben nem hisz senki.
- Én hiszek.
- Mi ketten, de aztán mutasson még valakit, Senki sehol... Mi lesz belőlünk. Ketty, menjen szépen haza, hagyjon engem el. Nincs igazam, szégyenlem magam, hogy telebeszéltem a fejét bolondsággal. Mit csinálunk mi ketten. - Hátra húzódott és intett, hogy csak menjen, menjen a leány. A szegény fiatal embert pedig lázassá tette a sok beszéd, egyszerre megrémült, mikor már a leány a küszöbre tette a lábát, utána rohant s megfogva a kezét, visszahúzta.
- Vagy maradjon, de aztán legyen készen mindenre. Szegények leszünk, kinevetnek, megvetnek.
Karjaiba fogta, a leány mosolyogva sírt a vállára hajolva. Nem szólottak semmit, csak ölelték egymást, mintha féltek volna, hogy most mindjárt elröppen a másik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése