Csokán Pál: A pipacs

            Szőkesárga gabonatengerben száz hullámgyűrű reng, kereng, fut ide-oda. Délibábok árja borítja, átjárja. Mosoly ragyog a menny boltozatján. Illat s fénysugárban fürdik a föld, ég. Lágyan, halkan, bűbájos dallam zsong, suhan a légben. Édenkerti táj, színes álomkép a vidék. Körül, messze-közel, szerelmesen ölelkezik szellő és kalászerdő. Ím, emitt, mint egy szobor áll egy szál asszonyszép virág: a pipacs. – Hideg, ihletetlen, érintetlen. Kacagva, gúnyolva szól, néz szerte. Oh, oh, ledérek! Változik a kép.

            Felhő támad, haragos, setét. Forr, dagad; gyorsan, rohanva terül szét. Egyik széles karja az eget takarja, a másik lent lohol, nekidűlve szántja a földet. Villám cikázik. Reszket a mindenség. Hűl, hűl a lég. Hideg van. Nyilalló fájdalomtól sziszeg fűfa. Megered, hull, szakad az eső. Jégszem cserdül a tetőn. Jég. Jég esik. Sűrű nagy szemek kopogva, dübörögve sújtanak le. Jaj; vége mindennek, ami törékeny, ami élő.

            Azután... temető a határ; rút sárkovász a föld; ronda dudva bűzlik a százszorszép virágok s kalásztenger helyén. Ameddig ellátni; sehol semmi élet, csupán csak egy szál virág él, virít: a pipacs. Napsugár, vihar, jég, villám azon tisztán hagyta pár táját. Eleven, ragyogó most is. Szinte gőgös. Vérpiros szirma szánalommal mosolyog, integet jobbra-balra: oh, oh, gyengék, törékenyek.

            Napfordultán felderült, szürke-kék az ég: fakó, lanyha a levegő. Hűs szellő suhog, harmatcseppekben titkos édességet, illatot csókol ajaka. És a pipacs a szép, erős, kevély, ki annyi megpróbáltatás alatt alig rezdült és meg nem hajolt, egy harmatcsepptől ittasulva, szerelmében lepergeti szirmait.

            Éva története ez is.

(Forrás: A Jövendő – Irodalmi, művészeti és kritikai szemle – I. évf. 11.sz. 1910. júl.15., Hódmezővásárhely)