Nadányi Zoltán: Kis kalandok

Megint elkaptam a náthát valakitől. Az imént még semmi bajom se volt, most egyszerre nyakig vagyok benne. Különben csak rám kell nézni, de a hangomon is megérzik. Lázam is van, legalább 38 fok.

Ezen a téren felülmúlhatatlan vagyok. Egyetlenegy náthabacilus nem vész kárba, azonnal beszippantom és feldolgozom. Öt perc alatt kész vagyok, teljes erővel kitör rajtam a nátha.

Most is így történt, csak valamivel cifrábban.

Az adóhivatalban jártam, annál a tisztviselőnél, aki az adóügyemet intézi. Ahogy beléptem a szobájába, rögtön tudtam, veszve vagyok. Olyan mély hangon fogadta a köszönésemet. Azon a bizonyos náthás hangon.

Ismerem a hangját, eleget hallottam, annál jobban megijedtem. Méghozzá abban a szűk kis szobában meg is reked a bacilus. Vágni lehetett a levegőt, úgy tele volt bacilussal.

Hogy meghátráljak, arról szó se lehetett. Elvégre azt mégse mondhatom neki, éppen neki, aki a kereseti adóm összegét megállapítja, hogy nem akarok vele egy levegőt szívni. Akárhogy is fejezem ki magam, mégiscsak az lett volna az értelme.

Nem volt menekvés, megadtam magam a sorsomnak. Leültem, tárgyalgattunk, alig tudtam odafigyelni. Inkább csak arra figyeltem, hogy tódulnak a szervezetembe a bacilusok, hogy hatalmasodnak el bennem rohamosan. Öt perc múlva már nyakra-főre tüsszentgettem. Menetrendszerű pontossággal.

Még neki állt feljebb, elhúzódott tőlem, szemrehányóan kérdezte:

- Náthás?

Örültem a kérdésnek. Legalább jó súlyos nyomatékkal megmondhattam neki az igazat:

- Most kaptam el öntől.

Csodálkozva nézett rám és meglepő felvilágosítással szolgált.

Én nem vagyok náthás. Rekedtre kiabáltam magam otthon.

KÉT VOLALJEGY

Hazatérőben a Balatonról, a 75-ös villamosra szálltunk Erzsivel, a Déli pályaudvarnál. Szerencsénk volt, ülőhelyet kaptunk egymás mellett. Megváltottam a két jegyet, két vonalat. Erzsi a ceruzámat kérte é a maga villamosjegyére ráírt valamit, azután kicserélte a jegyét az enyémmel. Megnéztem, mit írt oda Erzsi. Egyetlen egy szót: „Szeretlek.”

Rajtam volt a sor, elkértem a jegyét, ráfirkáltam, visszaadtam. „Nagyon szeretlek”, ezt olvashatta róla Erzsi.

Jött az ellenőr, kérte a jegyeket. Bozontos szemöldökű, idős, szemüveges férfiú, maga a megtestesült hivatalos komolyság.

Előbb az én jegyemet vette el, hogy megvizsgálja. Nem mertem odanézni.

Szokatlanul hosszú ideig tartott a jegyvizsgálat. Azután az Erzsi jegyét vizsgálta meg az ellenőr, azt is hosszadalmasan. Csak amikor azt is beszakította, akkor mertem felnézni rá. Meglátszott az arcán, hogy olvasta.

Már a következő utas jegye után nyúlt, de a szemüvege fölött még visszanézett ránk.

A mi kezünkben pedig még becsesebbé vált a villamosjegy most már. Okmányunk volt róla, hogy hivatalos ellenőr vizsgálta felül a szerelmünket és rendben lévőnek találta. Ezzel úgyszólván törvényesítette.

Forrás: Új Idők XLVIII. évf. 52. szám Bp., 1942. Karácsony