Eörsi István (1931-2005): A kérdés

Amikor az a szürkeruhás, szürkehajú és szürkearcú

manó átvett, már a kapun túl,

mely bezárult pár évre mögöttem,

még mindig vidám voltam módfelett,

vidám bár álmos (rég nem aludtam),

vidám mert ismét igazi dolgok

részese lettem, két komoly őr

vett közre az éjszínű kocsiban, mely

kifejezetten énmiattam

gördült át a decemberi hídon,

vidám, mert kiabáltam az utcán,

hogy értesítsék ezt meg amazt,

vidám, mert véltem kirándulásnak

azt az utat, de vidám azért is,

mert ilyen szürke, ilyen kicsi bácsit

még sose láttam, ő azonban

nem volt vidám, megnyugtatóan

unta a banánt, unatkozva

írta alá az átvételi

elismervényt és unatkozva

forgatta ki hét zsebemet,

és fapofával kobozott el

zsebkendőt, bicskát, kulcsokat,

majd egykedvűen elkérte övem

és megvizsgálta sajátszeműleg

hogy nem zsinórra jár-e gatyám,

majd közönyében ásítozva

végigtapintott és már szinte

szundikálta elkérte cipőm

vígan leffegő madzagait

„Így nem tudok járni” – megvonta a vállát.

Balkézzel tartva nadrágomat,

még mindig hetykén, az érdekes

helyzettől lenyűgözve, mély

meghajlással nyújtottam át

jobb kezemmel a pertliket.

2Mire jó ez? Úgyse kívánom

felkötni magam” – biztosítottam

vígan. „Nem? – kérdezte. – Miért nem?”

Fakó arcán se gyűlölet se gúny.

És ekkor utolért a félelem.

Forrás: A ’84-es kijárat – Antológia 40. old. – Szerkesztette: Kukorelly Endre - 7. szám – Pesti Szalon Könyvkiadó 1995.

Dormándi László: Bosszú

A fiú leszegte a fejét és hallgatott. Nézte mereven a szőnyeg mintáit, ujjai tétován mozdultak a szék karfáján. Összeharapta ajkát, hogy visszafojtsa a kikívánkozó szavakat. De végül is nem bírta tovább:

– Tóni bácsi -  tört ki -, mondja, miért kínoz maga engem? Folyton szid, mint valami rossz cselédet. Mit akar tőlem? Mit vétettem. magának ? Ezt én nem bírom tovább!

A beteg karikára meresztette szemét. Lélegzete is elállt a csodálkozástól. Hápogva kapkodott levegő után:

– Mit mondasz, nem bírod tovább? Hát pusztulj innen, eridj a

fenébe, fel is út, le is út, alászolgája. Ilyen szemtelenséget! Haszontalan naplopó, itt élősködik a nyakamon és ahelyett, hogy a kezemet csókolná, lázadozik. Nem bírod? Hát ne bírd, takarodj és fordulj fel, te gyilkos, zsivány te! 

Még átkozódott volna, de a feltörő köhögés beléfojtotta a szót. Sárga arca még sárgábbra fakult, béna ujjai görcsösen kaparták mellén a ruhát. Úgy látszott, menten megfullad.

Babits Mihály: Halálfiai

1.

Halálfiai? Egy modern szellemű fiatal költő veti oda ezt a szót parlagi családjának, az elszegényedett vidéki úri famíliának. Igazságot mondott-e a haragos szó? Mintha Babits eredeti felfogása megváltozott volna a regény készülése közben. Mert mire a könyv végére érünk, igenis a fiatal költő Nyugatrajongó, pesti álmai bizonyultak ifjúi tévelygéseknek s úgy érezzük, hogy a földhöz és az ősi egyszerű élet biztosságához ragaszkodó család van az igazi megtartó erők birtokában. Nyugati műveltség, egy szabadabb és igazságosabb társadalmi rend ábrándjai? Úgy tűnnek fel már kissé, mint gyerekes dőreségek. Egyetlen bölcsesség és biztosság van csak: a családé és a földé. Nem 1927 tört embereinek rezignációja ez a szemlélet?...

A „Halálfiai” történelmi regény. Regény a háború előtti magyar társadalomból, az államról, amely roppant konszolidáltságában megölte a nagy tettek és nagy ideálok lehetőségét s amelyben szomorú lélektelenséggel poshadnak az emberek, míg századunk elején nyugtalan fények nem lázadnak az ország különböző sarkairól. Babits mélységesen érti ezt a kort, legkülönfélébb jelenségei összefüggését. Erre vonatkozó reflexióit e kor semmiféle történelme nem fogja nélkülözhetni. (Mert reflexiók is vannak a regényben, amely különben sem az epikusi személytelenség rendes hangján van elbeszélve, hanem az író részvételét állandóan nyíltan hangsúlyozó, de az elmesélt dolgok hitelét meglepetésszerűen mégis ép ezáltal fokozó stílusban: hiszen, érezzük, valóságnak kell lenniök, ha az író maga is ennyire hisz bennök!) Mégis, úgy érzem, Babits a kor regénye helyett csak egy család regényét írta meg. Miért! A nagy koncepcióhoz; képest túlságosan kevés-e a figura, amelyet megrajzol vagy inkább az a baj, hogy ezek a figurák, legfőképpen a magányosnak született Imrus, nem elég alkalmasak a társadalom megmozdulásainak jelképezésére? Semmisem jellemzőbb erre, mint az, hogy a regény végén (a könyv egyetlen kevésbé sikerült részében), mikor a magyarság ébredése legáltalánosabbá válik, Imrus a világ végén, az erdővári havasok közt él, elvonultan, angol könyvekkel a kezében „és úgy figyel a távol ágyúzajra”. Babits itt inkább önéletrajzot ír, mint eposzt.

I. Babel: Galambdúcom története

– Gorki Maximnak ajánlva –

I. Babel a legújabb orosz irodalomban a novella mestere. Stílusa a poklokon keresztülment emberé, akinek annak idején ez a pokol volt az egyetlen kézzelfogható valósága s most visszagondol a múltakra és száraz művészettel mondja el, hogy mit látott. Mondatai rezignáltan követik egymást, nagyobb foltokká lesznek, a foltok lassanként kikerekítik a valóságot, amelyet már csak elbeszélni lehet, de újból átélni, még szublimáltan is, egyszerűen képtelenség.

Az itt következő novella az „Odesszai Történetek” c. kötetéből való. Valóságos mestermű. Alig pár oldalon, látható lírai megrezdülések nélkül a cári Oroszország emberi nyomorúságának, intézményes brigantizmusának és rothadásának olyan képét nyújtja, amelyet nem fog elfelejteni, aki egyszer végigolvasta. (P.I.)

***

Gyermekkoromban vágyva vágytam egy galambdúcra. Életemben nem volt forróbb vágyam. Kilenc éves voltam, amikor az apám megígérte, hogy pénzt ad fára és három pár galambra. Ez 1904-ben volt. Felvételi vizsgára készültem a nikolajevi gimnázium előkészítő osztályába. Rokonaim Nikolajev városban éltek, Cherszon kormányzóságban. Ez a kormányzóság nem létezik többé és Odessza területéhez tartozik. Alig voltam kilenc éves és féltem a vizsgától. Most, két évtized után, nehéz visszagondolnom arra, hogy milyen szörnyű volt akkor a félelem. Mind a két tárgyból, – oroszból és aritmetikából – legalább egyes osztályzatot kellett kapnom. Minthogy előírás szerint csak öt százalék zsidót vettek föl, még jelentékenyebben megnehezítették a dolgunkat. Negyven fiú közül csak két zsidó léphetett az előkészítő osztályba. Ezeknek a fiúknak a tanárok alattomos kérdéseket tettek föl, senkit se vizsgáztattak olyan súlyosan, mint bennünket. Ezért kívánta az apám, amikor megígérte, hogy galambokat vásárol nekem, hogy két keresztes egyest hozzak haza. Ez mélyen a szívembe vágott, valami sajátságos éber-álomba estem, a kétségbeesés hosszú gyermekálmába. Ebben az álomállapotban mentem a vizsgára és – jobban tettem le, mint a többiek.

Németh Andor: Galsworthy

I.

Galsworthy valóban korunk legnagyobb regényírója.

Először is széles és elbűvölő. Dickensig kell visszamenni, hogy gazdag meseszövésének, bőséges emberismeretének és közvetlen előadásának párjára akadjunk. Sőt még Dickens is csak egész oeuvre-jében ér fel a Forsyte Saga emberi teljességével. Kritikusa az első száz oldalak után megfeledkezik szerszámairól és megbabonázva követi sima, jó karban tartott mondatait, melyek alig észlelhető emelkedéssel mulatságosan kanyarogva vezetnek mind újabb és újabb kilátók felé. Heteket tölt el világában, mint egy magas fekvésű fürdőhelyen, ahol minden csupa komfort és minden a legnívósabb. Beismeri, hogy ritkán találkozott könyvben oly komplikált s mégis határozottan jellemzett szereplőkkel oly nagy számban, mint nála. Ezek javarészt öreg urak s néhány világítóan szép asszony. Mind gazdagok s majd valamennyien tudatosak és egészségesek. Hisztériának, idegeknek s az értelemtől nem ellenőrizhető rejtélyes motívumoknak nincs szerepük itt. Friss és ózondús hegyi levegő ez, amelyet annál mélyebben szív a tüdejére a kritikus, minél fojtogatóbb, füstösebb miliőből jött fel ide, a gazdagok közé. Aztán, a visszaemlékezés távlatából tanulság, benső haszon, mély lelki megrendülés alig marad, de egy igen kellemes és szívélyes ismeretség emléke, mely mindvégig igényes volt, noha joviális és mondain-jellegü. S hogy ilyen visszaemlékezést támaszt, ez az író fő eleganciája. Mert lassanként feltámad bennünk a regény intenzitása, tudatosan temperált, megszámlálhatatlan szépségeivel. Eszünkbe jut, milyen kedvesen kalauzolt Galsworthy gyakran szakadékok fölött (de az örvény vidáman kanyargott akkor is) és a horizont mindig nyitott volt, körül a szükségesség éles kontúrú ormaival, de mosolygó életöröm-völgyekkel alant. És akikkel hetekig éltünk együtt: az öreg Jolyon, Bosinney, James, Swithin, Irén, Fleur, de mindenekfelett az egész világirodalomban szinte egyedülálló, felejthetetlen figura, aki ép oly reprezentánsa a burzsoa-erényeknek és hibáknak, mint Roland vagy Artus a lovagvilágbelieknek: Soames Forsyte.

II.

Temperált valóság íze és aktuális problémái ellenére: meséskönyv. Az optika törvényei ugyanis az epikus látásra is kiterjednek. Minél „távolabb áll” az ábrázoló a tárgyától, annál szélesebb felületbe állíthatja bele, annál szabadabban és levegősebben kezelheti. Ez a „távol-állás” persze nem érzelmi eltávolodást jelent, csak perspektíva-vételt s egy bizonyos határt is egyben, amelyen túl már megint összeolvadnak a vonalak és – az írásművészetben – minden túl általános lesz, a részletek konkrét gazdagsága helyett. Az írói készségen túl végeredményben ez a szemmérték-vétel dönti el a regény sorsát: azaz, sikerült-e az írónak megtalálni azt a perspektivikus pontot, ahonnan a legjobban rendezheti anyagát? Helyes perspektívája van például a Don Quichotte-nak, a Háború és Béké-nek, másképpen a Raszkolnyikov-nak és B o v a r y-nénak is. Nem nehéz megérteni már most, miért ad hamis perspektívát a szigorú értelemben vett naturalista és lélekelemző regény. Ez a szemlélet túlságos közelről nézi tárgyát, valósággal föléje hajol, minek folytán az ábrázolt életdarab abnormis jelentőségűvé dagad s maga részletigazságával meghamisítja a teljes valóságot, mert a maga részlet- és perspektiva igazságát tolja oda, ahol az egész valóságnak, ha sommásabb sűrítésben is – helyet kellett volna kapnia. A túlságos közel látott életdarabbal szemben nem lehetünk tárgyilagosak: mert az élet minden megnyilvánulása, mint olyan, abszolút és valósággal magába temeti a szemléletet. Egyenlő érzékenység mellett igen nagy lelkierő kell ahhoz, hogy ki tudjunk szabadulni a részletvalóságokból és oda tudjuk kötni magunkat – mint Odysseus az árbochoz – ahhoz a ponthoz, amelyen innen a líra, amelyen túl a bölcselkedő indifferentizmus birodalma kezdődik. E néhány sorban röviden mindent megmondottam, amit a regény lényegéről mondani lehet. A regénynek az élet teljességét kell szuggerálnia. Ennek a szuggesztiónak a sikerét végső fokon az dönti el, honnan nézi az író az életet. Ha túl közelről nézi: részletigazságot ábrázol, ha túl messziről, fogalmivá válik. Van azonban egy pont – s ennek helyét az író belső mondanivalójának viszonya az azt illusztráló külvilághoz szabja meg – ahonnan nézve a valóság a regényes feldolgozás ellenére megőrzi a maga látszólagos függetlenségét, a maga természetességét, a maga természetét. Ilyenkor áll be az az eset, hogy elfeledkezünk az alkotó, alakító egyéniségéről s úgy élünk a könyvben, mintha a valóság maga fogna körül bennünket; ilyenkor mondjuk azt, hogy a regény él.

Galsworthy legnagyobb érdeme, hogy a Forsyte-ok történetét erről a pontról meséli el.

Székely Béla: Leonhard Frank két új regénye*

Nemcsak a német, de a világirodalomban is különös értéket jelent Leonhard Frank neve, akit a Korunk-ban most folytatásban megjelenő regényéből elsőizben ismer meg a magyarul olvasó. A „Bürger” írója a „Der Mensch ist gut” c. hallatlan sikert elért, tömegek lelkét megrázó könyve után új könyvvel jelentkezett. A könyv háborús történet. Bátorság kell ehhez, tíz évvel a háború befejezése után, amikor már unott és kopott a háborús téma. Leonhard Frank állásfoglalása a háborúval szemben ismeretes. Der Mensch ist gut több irodalmi alkotásnál, a háború utáni emberiség legtisztább, égbetörő, földet megrázó békeszózata. Ez a könyv az, amelyet oda kellene adni minden anya, minden harcos ember, minden szenvedő ember kezébe. És amikor kezünkbe vesszük e roppant egyszerű című könyvet, Karl und Anna, hirtelen szívünkbe zúg a Der´ Mensch ist gut kopott pincérének jeremiádja:

„Ma nincs ember Európában, ki gyilkos ne volna!... Elvakultak vagyunk és gyilkosok, mert az ellenséget magunkon kívül keressük. Nem az angol a gyilkos, nem a francia, nem az orosz és ezek előtt nem a német, de önmagunkban van az ellenség. Mert az igazi ellenség az, ami nincs is. A szeretetnek ez a meg nem levősége, ez az ellenség, ez minden háború oka. Egész Európa sír, mert egész Európa nem tud többé szeretni. Egész Európa tébolyodott, mert nem tud többé szeretni. Csak szeretni kell és akkor elhallgatnak a fegyverek. És akkor itt van a béke. És akkor gyermekek vagyunk ezen a földön...”

Karl und Anna alakjai ebből a háborúból lépnek ki és ez a nagy szeretet az, ami megváltja őket.