1.
Halálfiai? Egy modern szellemű fiatal költő veti
oda ezt a szót parlagi családjának, az elszegényedett vidéki úri famíliának.
Igazságot mondott-e a haragos szó? Mintha Babits eredeti felfogása megváltozott
volna a regény készülése közben. Mert mire a könyv végére érünk, igenis a
fiatal költő Nyugatrajongó, pesti álmai bizonyultak ifjúi tévelygéseknek s úgy
érezzük, hogy a földhöz és az ősi egyszerű élet biztosságához ragaszkodó család
van az igazi megtartó erők birtokában. Nyugati műveltség, egy szabadabb és
igazságosabb társadalmi rend ábrándjai? Úgy tűnnek fel már kissé, mint gyerekes
dőreségek. Egyetlen bölcsesség és biztosság van csak: a családé és a földé. Nem
1927 tört embereinek rezignációja ez a szemlélet?...
A „Halálfiai” történelmi regény. Regény a háború
előtti magyar társadalomból, az államról, amely roppant konszolidáltságában
megölte a nagy tettek és nagy ideálok lehetőségét s amelyben szomorú
lélektelenséggel poshadnak az emberek, míg századunk elején nyugtalan fények
nem lázadnak az ország különböző sarkairól. Babits mélységesen érti ezt a kort,
legkülönfélébb jelenségei összefüggését. Erre vonatkozó reflexióit e kor
semmiféle történelme nem fogja nélkülözhetni. (Mert reflexiók is vannak a regényben,
amely különben sem az epikusi személytelenség rendes hangján van elbeszélve,
hanem az író részvételét állandóan nyíltan hangsúlyozó, de az elmesélt dolgok
hitelét meglepetésszerűen mégis ép ezáltal fokozó stílusban: hiszen, érezzük,
valóságnak kell lenniök, ha az író maga is ennyire hisz bennök!) Mégis, úgy
érzem, Babits a kor regénye helyett csak egy család regényét írta meg. Miért! A
nagy koncepcióhoz; képest túlságosan kevés-e a figura, amelyet megrajzol vagy
inkább az a baj, hogy ezek a figurák, legfőképpen a magányosnak született
Imrus, nem elég alkalmasak a társadalom megmozdulásainak jelképezésére?
Semmisem jellemzőbb erre, mint az, hogy a regény végén (a könyv egyetlen
kevésbé sikerült részében), mikor a magyarság ébredése legáltalánosabbá válik,
Imrus a világ végén, az erdővári havasok közt él, elvonultan, angol könyvekkel
a kezében „és úgy figyel a távol ágyúzajra”. Babits itt inkább önéletrajzot ír,
mint eposzt.
De sok mindenre úgy emlékszem vissza e mégis
izgalmas és nagy regényből, mint erős élményekre: Miskára, a derék emberre, a
bölcs, józan és komoly férfiúra, kora legjobb ideáljainak megtestesülésére, a
valaha volt magyar emberideálok ez egyik legvonzóbbikára és
legautochtonabbjára, akit, legalább is súlyának ekkora megértésével és ilyen
igazsággal, a magyar irodalom különösképpen mindeddig nem rajzolt meg még,
Neilire, e különös és megható, szinte pirulva szenvedő asszonyra, akinek félénk
természetéhez oly kevéssé illő életeseményeit Babits akkora meggyőző erővel
hiteti el, Döme bácsi pattogó bájára és az öregség szomorúságára, Hintáss
ügyvédre, aki egy ripacs szemérmetlen könnyűségével használja a nagy szavakat,
amelyeket hallgatag, de gyökeresebb emberek szenvedése ásott és álmodott elő, a
faj, a kor és a család talajába fogózó finom gyökérszálak állandó láttatására,
az egész könyv jó magyar szagára, főleg pedig a gádorosi szőlőhegy emberi és
táj-életének nagyszerű megelevenítésére: Cenci, e töpörödött anyóka hatalmas
figurájára, aki, mint egy szőlőkben lakozó öreg istennő, csodálatos
ösztönösséggel képviseli a hozzája tartozók érdekeit s mindig tévedhetetlenül
tudja, ha szigorúnak vagy ha kíméletesnek kell lennie s a töméntelen
tájhangulatra, amelyek, rendszerint pár kurta szóval, egyszersmind
Babits-versek édes emlékeit idézik fel: a szőlőlevelek zizegésére a hajnali
dombon, a csősz csizmás topogására és a kutyák virrasztó vakkantásaira.
(Budapest)
* Babits Mihály: Halálfiai. Regény. Budapest.
Athenaeum kiadása.
KOMLÓS ALADÁR
Forrás: Korunk, 1927. július
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése