Dzsanszug Csarkviani: Tengerészeknek

A nagy hajók, mint templomok, pihennek,

tiszták, kolostorpadló-hidegek.

Siess, míg a vasmacskák éji búja

véresre nem karmolja szívedet.

Siess, mert Gandhi hűvös tengerében

már ébredez a halfarkú mese.

Majd nyeli a vasgálic-messzeséget,

bánkódik érte távol kedvese.

Egy óriási kagyló héja tárul,

a cet kinyitja ősember-szemét,

majd nyeli a vasgálic-messzeséget,

hogy a hajót szilánkra verje szét.

Kísértet, álom minden e világon.

A földet rendben látod részegen.

Imádkozik a velencei kristály:

mentsd meg őket a hajón, istenem!

A nagy hajók, mint templomok, pihenek,

tiszták, kolostorpadló-hidegek.

Siess, míg a vasmacskák éji búja

véresre nem karmolja szívedet.

Ford.: Rab Zsuzsa

Forrás: Nagyvilág 1972/8., 1222. old.

Dzsanszug Csarkviani: Az öreg molnár utolsó éjszakája

Hadd higgyek én ma

a zöldsugarú teliholdnak,

az ezüstcsillámos,

hulladozó falevélnek!

Legyen tiétek a holnap,

én ezt az éjt hadd mondjam enyémnek.

Utolsó éjem.

A tölgyről hullik a makk kopogva,

mintha malomlapáton a víz zuborogna.

Vagy az utolsó percek

gyülekeznek egérke-zajjal,

elrágni életem fonalát, mire felkel a hajnal?

Gőg, kicsinyesség semmi lesz,

mire eljön a reggel.

Lejáratom még hajnalig maradék gabonámat.

A vénség, mint a víz,

megtölti a mély malomárkot,

megáll a kerék.

Elmúlik az ember.

Ford.: Rab Zsuzsa

Forrás: Nagyvilág 1972/8., 1222. old.

Otar Csiladze: Idő, vonat

Telt az idő odakint,

fűrész zengett, daru mászott,

a kőmívesek megint

felhúztak egy újabb házat.

Telt az idő és vonult

évszakokkal, suhanókkal,

az erdő hol pőre volt,

hol merő lomb és rigódal.

Habzó patakokon át

villogott a ferde zápor,

messze-messze katonák

dala szállt az út porából.

Telt az idő, az idő,

tavasz, nyár jött, várakoztam,

csak hogy teljen az idő,

régi újságot lapoztam.

Vonat szállt, sín csattogott,

síró mozdonysíp sikongott,

a szél lábamhoz csapott

az úton egy papírrongyot.

Nem intettem más után,

senki elébe nem mentem,

vártam és voltam csupán,

arcom súlyos tenyeremben.

Dúdolgattam éneket,

napot, évet nem számláltam,

sosem vertem gyökeret

az esztendő négy szakában,

mert tudom: az óra jár,

mutatója körbe ballag,

végül engem is bevár

a föld, vagy egy messzi csillag.

Színek égnek itt meg ott,

gyászban-örömben ragyogva.

Akit a sors megfogott,

nem ereszti el, befonja.

Majd egy átfutó vonat

felkap könnyű füst-kezekkel,

elsodorja nyomomat.

S voltam, hol nem voltam egyszer…

Ford.: Rab Zsuzsa

Forrás: Nagyvilág 1972/8., 1223. old.

 

Tamaz Csiladze: Csapzott levél

Őszi csapzott levél

Szürke esőben ázik.

Hosszan dörög egy távoli lövés.

A madár lassú szárnya vért virágzik.

Süllyed a nap, alján mély repedés.

A part felett lőporfüst, könnyű pára,

a csendet tompa visszhang nyeli el.

A háztetők cserép-piramisára

terül a füst, omló lepel.

Hozzád megyek. Házad már idelátszik.

Belépek és

kimondok minden szót, amit

magammal hoztam. Nem kevés.

Őszi csapzott levél.

Szürke esőben ázik.

Hosszan dörög egy távoli lövés.

Ford.: Rab Zsuzsa

Forrás: Nagyvilág 1972/8., 1224. old.