1
- Nagyapó, egy fiatal hölgy volt itt, aki nagyon szeretett volna veled beszélni. Megmondtuk neki, hogy most sétálsz, jöjjön délután, de csak négy óra felé, mert ebéd után aludni szoktál.
- Kérdeztétek volna meg tőle, hogy mit akar, és hogy hívják. Négy óra után se vagyok itthon minden ismeretlennek.
- Elmondta, hogy mit akar. Tanítónő szeretne lenni valamelyik városi iskolában, de eddig még annyit se tudott elérni, hogy jelöljék. Tudja, hogy sok ismerősöd van a városi tanácsosok között, és az volna az óhajtása: szólnál az érdekében egypár jó szót, ha ugyan ez nem esik nagyon terhedre. Azt mondja, jól ismerted a családját. Kovács Ilonának hívják; Kovács Lajosnak a leánya.
- Ez ugyan bemutatta magát!... Kovács Ilona, Kovács Lajosnak a leánya! Hát tudom is én, hogy kicsoda, vagy ha már nem él, hogy ki volt ez a Kovács Lajos?! Ha az ember megéri a hetvenedik esztendőt, éppen hetvenezerszer hallja ezt a nevet. Kovács Lajos! Mintha én ezzel okosabb lennék! Melyik öregember győzné számon tartani valamennyi Kovácsot, akit valaha ismert?! Ismertem én már számtalan Kovácsot: kitűnő, előkelő embereket, közönséges Kovácsot, elzüllött Kovácsot, még betörőt is! Mit tudjam, hogy a sok közül melyik volt ennek a hölgynek az apja?!
- Majd elmondja négy óra után. Ne zsémbelj mindig, Nagyapó!
- Nem majd ugrándozni fogok, mint húszesztendős koromban! Hetvenesztendős korotokban ti se lesztek mindig ilyen jókedvűek, mint most. Azt hiszitek, valami kellemes lesz nekem, ha ez a Kovács Ilona vagy két óra hosszat fog sírdogálni a nyakamon, s közben kiderül, hogy a néhai Kovács Lajos nem volt sem ingem, sem gallérom! De persze, beszélhetek én már akármit, ti azért kiszolgáltattok engem minden kéregetőnek!
- Nincs igazad, Nagyapó. Meglátod, az fog kiderülni, hogy van rá jogcíme, ha éppen hozzád fordul, és hogy bizonyosan jól ismerted a családját, csak megfeledkeztél róluk. Olyan kedves megjelenésű, vonzó viselkedésű leány!... Majd meglátod!
Hanem azért Nagyapó tovább is csak zsémbelt, és egyre azt dörmögte, hogy őt már sohase hagyják békességben.
- Kovács Ilona! Ki lehet ez a Kovács Ilona?! - tanakodott magában.
Még akkor se ment ki a fejéből ez a kérdés, amikor már javában ebédeltek.
- De hát ki lehet ez a Kovács Ilona?!
Egyszerre torkán akadt a falat.
Hirtelen eszébe jutott, hogy éppen így hívták azt a fiatal lányt is, akit ő húszéves korában, ötven évvel ezelőtt, megölt, egy jól irányzott revolverlövéssel.
2
Ezt a történetet már régóta belepte a homoksivatagoknak az a láthatatlanul finom pora, amellyel az Idő lassankint mindent beborít.
Húszéves korában nagyon szeretett egy Kovács Ilonát. Ez a Kovács Ilona is szerette őt. Úgy volt, hogy sohase lehetnek egymásé. A lány kissé fellengős gondolkozású volt; ő nem annyira fellengős gondolkozású, mint inkább elkeseredett. Egy rossz napon elveszítette az élethez való minden reményét, és nem tudott okosabbat kitalálni, mint hogy haljanak meg mind a ketten. A leány eleinte nem akart kötélnek állani; bár szerencsétlennek képzelte magát, valami erősen vonzotta az élet még nem ismert örömeihez... hiszen még fiatal teremtés volt, szegény! De szerelmese nem akart egyedül evezni át a másvilágba. Önzését nem hagyta békén az a gondolat, hogy míg neki meg kell halnia, kedvese életben maradhat, elfelejtheti őt, és később boldoggá tehet egy másik férfit, aki talán kevésbé szerelmes, de bizonnyal szerencsésebb, mint ő. Azért minden ékesszólását összeszedte, és minden vonzóerejét felhasználta, hogy rábeszélhesse szerelmesét a kettős öngyilkosságra. Egy olyan órában, amikor a lány lázasabb volt, mint rendesen, sikerült kicsikarnia kedvesétől az igent. Az a csábítás, hogy a halál előtt egymásé lehetnek, eldöntötte Kovács Ilona sorsát. Bezárkóztak egy fogadóba; leveleket írtak, hogy senkit se okozzanak a halálukért, mind a ketten szabad elhatározásból ölték meg magukat... és másnap, mikor látta, hogy szerelmese ingadozni kezd, hogy magára ne maradjon a halálban, hirtelen, egy jól irányzott revolverlövéssel, megölte kedvesét, akkor, amikor ez még nem a halált, hanem a csókját várta. A lány rögtön meghalt, és a halál látványa, mintha elfújta volna a férfi minden szilárd elhatározását. Megrémült; már csak élni akart, élni, élni, élni! De lehetséges-e ez azután, ami történt? Igen. Most már nem gondolt semmi egyébre, csak arra, amire a veszedelemben lévő állat, mikor csakis az életösztön dolgozik benne. Kileste, hogy lövése mikor keltheti fel a folyosón járkálók figyelmét... megkereste mellén azt a helyet, ahová majdnem minden veszedelem nélkül irányíthatta a golyót - szinte bizonyosra dolgozott... orvosnövendék volt -, és aztán elmímelte az öngyilkosság komédiáját. Majd napok múltán, mikor „megmentették az életnek”, folytatta a komédiázást. Kihallgatták, és azt hazudta, hogy csak a leány rábeszélésének engedett, hogy a leány maga ölte meg magát, hogy ő is meg akart halni és így tovább. Elhitték, amit mondott; semmi jel nem vallott ellene; annak, hogy valójában mi történt, csak az Isten volt és maradt a tudója.
Nyomorultan cselekedett, tagadhatatlan. De mindez oly rég volt, hogy már nem is igaz.
Nagyapó egy pár pillanatig elgondolkozott.
- Igen, volt neki egy kis öccse, öt-hat esztendős gyerek... talán Lajosnak hívták. Úgy emlékszem, ez a Kovács-fiú nem egészen fiatalon házasodott meg... ennek a leánya lehet... Hát persze, akkor csakugyan jól ismertem a családját!...
Aztán megevett egy fél csokoládétortát, kiitta a borát, felhörpintette a feketekávéját, s miután az unokák és a szépunokák sorra kezet csókoltak neki, lepihent délutáni álomra.
3
Azt álmodta, hogy éppen most ölte meg Kovács Ilonát.
...Nem tudja levenni szemét a halottról, s a halott, akinek a szempillája nincs lecsukva, mintha a tekintetével akarná megölni...
Rémületében menekülni szeretne, de az ablakban csillogó csendőrsisakot pillant meg.
Az ajtón rohan ki, leront a lépcsőn, s bemenekül az erdőbe.
De hallja, hogy üldözik. Visszatekint, s látja, hogy tüzes szemű, habzó szájú, kilógó nyelvű vérebek rohannak feléje.
Eszeveszetten fut, és fenevadakkal találja magát szemközt; rettenetes agyarú szörnyek közelednek minden oldalról, és egyszerre valami nagy feketeség tátong előtte, egy rémes állatnak a szája, akkora, mint egy kapu.
Visszahőköl és összeborzong, mert valahonnan zsolozsmát hall. Jobbra tőle egy templomszerű épület sötétlik. Oda menekül, halálos rettegésben, mert mindenfelől hallja, hogy üldözőinek futó lépteitől dübörög a föld.
A sötét épületbe érve, a küszöbön összeesik. De a szeme nyitva marad, s látja, hogy ijesztő külsejű alakok veszik körül: vörös álarcos, vörös csuklyás, vörös lebernyegű emberalakok, akik fáklyát tartanak a kezükben.
Aztán hangokat hall. Előbb egy, majd több emberalaknak a hangját, végre egy egész sokaságét. És látja, hogy a roppant csarnokban egyre több és több vörös rém jelenik meg, míg a csarnok megtelik velök, és fáklyáiktól olyan világosság támad, mintha az egész világ lángba borult volna.
Hallja a hangokat, de nem érti, hogy mit beszélnek. És a rémes hangok fenyegető kiáltásokká erősbödnek, majd siketítő zajjá.
Mennydörgésszerű hangokat, majd iszonyú csattanást hall, és elveszti az eszméletét.
Arra ébred, mintha a messzeségben lassankint minden zaj elhalna.
Nem tudja, hol van; rémes sötétség van körülötte.
Érzi, hogy valami kövezeten fekszik. Körültapogatja magát: csak rongyok burkolják a testét. Rettenetesen fázik.
Egyre jobban fázik. Reszket a fázástól; a fogai vacognak.
Egyszerre megjelenik előtte Ilona, síri lámpával a kezében.
A halovány fénynél látja, hogy kriptában vannak. Körös-körül csupa nyitott koporsó.
És Ilona megszólal:
- Add vissza az életemet! Még ötven évig akarok élni. Azt akarom, hogy gyermekeim és unokáim legyenek. Add vissza az életemet!
Nem tud felelni, a torka nem ad hangot. Könyörgésre akarná emelni a kezét, de nem tud megmoccanni: meg van bénulva.
Ilona letörli arcáról a sebből kiszivárgó vért, és így folytatja:
Nézz körül! Itt vannak a gyermekeim és az unokáim! Megölted őket!
Most még egy erőfeszítést tesz, hogy láthassa, kik feküsznek a nyitott koporsókban. Összeszedi minden erejét, végre csakugyan fel tud emelkedni, és látja, hogy a nyitott koporsókban ott fekszenek az ő gyermekei, az ő unokái, ahányan vannak, mindnyájan.
Ordítani szeretne, de nem tud; érzi, hogy meg kell halnia.
4
- Nagyapó, valami bajod van?!... Úgy nyöszörögtél álmodban!...
- Nincs semmi bajom; de meglehet, hogy elrontottam a gyomromat... rosszat álmodtam.
- Alighanem sok csokoládétortát ettél.
- Sokáig aludtam?
- Két percig se aludtál. Alig szenderedtél el, nyögni kezdtél, aztán nyöszörögni. Attól tartottunk, hogy valami bajod van; azért keltettünk fel.
- Nem volt még itt az a leány?
- Még nincs négy óra; azt mondtuk neki, hogy csak négy órakor jöjjön.
- Itt kell lennie. Az előszobában lesz.
Nem, nem volt még ott. Kovács Lajos leánya nem tartozott a követelőző kéregetők sorába; a világért se mert volna a kitűzött óra előtt jelentkezni.
Mikor beállított, sok bocsánatkérés után azzal kezdte:
- Boldogult apám sokszor említette, hogy méltóságod ismerte családunkat, sőt abban az időben, amikor ő még kisfiú volt, többször szerencséltette nagyapám házát. Annyira árva vagyok... senkim, akitől pártfogást kérhetnék... azért méltóságod meg fogja bocsátani illetlen kérésemet...
Nagyapó meghallgatta Kovács Ilona folyamodását, s kegyesen így felelt:
- Gyermekem, én már sokkal öregebb ember vagyok, semhogy valami sokat tudnék tenni a maga érdekében; kimozdulni is nehezen mozdulok ki hazulról. De jól emlékszem kedves atyjának a családjára, s azért meg fogok tenni mindent, ami tőlem telik. Van egy tanácsos ismerősöm; mindenesetre szólni fogok neki. Természetesen nem ígérhetem meg, hogy mindjárt ki is fogják nevezni; de azt megígérhetem, hogy mindenesetre jelölni fogják.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése