Bámultam az útra, szememet tágra kinyitva.
Kérdeztem a széltől, ki is Ő és mi a titka.
Párducszeme volt, zöldszínű volt, vad tüze tiszta,
Lelkem lobogását rabul ejti e varázslat.
„Mondd hát, az öröklét lakomáján veled ittam
bíborszínű rózsák levelével borítottan
s egy vágy remegése a szivünkben szakadatlan?”
Nézett, mint egy álom közepéből, s belesápadt.
Ford.: Vas István
Forrás: Uj Idők LI. évf.
10. szám Bp., 1945. október 6.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése