Még
csak huszonnégy éves volt Thorma János (1870-1937), amikor hozzáfogott az Aradi vértanúk
megfestéséhez. A nagy kép különös körülmények közt keletkezett, ezelőtt
félszázaddal.
Akkor
az egész országban módfelett nagy volt a sürgés-forgás: minden a millennium
megünneplésére készülődött. A kormány az immár elhamvadó történelmi festészet
újjáélesztésére felhívta a megyéket és városokat, hogy történetük valamely
kiemelkedő eseményéről képet festessenek, lehetőleg nagyot. S mire a
millenniumi kiállítás megnyílt, látni lehetett az új Műcsarnokban egy valóságos
történelmi képseregletet, amire még nem volt példa.
E
sok kép azonban nem melegíthetett fel senkit. Az így megtisztelt festőket sem.
Hiszen legtöbbjük csak a megrendelő-levélből értesült először arról, amit meg
kellett festeniök. Szakkönyvek és tudós urak vették át a múzsa szerepét.
Alapjában semmi érzelmi közük nem volt tárgyukhoz. Körülbelül bizonyos, hogy
Jantyik Mátyás sohasem álmodozott Szabadka városnak szabad királyvárossá
nyilvánításáról. Pap Henrik legforróbb vágyai aligha tapadtak ahhoz, hogy egy
török kapitány hogyan adja át Nógrád kulcsát. Dudits Andor sohasem merengett el
azon, hogy a fiumei podesta miképpen olvassa föl Mária Terézia adománylevelét.
És így tovább. Hiszen lehet így is történeti tárgyú képet létesíteni. De az
magában véve nem lesz egy művész lelkének vallomása. Igaz, a festészet
legbüszkébb korszakaiban is festettek történeti tárgyakat megrendelésre, senki
sem fogja tagadni a Borgo égésének (Rafael) vagy Breda átadásának (Velazquez)
nagy értékét, ámde sok századon át nem a Borgo, nem Breda festett történetét
becsülték nagyra az emberek, hanem azt a művészeti többletet, amely ezeknek a
képeknek rangját magasra emelte, a tárgyon túl a telivér művészeti értékeket.
Ilyen
nagy művészi értéktöbblettel azonban e millenniumi képszemlén nem találkoztunk.
Megfestették a tárgyat nagyobbára a megszokott bécsi vagy müncheni realista
szemlélet alapján, felöltöztették modelljeiket a kölcsönkért jelmezekbe,
muzeális kardok és pajzsok s miegyéb sugallták a korszerűséget s igyekeztek mindezt
lehetőleg kézzelfogható valószerűséggel megfesteni.
A
sikertelenségnek végső oka mégis a kormánynak az a téves meggyőződése, hogy a
történelmi festészet talpra állítása egyszerűen megrendelés kérdése. Azoknak a
festőknek túlnyomó része, akik ilyen megrendelésben részesültek, menten
abbahagyták az effajta „történelmi festészetet”, mihelyt túlesett a megrendelt
áru szállításán s festegette tovább a szokványos életképeket.
Thorma
Jánost nem megrendelés, hanem egészen más indítékok serkentették az Aradi vértanúk megfestésére. Típusa
volt az alföldi keménykötésű magyarnak, aki nem volt hajlandó fátyolt borítani
a bécsi udvar rémuralmára, aki 1849-iki tragédia emlékére. Elvonulva a zajos és
vidám budapesti élettől, nagybányai magányában tehetsége egész erejével azon
volt, hogy a neki oly szent emlékeket ébren tartsa az emberekben. Fiatal volt,
telve eréllyel és az igazság szeretetével, de festő volt és természetesen
művészi erejére akarta bízni ezeknek az érzelmeknek tolmácsolását, amelyek ebben
az időben, de élete végéig is fogva tartották. Képe tehát lelki hangoltságból
született meg, mint amilyenből egykor Madarász Viktor Hunyadi Lászlója, vagy
Dózsája.
Stílusa
azonban messze eltávolodott e mesternek stílusától. Párizs modern művészeitől
kapott egy olyan útravalót, amelyet most, az október hatodiki tragédia
megfestésénél szervesen felhasználhatott. Nem mint elméleti elvet, hanem mint a
tárgy kínálta szükségességet. Párizs modern képein elég gyakran látta, mint
borul a tájra, az alakokra a levegő enyhe fátyla, mint fogja egységgé az
alakokra a levegő enyhe fátyla, mint fogja egységgé mindazt, ami a képen
látható. A festésnek ezt a módját akkor en-plein-air
festésnek nevezték, s mint elvet eléggé szaporázták. Thorma nagy képén a festés
e módja nem egyszerű átvétel, neki a párizsi tapasztalat csak biztatás volt,
hiszen az aradi gyásznapon valóban az októberi levegőég szürkés fátyla borult a
tragikus jelenet minden résztvevőjére, az egész tájra. Ez alatt a szomorú
atmoszféra alatt megy végbe a szabadságharc vértanúinak kivégzése. A sorba
állított bitófák, a császárnak felsorakozott katonái, a kivégzés végrehajtói,
minden, ami a képen látható, a fakó levegőég tompa világításában megtörve, itt
beszédes járuléka a tragédiának. A kompozíció szabad ritmusú, kötetlen, nyomát
sem mutatja a szokásos olcsó színpadiasságnak. Valóban történelmi levegő árad
belőle.
Thorma
Aradi vértanúit a millenniumi kiállítás rendezősége nem engedte be a
Műcsarnokba. A rendezők lojalitási okokra hivatkoztak. A művész a budapesti
ormótlan Orczy-ház egyik helyiségét bérelte ki, s ebben mutatta be művét. A
hatás rendkívüli volt. Olyan nagy tömegek látogatták a rögtönzött kiállítást,
amilyenre nem volt példa. A kép azután visszavándorolt Thorma nagybányai
műtermébe, s ott hevert hosszú évekig. Csak nagy későn került a Történelmi
Képcsarnokba sokat szenvedő állapotban.
Ez
a története a kor egyetlen történelmi képének, amely valóban mestere lelkéből
sarjadt.
Forrás: Uj Idők LI. évf.
10. szám Bp., 1945. október 6.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése