Dormándi László: Bosszú

A fiú leszegte a fejét és hallgatott. Nézte mereven a szőnyeg mintáit, ujjai tétován mozdultak a szék karfáján. Összeharapta ajkát, hogy visszafojtsa a kikívánkozó szavakat. De végül is nem bírta tovább:

– Tóni bácsi -  tört ki -, mondja, miért kínoz maga engem? Folyton szid, mint valami rossz cselédet. Mit akar tőlem? Mit vétettem. magának ? Ezt én nem bírom tovább!

A beteg karikára meresztette szemét. Lélegzete is elállt a csodálkozástól. Hápogva kapkodott levegő után:

– Mit mondasz, nem bírod tovább? Hát pusztulj innen, eridj a

fenébe, fel is út, le is út, alászolgája. Ilyen szemtelenséget! Haszontalan naplopó, itt élősködik a nyakamon és ahelyett, hogy a kezemet csókolná, lázadozik. Nem bírod? Hát ne bírd, takarodj és fordulj fel, te gyilkos, zsivány te! 

Még átkozódott volna, de a feltörő köhögés beléfojtotta a szót. Sárga arca még sárgábbra fakult, béna ujjai görcsösen kaparták mellén a ruhát. Úgy látszott, menten megfullad.

A fiú meg sem moccant. Kezét se mozdította, hogy nagybátyján segítsen. „Csak akkor nyúlj hozzám, ha parancsolom”, mondta az öreg és megtörtént, hogy egy ilyen roham után revolvert fogott az öccsére és megfenyegette, hogy agyonlövi, ha még egyszer parancs nélkül közeledik.

Szíve mélyéből gyűlölte ezt a kényére utalt rabszolgát. És félt is tőle. Reszketett, ha a közelébe jött. Félt, hogy egyszer csak fellázad, nekiugrik és megöli. Ha a fiú bejött a szobába, felriadt álmából is. Szemmel kísérte minden mozdulatát. Ügyvédje a rendőrséghez címzett lepecsételt borítékot őrzött. Abban felszólította a hatóságokat, hogy ha hirtelen meghalna, boncolják fel és vizsgálják meg halála körülményeit, mert az unokaöccse, akit kegyelemből tart magánál, életére tör. Egyszer már elcserélte az orvosságot, de ő még idejekorán észrevette. A fiú orvosnövendék, tévedésről tehát szó sem lehet. Magatehetetlen, szélütött öregember és nem tud védekezni. Felhívja a rendőrség figyelmét ezekre a körülményekre.

Ezt a levelet felolvasta a fiúnak:

– Nem érsz vele semmit, ha megölsz is. A sírból is visszajövök és kitöröm a nyakadat. Halálra ítélnek! Vagy hosszú börtönre. Egy krajcárt se kapsz a pénzemből. Ha kiszabadulsz, reszkető vénember leszel, mehetsz kintornázni cselédlányoknak. Hát csak vigyázz, nehogy valami bajom essék!

Sokáig töprengett, miképpen akadályozhatná meg, hogy a fiú örököljön utána. De nem volt járatos a törvényben, ügyvédtől meg sajnálta a pénzt. Remélte, hogy a még ő előtte sírba viszi a tüdőbaja. Ha csak rákeríthette a szót, felemlegette:

– Hektikus volt az anyád is. Az egész famíliád. Csak én nem.  

Te is az vagy, tudod jól. Látom az arcodon. Hallom a köhögéseden. Ne hidd, hogy túlélsz engem. Sok drága pénzt elherdálni, azt jó volna, mi? Én teszlek sírba, meglátod. Te gyilkos!

Az ilyen kitörések heves köhögésrohamba fulladtak. Beteg volt az ő tüdeje is, de beteg volt már az egész, szélütött teste. De szívós volt nagyon, akár valami elvénült gyom.

Most is elcsitult a roham. Egy ideig még kapkodott levegő után, azután lecsendesedett. Morgott a fiúra, mint valami vadállat:

– Nem sikerült úgy-e? most se sikerült? Tudod, hogy minden izgalom árt nekem.. Így akarsz megölni. Hahaha fiatalúr, gyáva vagy te ehhez is. Tíz ilyen kákabélű legénnyel is elbánok én. Földbe az öreggel, azután szabad a vásár. Jó volna. No azt lesheted.

A fiú felemelte a fejét.

– Tóni bácsi, mondta elkínzottan, hagyja már abba, az isten szerelméért. Nem kell nekem a Tóni bácsi pénze. Semmi sem kell. Köszönöm, hogy itt tart, amíg az egyetemet bevégzem. Már nincs sok hátra. Két esztendő! Addig hagyjon békében. Amit parancsol, megteszem, nem lehet panasza. Hálás vagyok jóságáért. Minek kínoz engem?...

Hiába erőlködött, nem tudta visszafojtani könnyeit. Lopva megtörölte szemét, de az öreg észrevette. Felkacagott, de most már nem szívből, magaelegendőn, csak óvatosan, vigyázva, nehogy megártson.

– Lalala fiatalúr. Ismerem már ezt az érzékenykedést, Megszoktam az anyádnál. Az is mindig bőgött, ha szóltam hozzá. Pedig volt rajta szapulni való. Megcsalt. Lopta a pénzemet és idegen férfiak zsebébe dugdosta...

A fiú talpra ugrott. Az öreg tudta, mivel tapinthat elevenére. Egy ideig farkasszemet néztek. Most mindjárt ráugrik és széjjelmarcangolja. Az öreg behúzta a fejét. A takaró alatt megkereste a revolvert, amit minden eshetőségre a hálókabátja zsebében tartott. Mikor kezében érezte a fegyvert, visszanyerte biztonságát. Ha közelebb jön, belelő. Önvédelem, felmentik. Most már játszott vele, piszkálta, ingerelte:

–Nana fiatalúr, lassan a testtel! Hidegvér! Az én kezem gyorsan jár, vigyázz magadra! Ni, hogy fortyog magába. Pedig a színtiszta igazságot mondom. Nem tehetek róla, hogy rosszul esik. Nekem is fáj. Testvérhúgom volt, az én szégyenem, megmondom mégis. Rosszfajta volt. Mindenkivel összeadta magát, aki csak megkívánta.

A fiú összerándult, A keze ökölbe szorult, Fojtogatta a tehetetlen düh. Csak nem emel kezet erre a roncsra? Meg különben is hiába próbálná, az öreg habozás nélkül belelőne. A szemébe vágta:

–Tóni bácsi hazudik!

Be sem várta a választ. Kirohant a szobából. Befogta a fülét, bogy ne hallja az öreg kacagását. Szaladt fel padlásszobájába, leroskadt az asztal mellé, karjára fektette fejét és sírva fakadt.

Hazudik, hazudik ez az ember. Az anyját... még gondolatban sem kell mentegetnie... éppen úgy kínozta, mint most őt, Még verte is, mert akkor még mozogni tudott. Néhány év alatt kiforgatta mindenéből. Minden falatot felszámított neki és amikor már semmije se maradt, ott tartotta ingyencselédnek. Ebben a kuckóban laktak együtt. Akkor esténként az anyja borult így az asztalra. Ő kívánta, hogy orvos legyen belőle. Az ura is az volt. Éjjeleken át hímezett, varrt, hogy az iskolára teljen. Az öreg felhánytorgatta az elpocsékolt petróleumot, de titokban örült az ingyen gyógyításnak.

Mikor az anyja meghalt, ő vette át a szerepét, Nappal a beteget ápolta, éjjel könyveit bújta, égő szemmel, míg a kimerültségtől lefordult a székről. Mikor az első alapvizsgán túl volt, felfedezte magán a kezdődő tüdőbajt. Kiszámította, hogy ha nem gyógyíttatja magát, három vagy négy éve van még hátra. Ez a tudat még vadabb erőfeszítésre ösztönözte. Ha összeroppan, vége van. Innen nem mehet el, amíg nem kész. nincs egy fillérje sem. Tanult és tűrt, Számolta a napokat, Talán kibírja.

– Akarom! és öklével rávágott az asztalra. Élni akarok!

Felugrott és ide-oda szaladgált, Hat lépésnyi volt ez a zúg. Börtön! Kint a rácson túl nagy virágos mezők, napfény, meg jó illatok. Gyógyulás. Ha el nem pusztul addig. Felkapta a könyvét. Tanulni akart. Kár minden percért. De a betűk összefolytak szeme előtt. Karja, lába ernyedten lógott, mintha nem is hozzá tartozna. Múltkoriban boncolt egy hullát. Irigykedve gondolt rá, milyen kényelmesen, nyugodtan nyújtózott a hűs márványon.

Dobbantott! Nem, nem akar meghalni. Élni akar. Még két esztendő ebben a pokolban, azután jóra fordul minden. Ezt kiharcolja.

Az öreg! ... Karosszékébe süppedve leskelődik, akár valami gonosz pók. Hátul, tarkóján néhány sárgára kopott hajszál lengedezik. Ezek a csápjai. Ezzel a szörnyeteggel kell küzdenie az életért. Le fogja gyűrni. Csak türelem...

Az ajtó felett megszólalt a csengő. Dühösen, fülbántóan rikácsolt. A beteg csenget érte. A cselédért.

– Olyan a hangja, akár Tóni bácsié - gondolta és lehunyta a szemét.

A csengő még egyszer felsivított, most már türelmetlenebbül, követelődzőn. Gonosz kis vámpírarca eltorzult, fenyegetőn nyújtogatta a nyelvét. A fiú feltápászkodott, kezdődik a robot! és ment le.

Az öreg nyugtalanul fészkelődött. Csakugyan elment volna? Mikor lépteit meghallotta, megkönnyebbülten sóhajtott. Megint csak szájhősködés volt.

– A füleden ülsz hé? Hányszor csengessek? Nagyságos úr! Minek tartalak, ha már ennyi hasznodat se veszem! Fogd azt az újságot és olvass.

A fiú összeszorította a fogát. Nem és nem. Hiába ingerli. Csak hadd kiabáljon. Olvasni kezdett. Hangsúlyosan kiabált minden szót, mert az öreg nagyot hallott. Belefájdult a tüdeje. Néha abbahagyta, hogy kiköhögje magát, ilyenkor a beteg kuncogni kezdett: Meghalsz, előbb, mint én! A fiú olvasott tovább. A szavakat hallotta, de nem ér tette. Nehéz orvosságszag és két beteg lélegzet párája terjengett a szobában. Elálmosodott. Forró abroncsok forogtak fáradt szeme előtt. Valami idegen szót hibásan olvasott. Újra kezdte, de belezavarodott. Leejtette az újságot.

Az öreg felriadt:

– Te! Már olvasni se tudsz! Megnémultál? Kihajítalak. Kapok én még ilyen nagyszerű felolvasót. Minek vagy te egyáltalán a világon, te bivaly!

A fiú testét elöntötte a forróság. Minden vére a szívére tolult:

– Tóni bácsi - kezdte elszántan -, most már elég volt! Ha éhen döglöm, akkor sem maradok tovább. Ha pedig még egyszer úgy beszél az anyámról... nem tudom, mit csinálok magával... de megemlegeti. Vigyázzon, annyit mondok!

Az öreg elképedt. Olyan váratlanul érte ez a kitörés, hogy szólni se tudott, csak hápogott. Lassan, lassan magához tért. Megfeledkezett egészségéről, óvatosságról, mindenről. Csak azt érezte, hogy itt valami hihetetlen történt. A rabszolga fellázadt. Megfenyegette őt saját házában. A magatehetetlen beteget. Felüvöltött: 

– Mii?... Mit mondasz ?... Fenyegetőzöl, te taknyos ? Te nem fogsz tűrni valamit, az én házamban? Te akarod megparancsolni, hogy mit beszéljek? Te kutya! Pusztulj innét! Mars ki! Megütsz? Segítség emberek, rendőr, rendőr, gyilkosság!...

A esengő gombja után kapott, de izgalmában leverte az asztalról. A kiáltásra nem mozdult senki. A fiú komoran gyűrögette az újságot. A z öreg vérszemet kapott:

– Hálátlan kutyafajzat. Tudtam mindig, hogy ez lesz a vége. Kígyót fogadtam házamba, amikor azt a ringyó anyádat magamhoz vettem...

A fiú szeme fellángolt. Kirúgta maga alól a széket és ugrásra kuporodott. A beteg megmarkolta a revolvert. De kihúzni már nem tudta. Görcsös rángás futott végig karján, ujjai elzsibbadtak, szeme előtt elsötétedett a szoba. Lihegve dőlt hátra.

A fiú ugrása szaladásra enyhült, ütésre emelt karja segítővé hanyatlott. Ez a roham! Az öreg nyaka után nyúlt, hogy megszabadítsa a gallértól. De a beteg félreértette ezt a mozdulatot. 

- Gyilkos! - lihegte és minden izmát megfeszítette a revolver után. De a szélütött újjak nem engedelmeskedtek. 

- Az anyád ringyó volt - okádta ki még egyszer vak dühét és szembeköpte a fiút.

A fiatalember megtántorodott. Szeme előtt vérbeborult a szoba. Érezte markában a ráncos nyakat... most megfojtja, A beteg hörgött. Karja ernyedten lógott, csak a szeme élt, izzott gyűlölködőn, sárgán. Hosszú percekig meredtek így egymásra. Az öreg várta a véget, de a fiú nem moccant. Lenyűgözte ez az égő, merev pillantás. Az öreg szemhéjai megremegtek, a sárga láng kialudt szemében. Nyaka félrecsuklott, feje félvállára fordult.

A fiú nagykínosan megmozdult. Végigsimította homlokát és a tenyere veríték lett tőle. Kezét az öreg mellére tette, megemelgette karját, lábát. Gutaütés! - állapította meg tárgyilagosan. Az öreg szeme megrebbent az érintésre. A fiú hátralépett.

– Tóni bácsi!... és a hangja kegyetlenre acélosodott, hallja mit mondok?

Az öreg tarkóján meglebbentek a gyér sárga hajszálak. A fiú felnevetett.

– Hiába tetteti magát. Tudom, hogy hall minden szót. Nohát idefigyeljen! Értse meg jól, amit mondok. Ez a gutaütés halálos volt, Néhány órán belül meg fog halni.

A beteg megrezzent. Nagy erőlködéssel kinyitotta a száját, de hang nem jött a torkán. Csak az arca torzult kétségbeesett könyörgővé. A fiú odahúzott egy széket és nyugodt, kiszámított lassúsággal leült.

– Így ni! Helyezzük magunkat kényelembe és diskuráljunk egy kicsit, Azaz ezúttal majd én beszélek, mert maga nem tud. Nem sok ideje van hátra, addig majd mulattatom. Tudja-e kedves Tóni bácsi, hogy tulajdonképpen még segíthetnék magán. Egynehány hónapig elhúzhatná még. Esetleg egy évig is. Jó volna, mi? A kisujjamat sem fogom megmozdítani, amíg maga nem parancsolja. Hehe, hogy nem tud beszélni? Az a maga baja, kedves Tóni bácsi. Kár! Mesélhetne egy kicsit az anyámról. No mit meregeti úgy a szemét? Miért nem üvöltözik? Ejnye, ejnye, de megszelídült egyszerre. Mi az mi az? Csak nyugalom Tóni bácsi, az izgalom megárt.

Meglökte a beteg térdét és ránevetett:

–Ne erőlködjön Tóni bácsi, úgyis hiába. Ahányszor kiabálni próbál, annyiszor fuccs egy félórának. Pedig nincs sok hátra. ígérem, hogy kikísérem a temetőbe. Zokogni fogok a sírján, ahogy az egyetlen örököshöz illik. Örül, Tóni bácsi?

Hallgatta a hörgést és megcsóválta a fejét:

– Ejnye Tóni bácsi, hát nem hisz nekem? Mondtam magának, hogy maradjon nyugton. Borzasztó gyorsan elfogy az a kis olaj, ami magában pislákol. Egy órát nem adnék érte az életemből.

A beteg irtózatos erőfeszítéssel próbált felemelkedni ültéből.

–Segít... -  hörögte, azután összecsuklott a térde és elvágódott.

Nekiesett a fiú lábának, karmosra merevedett ujjait belevágta a cipőjébe.

A fiatalember rémülten szökkent talpra. A beteg váratlan támadása megrémítette. A szoba sarkába hátrált, onnan nézte a földön heverőt. Csak nagy sokára merészkedett közelebb. Lábujjhegyen lopódzott a test mellé. Keze kétszer is visszarándult, míg a szív helyét kitapogatta.

–Meghalt! – sóhajtotta megkönnyebbülten.

Zavaros érzései lassan rendeződtek. Tóni bácsi meghalt. Szabad és gazdag lett. Ház, pénz, minden az övé. Egyetlen rokon és végrendelet nincs. Az undok pók megdöglött. Féktelen öröm fogta el. Táncolni, ujjongani szeretett volna. Pillantása a halott tarkójára esett. A sárga szálak, póklábak, éltek, fenyegettek, utána nyúltak. Öröme fojtogató vörös dühbe fordult.

– Te kutya! - üvöltött fel hirtelen és belerúgott a halott oldalába, oda, ahol a fájós, gennyes sebet tudta -, te akartál sírba tenni engem? Leköptél ? Most én köpök rád, te dög. Nesze kutya, nesze!

Belerúgott még egyszer teljes erejével. A halott lomhán a hátára fordult. Szeme nyitva volt, felbámult az őrjöngőre. Torz szája vigyorgott. Ringyó volt, ezt mondta és röhögött.

A fiú teste megmerevedett. Azután hátralendítette a lábát és rúgott, rúgott még egyszer, válogatás nélkül, ahol érte. A halott ide-oda csúszkált a padlón. Feje nekikoppant az asztallábnak. De csak vigyorgott egyre. A fiú rávetette magát.

– Megfojtalak, ha még egyszer mondod, rikácsolta és verte ököllel a halott fejét. De a vigyorgást nem tudta leverni róla. Kitörte a szék lábát, azzal ütötte, a koponyáját, a száját, a fogait kiverte és ütötte még akkor is, amikor már régen nem volt emberformája, csak vér volt, meg genny és felismerhetetlen hústömeg.

Mikor az elszörnyedt szomszédok feje fölött feltűnt a rendőr sisakja, a halott beszakított mellkasán táncolt, a csonka széklábat lóbálta a levegőben és rikácsolva énekelte:

– Megfojtalak... megfojtalak... te gaz... kutya!...

 Forrás: Korunk 1927. november