Hadd higgyek én ma
a zöldsugarú teliholdnak,
az ezüstcsillámos,
hulladozó falevélnek!
Legyen tiétek a holnap,
én ezt az éjt hadd mondjam enyémnek.
Utolsó éjem.
A tölgyről hullik a makk kopogva,
mintha malomlapáton a víz zuborogna.
Vagy az utolsó percek
gyülekeznek egérke-zajjal,
elrágni életem fonalát, mire felkel a hajnal?
Gőg, kicsinyesség semmi lesz,
mire eljön a reggel.
Lejáratom még hajnalig maradék gabonámat.
A vénség, mint a víz,
megtölti a mély malomárkot,
megáll a kerék.
Elmúlik az ember.
Ford.: Rab Zsuzsa
Forrás: Nagyvilág
1972/8., 1222. old.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése