Mind mélyebbre merül velem
a nagy kolonc, a türelem,
egy buborék ha odafenn
jelzi elalvó életem.
Enkidu szép nyakánál szebb
nyakadat hadd öleljem át,
míg hullunk egyre táruló
kapukon lefelé tovább.
A madaraknak szép zaja
már szinte örökkévaló,
oly levegős, akár az ég
és annyira ki nem fogyó…
Oh, lehetnék egy hang csupán
a hajlékony, ifjú bozótban,
mely felel néked, hogyha hívsz…
a boldogság olyan valótlan…
Mint a mákfej, annyi rekesszel,
annyi titokkal vagyok boldog,
akár az álom zöld királya,
- kemény, feszes kis koronája –
imbolygok és mosolygok.
Alvás és álom úgy telítnek,
- nehézkes szélfujt könnyűségem –
angolna leng így éber vízben,
míg gyűlnek benne porcban, ízben
villámok s várnak kéken.
Forrás: Uj Idők LI. évf. 10. szám Bp., 1945. október 6.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése