Jankovics Marcell: Havas István (1873-1950-es évek) összegyűjtött költeményei (könyvismertetés)

Éljük-e a költészet korát? Mert a magyar lélek szereti a dalt, mely keserves korszakokon emeli és vigasztalja. Csak legutóbb követték egymást Reményik, Mécs és Sík Sándor hatalmas költeménykötetei. Most itt fekszik előttünk egy másik költőnek teljes műve. Szeretettel nyitom ki a gondolataiban és formájában művészi könyvet. Bevallom, hogy Havas Istvánt, az embert is lehetetlen azonnal meg nem szeretni. Jóságáért. Barátságáért. Magyarságáért.

Egészséges a levegő a sok balatoni dalában, mintha csak Tihany felől lengene az üde „fölszél”. Mintha a tátrai fenyvesek fűszerezték volna a tátraalji sorokat. De ilyen a levegő a régi, Kerepesi-úti kis otthonban, hol a fiatal küzd férfi párjának panaszolja, hogy „az Úr, ki itt hagyta szegényül a lent nyüzsgő magyarságot, miért is adott szívet, hogy nem tud ő mindenkinek segíteni”. Ez a levegő leng a nevelő tantermében  is, kinek megesik a szíve a tanítás alatt elalvó diákon. Edmondo De Amicis a Szív című munkájában elbájoló élményekhez hasonló motívum.

Ez a könyv a szerző legszebb életrajza, mert lelke képét adja. Aki nem akarná észrevenni a művet, az ezzel nem lesz nagyobb. Az a vesztes, ki nem lapozgat e könyvben, mely a tradíciók várából indul útjára, de azért minden sorában leheli a maga üdeségét.

Nehéz ismertetni. Ismertetésem itt csak olyan, mint valamely képtár magyarázójáé, ki rámutat a festőművész egy-egy képére.

Havas István a problémák költője, de nála minden problémát megold az emberséges ember két áldott varázseszköze: a szeretet és a bölcsesség. Mint ember é költő megérti mindenkor az Úr szavát és az ember jaját. Magyarsága az évtizedek óta vészes kornak s a nemzet igazainak magyarsága. Fájdalma, mely lelke mélyéből száll föl, az összetartozás el nem homályosítható verőfényében reménységgé válik. Történelmi reménységgé. Mint ahogy az éjjeli harmatból napkeltekor aranyos pára lesz, úgy lesz a költő könnyéből valami derengés, - ragyogás, mely nem vakít,melybe bele bírunk nézni. Érezzük: nekünk dereng.

Nem keresi a meglepőt, a döbbenetest. Lehajol az élet nagy útján, az útszélről szakít virágszálat, de ihletével lefújja róla a köznapok porát. Tüstént látjuk, hogy szép magyar virágot szedett nekünk. Örömmel vesszük ki kezéből, hogy lelkünk együttérzésének hűsében fürösszük meg, - azután megpréseljük. Megszerettük. Megmarad nálunk.

Külön színtiszta művészet szonettjeiben az egyszerűség és a tömörségnek könnyűsége, melyben dallá válik a gondolat. A sok megzenésítés mutatja, mennyi a versekben a muzsika. Ezek a szonettek az élet óriás falába illesztett emléktáblák, melyeken aranyosan csillog a felírás, mert a nemzet múltjának s a magyar jövőnek föliratai.

Még sehol sem olvastam közvetlenebbül és igazabban Trianon hangulatának éreztetését, mint a Levél Hollandiából 1920-ban című szonettben. A boldog gyermek, kit kivittek az irgalmas Hollandiába, onnét ír haza Dúskál minden jóban, ami a belső és külső ellenségtől kirabolt magyar földön régen elfogyott. Van ott fehér karéj, tej, cukor, kakaó. A gyermek mégis nosztalgiás.

… lelkem hozzátok röppen Budapestre…

Sötét utcáin pár fénygömb sajog.

T bent ültök a nagy asztal körül,

és senkise szól, senki sem örül.

Átéltük. Merő realitás. Egyszerű, mint az imádság. Rövid, mint a magyar jajszó.

Vagy például mennyit mond a Viselt ruhában 1920-ban című vers. Az asszony fonákjára fordítja és varrja át kopott blúzát. Mi, akiknek feje deresedik, másodszor látjuk ezt a kis és mégis nagy eseményt, melyhez a költő jegyzetszerű rövidséggel fűzi a nemzetfenntartó tanulságot:

… de szent az asszonykéz, mely sohse rombol,

csak foltoz, összefűz, ahol szakad…

 S a költő édesanyjára gondol, ki „óból újat szabott, - gyermekruhákat ránk varrogatott”.

Pompás a tátrai szonettek között A hegy halhatatlansága. Magam is sokszor álltam nagy hegyek lábánál és éreztem ugyanezt! A kőszirt az égre néz, - elhagyja mázát, sallangját. Az ős föld azért lökte fölfelé testéből,

hogy a lentjárók föltekintsenek.

A hegy a Jézusok kálváriája,

egyedül áll, vérző, isteni.

A halhatatlanságot szenvedi.

A magyar történelem képeivel átszőtt város-szonettekből keserű utóízzel olvassuk Pozsony plasztikus képmása rajzát:

… Az ősi pompa és nyilt férfijellem

e városarcból ránk vetít-e még?

Érsekujvár nemcsak a városnak szól, hanem a város költőfiának is, Ölvedy Lászlónak. Érsekujvárban

Őrzik az erényt porladó szívek,

mint őszi tarló a holnap virágát…

Lehetetlen nem szólnom itt Havas Istvánnak a Városok városáról: Budapestről írt verseiről, melyekben a város történelmi és szociális élete oly hangokra lelt, melyek méltók a városhoz és a költőhöz egyaránt. Új húr csendül meg az Avar hangjaiban az Este felé c. ciklus eredeti verseiben.

Itt is az élet mélysége, az igazságáért való vívódása szólal meg. Nemcsak a legnagyobbaknak, de bajtársainak, elnémult kortársai emlékének jut egy-pár remekbe csiszolt sor, mert a költő a legjobb barát is. Divatok, divatos intrikák, fölfújt világnézetek nem érintik. Ő sivár napokban is várja:

Az őserdő tudatra ébredését,

Az egyre újhodó nemzeti dalt.

Hadd olvassuk! Várjuk. Ki kérdi azt,

Úr-e az új Homer, avagy paraszt?...

Szeretném tovább idézni e kötet számtalan sorát, mert a fülembe csengenek. Lelkembe zsonganak. Kár lett volna a marokszedésből egyet is elhagyni, - szép magyar kalászok kallódtak volna el.

Forrás: Új Idők XLVIII. évf. 52. szám Bp., 1942. Karácsony

Kosáryné Réz Lola: A motorosbárka

Ezerkilencszáztizenkilenc tele volt. December. A kommün után. Sopronban, a kopogó kövezeten, a Széchenyi-tér hosszában lehajtott fejjel ment egy sovány, fekete kalapos asszony és törte a fejét.

A kirakatokat végignézte már. Részint üresek voltak. Még játékos is nehezen lehetett kapni akkoriban. Részint pedig elérhetetlen volt a számára mindaz, amit kaphatott volna.

Két útitáskát, két batyu ágyneműt vihettek el összesen a távoli hegyek közül, minden más ott maradt. Hogy elhozhatják-e még valaha, vagy visszamehetnek-e? A jó Isten tudta csak, ő nem.

Egy régi-régi ház hátsó oldalán, két ki hajópadlós szobában meg külön nyíló konyhácskában volt most az otthonuk, bérelt bútorokkal, meg néhány ládával. a szobák ablakai alacsonyak voltak, s a hajdani várfal tetején elnyúló kis kertre nyíltak. Oda ki lehetett mászni. Egy macska lakott a kertben, s kis, szőrtelen kölykei lettek, azokat felfalta. Borzadva takarta el az asszony a két gyermek arcát, mikor kissé rövidlátó szemével is észrevette végre, mi történik.

De még ennél is jobban feküdt a lelkén az a tudat, hogy egy hét múlva karácsony és még nem készített semmit. Sem egy darab színes papírba csomagolt cukor, sem egyetlen titokzatos doboz nem volt otthon.

Feltekintett a hófelhős égre é bement egy pillanatra a domonkosok templomába, a félhomályban leült és várt, maga sem tudta, mire. Hiszen el sem tudta képzelni, honnan jöhetne segítség.

S ott, a puha barna derengésben, a jeges szél utáni enyhe levegőben régi emlékek úsztak el előtte. Olyan nehéz volt hinnie, hogy nem gyermekleány már, aki ajándékot vár karácsonykor, hanem neki kell ajándékról gondoskodnia a gyermekei számára. Mint mindig, ha egy kicsit elpihent, gyermekségét érezte maga körül újra, puha, védő, meleg takarót és elálmodozott. Hol is üldögélt így, biztonságban, enyhe levegőben, félhomályban?... Ó, a motorosbárkán! Irén néniéknél!

Verne Gyula és May Károly regényeit játszották el akkoriban sorra a nagy gazdaági udvar szérűje mögött, a kukoricagóré szomszédságában, ahol ládák, törött szerszámok, ócska taligák, meg korhadófélben levő deszkák hevertek, sőt, egy repedt oldalú csónak is. Micsoda paradicsom volt az! Két ládából meg egy törött taliga kerekéből lett a motorosbárka, de azért vitorlája is volt, sok spárgával, seprőnyélen.

Hirtelen felállt. Mintha álmából riasztották volna fel. Nem tudott volna már pillanatig sem ott maradni, szinte küldte valami hang, hogy siessen. A megkezdet Miatyánkot is útközben mondta el. Alig várta, hogy hazaérjen. A kisfia eltörött játéktaligájának kerekét ott látta reggel a konyhai fásládában. Ha eltüzelték…

Futott haza. Lihegve szaladt fel a lépcsőn. Egyenesen a konyhába rontott be. Kati, a hűséges Kati, akit a két útitáskával meg két batyuval együtt magukkal hoztak, kezében tartotta a taligakereket és éppen azon volt, hogy lefejtse róla a vaspántot s bedugja a tűzbe.

Az asszony kikapta a kezéből.

- Ezt ne, Kati, ezt ne!

Kati megértően nézett reá. Hozzá volt szokva, hogy az asszonya néha kiszámíthatatlan. Olyan szemétbe való dolgokhoz ragaszkodik, mint holmi szakadt gallérka, régi, elsárgult papírdarab, száraz virág, ami kihullik egy-egy fiókból s legokosabb lenne lelkiismeretesen összesöpörni.

Hát jó. Ha a taligakerék is kell, rendben van. Este, mikor a gyerekek lefeküdtek, szuszogva és erőlködve cipelte ki a legkisebb ládát. Ami benne volt, átrakta az egyetlen szekrénybe.

Kint, a konyhában elővette a szögesdobozt és Kati minden tiltakozása ellenére kiüresítette a fásládát is.

- Csak szép rendben kell ide rakni a fát a sarokba, a tűzhely mellé – mondta szigorúan -. Semmi szükség reá, hogy a fásláda alján mindenféle szemét meggyűljön. Azt el kell égetni.

- Még ő mondja! – csóválta a fejét Kati, sértődötten. De mikor látta, hogy miben jár az asszony – össze akarja szögezni a két ládát, s mert fázik, egyre a körmére üt -, jószívűen segített neki, amennyire tudott. Ő sem volt valami sokkal ügyesebb nála.

Mégis összegezték a két ládát, a szögek kiálló végét erősen belegörbítették a deszkába. Aztán ahol a két láda találkozott, keresztben kis ülődeszkát erősítettek reá, de két darabból, mert a közepén kis rést kellett hagyni. A résbe beleszorította az asszony a régebbik seprő nyelét.

- Most mivel söpörjem a konyhát meg folyosót?

- Söpörheti azt is az újjal – könnyelműsködött az asszony a munka lázában, pedig máskor ő magyarázgatta Katinak sokszor, hogy nem szabad azzal söpörni odakint, amivel a szobákat tisztogatja, mert kint idegen is jár s a gyerekek a padlóra ülnek, odateszik a kezüket és felszedhetnek valami bacilust.

Most semmi másra nem tudott gondolni, csak arra, hogy motorosbárkát kapnak karácsonyra a gyerekek.

Színes papírt vett, pirosat, kéket, zöldet, sárgát, fehéret. Nemzeti színű zászlót ragasztott az árbóc legtetejére csomózott tíz szál hosszú spárga közül az egyikre, aztán egy rongyosodni kezdő párnahuzatot fejtett szét, abból lett a vitorla. Egyik felét rászögezte az árbócra, másik felét az egyik zsineghez varrta. Hogy igazában így van-e a bárkákon, fogalma sem volt róla, de az nem baj, csak szét lehessen feszíteni s össze lehessen göngyölni a vitorlát, ez a fő.

Mikor már úgyszólván készen volt a durvább munkával s a bárka belső és külső oldalának beragasztásához akart fogni, még soká állt ott összeráncolt homlokkal a ládák előtt, s végre határozott. Nem, hiába, a bárka orrának hegyesnek kell lennie! Szétfeszítette az egyik láda elülső oldalát, fűrészt kért a szomszédból és a láda alsó lapjából kétoldalt lefűrészelt egy darabot Kati segítségével. Aztán úgy, ferdén ütötték vissza a két oldal féldeszkáit. Kicsit görbe lett az egész, de határozottan szebb volt így a bárka, mint az előbb.

Most már csak be kellett ragasztani. És elrejteni a folyosó legtúlsó sarkában, hogy a gyerekek meg ne lássák.

*

Másnap csomag érkezett Pestről. Dobozok voltak benne, játék, karácsonyfadísz. Egy kis cukor is került innen-onnan, az asszony, fél kezében a hajlított kis drótdarabkával, aggodalmasan hajolt a fortyogó cukorszirup fölé, mikor éri el a kellő sűrűséget, hogy a konyhába cipelt, mosdóról leszedett és lesúrolt márványlapra öntse, s szaloncukor legyen belőle.

Talán nem is kellett volna azt az otromba motorosbárkát megcsinálni? Talán kár is odaállítani a karácsonyfa alá, Kati sűrűn pislogott s az asszony jól tudta, mit gondol magában. De éppen ezért makacs lett.

- Jöjjön, Kati, becipeljük a bárkát!

Nagy nehezen becipelték. A harisnyája elszakadt, az egyik ujját felvérezte, de nagyon örült neki, mert észrevette, hogy egy szög még kiáll s be lehetett verni.

Ott állt a motorosbárka, kívül ragyogó sárga volt, belül rózsaszínű, az ülés kék. Nagy lilaszín betűkkel kiragasztva az oldalán a név: Jóreménység. A nemzeti színű zászló meredten állt, ferdén, az árbóc tetejénél. A taligakerék kis botra szerelve, hogy forgatható legyen, a bárka orrában, a második ülésnél.

Mikor a karácsonyfa gyertyái kigyúltak, az asszony nem tudta, a szeme káprázik a könnyeitől, vagy csakugyan olyan szép ez a bárka? Mintha álombeli hajó lett volna, a karácsonyfa alá terített zöld szőnyeg tengerén.

De ő sokszor látott olyasmit, amit más nem vett észre és nagyon kezdett félni. Vajon ha bejönnek a gyerekek,nem lesz-e csalódás, ott látni ezt a ládákból összetákolt játékot? Nem rontja-e el vele a karácsony hangulatát, minden illúzióját? Nem fogják-e éppen erről meglátni, aminek a gyanúja már úgyis benne él a szívükben, hogy nem a Jézuska hozza a fát és az ajándékokat…

Ó, ha még kivihetné! Kivonszolná a sötét folyosó végébe újra, maradjon ott… de már nem volt reá idő. A férje megrázta a kis csengőt s a gyerekek beszaladtak…

- Hajó! – sikoltották egyszerre -. Hajó, igazi hajó! – És akármilyen szép volt a többi játék, újra és újra csak visszatértek a bárkához, felültek reá, egyik a kereket forgatta,másik a vitorlát feszítette ki és utaztak, utaztak, utaztak… alig lehetett őket aludni vinni.

Az asszony boldog és meghatott szívvel fogta át a kezüket, hogy együtt imádkozzanak. Megértették hát! Olyan a szemük, mint az övé…

De egyúttal bele is nyilallt valami a szívébe.

Tudta azt is, hogy sok mindent fognak látni, amit más nem lát, sok mindent fognak érezni, amit más nem érez és nem lesz olyan könnyű a életük, mint azoké, akik tudják, hogy a láda láda és a seprőnyél seprőnyél, s amit már nem használhat az ember, azt a tűzbe kell dobni.

Forrás: Új Idők XLVIII. évf. 52. szám Bp., 1942. Karácsony

Nadányi Zoltán: Kis kalandok

Megint elkaptam a náthát valakitől. Az imént még semmi bajom se volt, most egyszerre nyakig vagyok benne. Különben csak rám kell nézni, de a hangomon is megérzik. Lázam is van, legalább 38 fok.

Ezen a téren felülmúlhatatlan vagyok. Egyetlenegy náthabacilus nem vész kárba, azonnal beszippantom és feldolgozom. Öt perc alatt kész vagyok, teljes erővel kitör rajtam a nátha.

Most is így történt, csak valamivel cifrábban.

Az adóhivatalban jártam, annál a tisztviselőnél, aki az adóügyemet intézi. Ahogy beléptem a szobájába, rögtön tudtam, veszve vagyok. Olyan mély hangon fogadta a köszönésemet. Azon a bizonyos náthás hangon.

Ismerem a hangját, eleget hallottam, annál jobban megijedtem. Méghozzá abban a szűk kis szobában meg is reked a bacilus. Vágni lehetett a levegőt, úgy tele volt bacilussal.

Hogy meghátráljak, arról szó se lehetett. Elvégre azt mégse mondhatom neki, éppen neki, aki a kereseti adóm összegét megállapítja, hogy nem akarok vele egy levegőt szívni. Akárhogy is fejezem ki magam, mégiscsak az lett volna az értelme.

Nem volt menekvés, megadtam magam a sorsomnak. Leültem, tárgyalgattunk, alig tudtam odafigyelni. Inkább csak arra figyeltem, hogy tódulnak a szervezetembe a bacilusok, hogy hatalmasodnak el bennem rohamosan. Öt perc múlva már nyakra-főre tüsszentgettem. Menetrendszerű pontossággal.

Még neki állt feljebb, elhúzódott tőlem, szemrehányóan kérdezte:

- Náthás?

Örültem a kérdésnek. Legalább jó súlyos nyomatékkal megmondhattam neki az igazat:

- Most kaptam el öntől.

Csodálkozva nézett rám és meglepő felvilágosítással szolgált.

Én nem vagyok náthás. Rekedtre kiabáltam magam otthon.

KÉT VOLALJEGY

Hazatérőben a Balatonról, a 75-ös villamosra szálltunk Erzsivel, a Déli pályaudvarnál. Szerencsénk volt, ülőhelyet kaptunk egymás mellett. Megváltottam a két jegyet, két vonalat. Erzsi a ceruzámat kérte é a maga villamosjegyére ráírt valamit, azután kicserélte a jegyét az enyémmel. Megnéztem, mit írt oda Erzsi. Egyetlen egy szót: „Szeretlek.”

Rajtam volt a sor, elkértem a jegyét, ráfirkáltam, visszaadtam. „Nagyon szeretlek”, ezt olvashatta róla Erzsi.

Jött az ellenőr, kérte a jegyeket. Bozontos szemöldökű, idős, szemüveges férfiú, maga a megtestesült hivatalos komolyság.

Előbb az én jegyemet vette el, hogy megvizsgálja. Nem mertem odanézni.

Szokatlanul hosszú ideig tartott a jegyvizsgálat. Azután az Erzsi jegyét vizsgálta meg az ellenőr, azt is hosszadalmasan. Csak amikor azt is beszakította, akkor mertem felnézni rá. Meglátszott az arcán, hogy olvasta.

Már a következő utas jegye után nyúlt, de a szemüvege fölött még visszanézett ránk.

A mi kezünkben pedig még becsesebbé vált a villamosjegy most már. Okmányunk volt róla, hogy hivatalos ellenőr vizsgálta felül a szerelmünket és rendben lévőnek találta. Ezzel úgyszólván törvényesítette.

Forrás: Új Idők XLVIII. évf. 52. szám Bp., 1942. Karácsony