Ezerkilencszáztizenkilenc
tele volt. December. A kommün után. Sopronban, a kopogó kövezeten, a
Széchenyi-tér hosszában lehajtott fejjel ment egy sovány, fekete kalapos
asszony és törte a fejét.
A
kirakatokat végignézte már. Részint üresek voltak. Még játékos is nehezen
lehetett kapni akkoriban. Részint pedig elérhetetlen volt a számára mindaz,
amit kaphatott volna.
Két
útitáskát, két batyu ágyneműt vihettek el összesen a távoli hegyek közül,
minden más ott maradt. Hogy elhozhatják-e még valaha, vagy visszamehetnek-e? A
jó Isten tudta csak, ő nem.
Egy
régi-régi ház hátsó oldalán, két ki hajópadlós szobában meg külön nyíló
konyhácskában volt most az otthonuk, bérelt bútorokkal, meg néhány ládával. a
szobák ablakai alacsonyak voltak, s a hajdani várfal tetején elnyúló kis kertre
nyíltak. Oda ki lehetett mászni. Egy macska lakott a kertben, s kis, szőrtelen
kölykei lettek, azokat felfalta. Borzadva takarta el az asszony a két gyermek
arcát, mikor kissé rövidlátó szemével is észrevette végre, mi történik.
De
még ennél is jobban feküdt a lelkén az a tudat, hogy egy hét múlva karácsony és
még nem készített semmit. Sem egy darab színes papírba csomagolt cukor, sem
egyetlen titokzatos doboz nem volt otthon.
Feltekintett
a hófelhős égre é bement egy pillanatra a domonkosok templomába, a félhomályban
leült és várt, maga sem tudta, mire. Hiszen el sem tudta képzelni, honnan
jöhetne segítség.
S
ott, a puha barna derengésben, a jeges szél utáni enyhe levegőben régi emlékek
úsztak el előtte. Olyan nehéz volt hinnie, hogy nem gyermekleány már, aki
ajándékot vár karácsonykor, hanem neki kell ajándékról gondoskodnia a gyermekei
számára. Mint mindig, ha egy kicsit elpihent, gyermekségét érezte maga körül
újra, puha, védő, meleg takarót és elálmodozott. Hol is üldögélt így,
biztonságban, enyhe levegőben, félhomályban?... Ó, a motorosbárkán! Irén
néniéknél!
Verne
Gyula és May Károly regényeit játszották el akkoriban sorra a nagy gazdaági
udvar szérűje mögött, a kukoricagóré szomszédságában, ahol ládák, törött
szerszámok, ócska taligák, meg korhadófélben levő deszkák hevertek, sőt, egy
repedt oldalú csónak is. Micsoda paradicsom volt az! Két ládából meg egy törött
taliga kerekéből lett a motorosbárka, de azért vitorlája is volt, sok
spárgával, seprőnyélen.
Hirtelen
felállt. Mintha álmából riasztották volna fel. Nem tudott volna már pillanatig
sem ott maradni, szinte küldte valami hang, hogy siessen. A megkezdet
Miatyánkot is útközben mondta el. Alig várta, hogy hazaérjen. A kisfia eltörött
játéktaligájának kerekét ott látta reggel a konyhai fásládában. Ha eltüzelték…
Futott
haza. Lihegve szaladt fel a lépcsőn. Egyenesen a konyhába rontott be. Kati, a
hűséges Kati, akit a két útitáskával meg két batyuval együtt magukkal hoztak,
kezében tartotta a taligakereket és éppen azon volt, hogy lefejtse róla a
vaspántot s bedugja a tűzbe.
Az
asszony kikapta a kezéből.
-
Ezt ne, Kati, ezt ne!
Kati
megértően nézett reá. Hozzá volt szokva, hogy az asszonya néha
kiszámíthatatlan. Olyan szemétbe való dolgokhoz ragaszkodik, mint holmi szakadt
gallérka, régi, elsárgult papírdarab, száraz virág, ami kihullik egy-egy
fiókból s legokosabb lenne lelkiismeretesen összesöpörni.
Hát
jó. Ha a taligakerék is kell, rendben van. Este, mikor a gyerekek lefeküdtek,
szuszogva és erőlködve cipelte ki a legkisebb ládát. Ami benne volt, átrakta az
egyetlen szekrénybe.
Kint,
a konyhában elővette a szögesdobozt és Kati minden tiltakozása ellenére
kiüresítette a fásládát is.
-
Csak szép rendben kell ide rakni a fát a sarokba, a tűzhely mellé – mondta
szigorúan -. Semmi szükség reá, hogy a fásláda alján mindenféle szemét
meggyűljön. Azt el kell égetni.
-
Még ő mondja! – csóválta a fejét Kati, sértődötten. De mikor látta, hogy miben
jár az asszony – össze akarja szögezni a két ládát, s mert fázik, egyre a
körmére üt -, jószívűen segített neki, amennyire tudott. Ő sem volt valami
sokkal ügyesebb nála.
Mégis
összegezték a két ládát, a szögek kiálló végét erősen belegörbítették a
deszkába. Aztán ahol a két láda találkozott, keresztben kis ülődeszkát
erősítettek reá, de két darabból, mert a közepén kis rést kellett hagyni. A
résbe beleszorította az asszony a régebbik seprő nyelét.
-
Most mivel söpörjem a konyhát meg folyosót?
-
Söpörheti azt is az újjal – könnyelműsködött az asszony a munka lázában, pedig
máskor ő magyarázgatta Katinak sokszor, hogy nem szabad azzal söpörni odakint,
amivel a szobákat tisztogatja, mert kint idegen is jár s a gyerekek a padlóra
ülnek, odateszik a kezüket és felszedhetnek valami bacilust.
Most
semmi másra nem tudott gondolni, csak arra, hogy motorosbárkát kapnak
karácsonyra a gyerekek.
Színes
papírt vett, pirosat, kéket, zöldet, sárgát, fehéret. Nemzeti színű zászlót
ragasztott az árbóc legtetejére csomózott tíz szál hosszú spárga közül az
egyikre, aztán egy rongyosodni kezdő párnahuzatot fejtett szét, abból lett a
vitorla. Egyik felét rászögezte az árbócra, másik felét az egyik zsineghez
varrta. Hogy igazában így van-e a bárkákon, fogalma sem volt róla, de az nem
baj, csak szét lehessen feszíteni s össze lehessen göngyölni a vitorlát, ez a
fő.
Mikor
már úgyszólván készen volt a durvább munkával s a bárka belső és külső
oldalának beragasztásához akart fogni, még soká állt ott összeráncolt homlokkal
a ládák előtt, s végre határozott. Nem, hiába, a bárka orrának hegyesnek kell
lennie! Szétfeszítette az egyik láda elülső oldalát, fűrészt kért a szomszédból
és a láda alsó lapjából kétoldalt lefűrészelt egy darabot Kati segítségével.
Aztán úgy, ferdén ütötték vissza a két oldal féldeszkáit. Kicsit görbe lett az
egész, de határozottan szebb volt így a bárka, mint az előbb.
Most
már csak be kellett ragasztani. És elrejteni a folyosó legtúlsó sarkában, hogy
a gyerekek meg ne lássák.
*
Másnap
csomag érkezett Pestről. Dobozok voltak benne, játék, karácsonyfadísz. Egy kis
cukor is került innen-onnan, az asszony, fél kezében a hajlított kis
drótdarabkával, aggodalmasan hajolt a fortyogó cukorszirup fölé, mikor éri el a
kellő sűrűséget, hogy a konyhába cipelt, mosdóról leszedett és lesúrolt
márványlapra öntse, s szaloncukor legyen belőle.
Talán
nem is kellett volna azt az otromba motorosbárkát megcsinálni? Talán kár is
odaállítani a karácsonyfa alá, Kati sűrűn pislogott s az asszony jól tudta, mit
gondol magában. De éppen ezért makacs lett.
-
Jöjjön, Kati, becipeljük a bárkát!
Nagy
nehezen becipelték. A harisnyája elszakadt, az egyik ujját felvérezte, de
nagyon örült neki, mert észrevette, hogy egy szög még kiáll s be lehetett
verni.
Ott
állt a motorosbárka, kívül ragyogó sárga volt, belül rózsaszínű, az ülés kék.
Nagy lilaszín betűkkel kiragasztva az oldalán a név: Jóreménység. A nemzeti
színű zászló meredten állt, ferdén, az árbóc tetejénél. A taligakerék kis botra
szerelve, hogy forgatható legyen, a bárka orrában, a második ülésnél.
Mikor
a karácsonyfa gyertyái kigyúltak, az asszony nem tudta, a szeme káprázik a
könnyeitől, vagy csakugyan olyan szép ez a bárka? Mintha álombeli hajó lett
volna, a karácsonyfa alá terített zöld szőnyeg tengerén.
De
ő sokszor látott olyasmit, amit más nem vett észre és nagyon kezdett félni.
Vajon ha bejönnek a gyerekek,nem lesz-e csalódás, ott látni ezt a ládákból
összetákolt játékot? Nem rontja-e el vele a karácsony hangulatát, minden
illúzióját? Nem fogják-e éppen erről meglátni, aminek a gyanúja már úgyis benne
él a szívükben, hogy nem a Jézuska hozza a fát és az ajándékokat…
Ó,
ha még kivihetné! Kivonszolná a sötét folyosó végébe újra, maradjon ott… de már
nem volt reá idő. A férje megrázta a kis csengőt s a gyerekek beszaladtak…
-
Hajó! – sikoltották egyszerre -. Hajó, igazi hajó! – És akármilyen szép volt a
többi játék, újra és újra csak visszatértek a bárkához, felültek reá, egyik a
kereket forgatta,másik a vitorlát feszítette ki és utaztak, utaztak, utaztak…
alig lehetett őket aludni vinni.
Az
asszony boldog és meghatott szívvel fogta át a kezüket, hogy együtt
imádkozzanak. Megértették hát! Olyan a szemük, mint az övé…
De
egyúttal bele is nyilallt valami a szívébe.
Tudta
azt is, hogy sok mindent fognak látni, amit más nem lát, sok mindent fognak
érezni, amit más nem érez és nem lesz olyan könnyű a életük, mint azoké, akik
tudják, hogy a láda láda és a seprőnyél seprőnyél, s amit már nem használhat az
ember, azt a tűzbe kell dobni.
Forrás: Új Idők XLVIII.
évf. 52. szám Bp., 1942. Karácsony
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése