Az Alkmaar nevű holland brigg, Jáváról visszatérve, fűszerárut s más értékes rakományt hozott gyomrában.
Amikor kikötött Southamptonban, a matrózok engedélyt kaptak, hogy partra szálljanak.
Hendrijk Wersteeg, az egyik tengerész, jobb vállán egy majommal, bal vállán egy papagájjal, hóna alatt egy göngyöleg indiai kelmével a városba igyekezett, azzal a céllal, hogy a kelmét s az állatokat áruba bocsássa a városban.
Tavasz elején járt az idő, s hamar leszállt az éjszaka. Hendrijk Wersteeg gyors léptekkel haladt a kissé ködös utcákon, melyeket alig-alig világított meg a gázlámpák fénye. A matróz arra gondolt, hogy hamarosan visszatér Arnszterdamba, anyjához, akit már három éve nem látott, s menyasszonyához, aki Monikendamban vár reá. Azt számlálgatta, mennyi pénzt kap majd a két állatért meg a kelméért, s olyan butikot keresett, ahol túladhatna egzotikus áruján.
Az Above Bar Streeten egy igen gondosan öltözött úr megszólította, s megkérdezte, nem akarja-e eladni a papagájt.
- Megvenném ezt a madarat - mondta. - Szükségem van valakire, aki beszél hozzám, anélkül, hogy válaszolnom kellene. Magányosan élek.
Mint csaknem valamennyi holland matróz, Hendrijk Wersteeg is értett angolul. Megmondta, mennyit kér a papagájért. Az ismeretlennek megfelelt az ár.
- Kövessen - mondta. - Elég messze lakom. Otthon van egy kalitkám, beteszi majd a madarat. És megmutatja a kelméket is, talán találok köztük kedvemre valót.
Hendrijk Wersteeg megörült a váratlan szerencsének, s a gentlemannel tartott; útközben, azt remélvén, hogy a majmot is eladhatja, dicsérgette az állatot, közölte, hogy ritka fajta, s hogy az ilyen majmok könnyen megszokják az angol klímát, és hűségesek gazdájukhoz.
De a matróz hamarosan elhallgatott. Hiába vesztegette szavait, az idegen egy árva kukkot sem válaszolt, sőt, úgy tetszett, mintha nem is figyelne rá.
Szótlanul folytatták útjukat. Csupán a majom hallatott olykor az újszülöttek sírására emlékeztető kis kiáltást, s a papagáj verdesett szárnyával, amint a ködtől megriadva szülőhazájukra, a trópusi erdőkre gondoltak.
Egy órai járás után hirtelen megszólalt az idegen:
- Közeledünk.
Már elhagyták a várost. Hatalmas, rácsos kerítéssel övezett parkok szegélyezték az utat; a fák között felvillant olykor egy-egy cottage fénylő ablaka, s a távolból, a tenger felől hajókürtök gyászos búgása hallatszott.
Az ismeretlen megállt egy rácsos kapu előtt, zsebéből kulcscsomót húzott elő, kinyitotta a kaput, majd - amint Hendrijk belépett - visszazárta.
A matrózt rossz érzés fogta el; a kert mélyén alig látszott a csinos kis villa, zárt zsalui mögül nem szűrődött ki semmi fény.
A hallgatag idegen és az élettelen ház meglehetősen gyászos benyomást keltett. De Hendrijknek eszébe jutott, hogy az ismeretlen férfi magányosan lakik.
„Furcsa ember!” - gondolta; s minthogy a hollandus matrózok általában nem olyan gazdagok, hogy érdemes volna csapdába csalni és kifosztani őket, Wersteeg elszégyellte magát, amiért az imént szorongás fogta el egy pillanatra.
Ha van gyufája, világítson nekem - mondta az ismeretlen, s megforgatta kulcsát a cottage zárjában.
A matróz engedelmeskedett. Amint beléptek a házba, az idegen lámpást hozott, s annak fényénél a hollandus ízlésesen berendezett fogadószobát pillantott meg.
Hendrijk Wersteeg most már teljesen megnyugodott. Sőt: egyre jobban bízott benne, hogy különös társa kelméinek jó részét is megvásárolja majd.
Az ismeretlen eltávozott, majd egy kalitkával tért vissza:
- Tegye be a papagáját - mondta -; csak akkor helyezek be kapaszkodórudat is, ha már megszelídült, és megtanulta, amit akarok.
Majd becsukta a kalitka ajtaját, melyben a madár rémülten fel-alá repkedett, s arra kérte a matrózt, vegye magához a lámpást, és menjen át a másik szobába - ott az asztalon kényelmesen kiteregetheti a kelméket.
Hendrijk Wersteeg engedett a felszólításnak, és belépett a másik szobába. Abban a pillanatban becsapódott mögötte az ajtó, s hallotta, hogy a zárban megfordul a kulcs. Foglyul ejtették.
Döbbenten és riadtan az asztalra tette a lámpást, és az ajtóhoz akart rohanni, hogy betörje. De megállította egy hang:
- Egyetlen lépés csak, és meghalsz, matróz!
Hendrijk felkapta a fejét. Egy kis nyíláson keresztül, amelyet eddig nem vett észre, pisztoly csöve meredt rá. Rémülten megtorpant.
Harcképtelen volt: ilyen körülmények közt mit sem ér a bicskája; még egy pisztoly is hiábavaló volna most. Az ismeretlent, akinek teljesen ki van szolgáltatva, védi a fal, ott áll a rés mögött, figyeli a matrózt - csak pisztolyt tartó keze nyúlik ki a nyíláson.
- Figyeljen rám - mondta az idegen -, engedelmeskedjék! A szolgálatért, melyre kényszerítem, meg fogom jutalmazni. Nem áll módjában választani. Habozás nélkül engedelmeskednie kell, egyébként lelövöm, mint egy kutyát. Nyissa ki az asztalfiókot... Hatlövetű pisztolyt talál benne, öt golyóval... Vegye ki.
A holland matróz szinte öntudatlanul engedelmeskedett. A majom a vállán félelemkiáltásokat hallatott, és reszketett. Az ismeretlen így folytatta:
- A szoba végén függöny van. Húzza el!
Amikor elhúzta a függönyt, Hendrijk egy alkóvot pillantott meg, s az ágyon, gúzsba kötve, felpeckelt szájjal egy asszonyt, akinek szemében reménytelenség égett, amikor a matrózra nézett.
- Vegye le a köteléket erről a nőről - mondta az ismeretlen férfi -, s vegye ki szájából a pecket.
Amint teljesítette a parancsot, a gyönyörű, fiatal nő térdre borult a nyílás előtt, s így kiáltott:
- Harry, álnokul tőrbe csalt! Azért hozott ebbe a villába hogy meggyilkoljon! Pedig azt mondta, azért bérelte ki, hogy itt töltsük kibékülésünk után az első napokat. Azt hittem, meggyőztem magát. Azt hittem, végre bizonyos benne, hogy nem voltam bűnös!... Harry! Harry! Ártatlan vagyok!
- Nem hiszek önnek - válaszolta szárazon az ismeretlen.
- Harry, ártatlan vagyok! - ismételte elcsukló hangon az ifjú hölgy.
- Utolsó szavai ezek. Gondosan megőrzöm őket. Egész életemben ezt fogom hallani. - S az ismeretlen férfi hangja megremegett kissé, de egy pillanat múlva határozottan folytatta: - Mert még mindig szeretem, s ha kevésbé szeretném, magam ölném meg. De képtelen volnék rá... mert szeretem... Most pedig, matróz, ha nem ereszt egy golyót ennek a nőnek a fejébe, mielőtt tízig számolnék, holtan esik a lába elé! Egy, kettő, három...
S mielőtt az ismeretlen négyig számolhatott volna, Hendrijk, félőrülten a félelemtől, az asszonyra lőtt, aki még mindig térden állva, mereven nézett fel rá. Az ifjú nő előrebukott. Homlokon találta a golyó. Ebben a pillanatban a falnyílásból pisztolylövés hallatszott, s a matróz jobb halántékát golyó verte át. Hendrijk Wersteeg az asztalra rogyott, a majom pedig, rémületében kis sikolyokat hallatva, a matróz zubbonyában keresett menedéket.
Másnap a járókelők figyelmesek lettek a különös hangra, mely egy Southampton környéki cottage-ből szűrődött ki, értesítették a rendőrséget, s az hamarosan fel is törte a villa kapuját.
Megtalálták az ifjú hölgy és a matróz holttestét.
A majom hirtelen kiszökkent gazdájának zubbonyából, nekiugrott az egyik rendőr arcának. Olyannyira megijesztette a rendőröket, hogy azok néhány lépést hátrálva, előbb pisztolylövésekkel leterítették az állatot, s csak azután mertek a két holttesthez közeledni.
Vizsgálatot indítottak. Világosnak látszott, hogy a matróz megölte a hölgyet, majd öngyilkosságot követett el. Mindazonáltal a dráma körülményei titokzatosak maradtak. A két halott személyazonosságát könnyen megállapították, s csupán az volt a rejtélyes, hogy Lady Finngal, egy angol pair hitvese, miképpen kerülhetett össze - kettesben! - egy elhagyatott vidéki házban a matrózzal, aki csak előző nap érkezett Southamptonba.
A villa tulajdonosa nem szolgálhatott olyan felvilágosítással, amely megkönnyítette volna az igazságszolgáltatás dolgát. A cottage-ot nyolc nappal azelőtt egy úr bérelte ki; Collins néven mutatkozott be, s azt mondta, hogy Manchesterből való. A férfit a rendőrségnek nem sikerült megtalálnia. Collins szemüveget hordott, hosszú, vörös szakállt viselt - a szakáll persze könnyen álszakáll is lehetett.
A lord nagy sietve érkezett Londonból. Imádta feleségét, s borzasztó volt látni, mennyire szenved. Akárcsak a többiek, ő sem értett semmit az egész ügyből.
Az események után a lord visszavonultan élt kensingtoni házában. Mindössze egy néma szolgát tartott környezetében, s egy papagájt, amely szüntelen ismételgette:
- Harry, ártatlan vagyok!
(Forrás: Guillaume Apollinaire elbeszélései - Ford.: Réz Pál - Európa Kiadó Bp., 1973.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése