2014. márc. 15.

Barbara Frischmuth: Foglalás





Nekem hogy a fülembe bújnak a szavak, te, neked arról fogalmad nincsen, mondom, miközben ott ülünk és szorgoskodunk. Jóformán én se értem, miként van, csak jönnek, mennek, suttognak, kiabálnak, és már rég nem tudom, mi a csoda lehet ez. És közben egyszer csak eszembe jut valami, először csak egy mondat, azután egy kerek történet. Kivált éjjel, amikor alusztok, én meg ébren vagyok, álmodtam valamit vagy felriadtam valami zajra. És ilyenkor elkezdek gondolkozni, és gondolkozok, és gondolkozok, még napvilágnál is, dolog közben, sőt most is, amikor a csizmákat zsírozom. És amikor mindent kigondoltam, akkor el kell mondanom valakinek, hogy magam is halljam, vagy neked vagy Karinak vagy bárki másnak. Érted, mire gondolok?

Aha, mondja Sztanek, és akkor el kell mondanod valakinek, hogy magad is halljad, vagy nekem vagy Karinak vagy bárki másnak.

Ha nem is mesélem el senkinek, nem hagy nyugton, akkor újból a fülembe bújnak a szavak, és megint kezdődik elölről az egész. Aztán már végképp nem tudok aludni, és a végén még étvágyam se lesz. Mégiscsak okosabb hát, ha elmesélem, nem igaz?

Sztanek kezdi érteni.

De előtte mindig megkérdezlek benneteket, tényleg akarjátok-e hallani, hisz nem kényszeríthetlek benneteket, hogy odafigyeljetek. Azt szeretném, ha szórakoztatna, amit elmesélek. A világért se lennék terhetekre, nem idegesítenélek benneteket. Ellenkezőleg, és azt ne mondd, hogy téged nem szórakoztat, ha estelente lefekvés előtt vagy reggel ébredés után, munka közben vagy érkezésnél elmesélek valamit!
Mesélj csak, mondja Sztanek, ha éppen kedved tartja. Eddig még egyikünk se akadályozott meg ebben.

De én jobb szeretném, ha legalább egyetlen egyszer magatok kérnétek meg, mintha igazán akarnátok, hogy meséljek valamit, mintha tényleg igényelnétek.

Légy szíves, mondja Sztanek, kezdd el.

De ahogy ezt most mondtad, az nem jó.

Most nem, mondom, most nem ér. Hiszen most pont erről beszélgettünk. Olyankor kérj meg majd egyszer, ha nem erről lesz szó, ha egyáltalán nem is gondolsz rá.

Hogyan kérhetnélek meg, kérdi Sztanek, ha egyáltalán nem is gondolok rá?

Úgy, hogy valahogy feltolul benned, mint egy heves vágy, amely egyszer csak ott van, és nem tudod elnyomni magadban, érted már?

Igen, mondja Sztanek, és szótlanul dolgozunk tovább. Hideg van a szerszámosban, mégis elkezdünk izzadni. Ekkor megint eszembe jut valami, és sejtelmem sincs, hogy fogjak bele. Sztanek csak akkor beszél, ha muszáj, és most nem muszáj, tennem kell tehát valamit, ha mást nem, csak annyit, megkérdezni, akarja-e hallani.

Telik-múlik az idő, és én egyre sűrűbben pislantok fel a munkámból Sztanekre – hátha mégis megszólal -, és negyedszerre, vagy ötödszörre érzem, hogy ő is rám néz, miközben lesütöm a szemem, aztán ismét felpislantok, de ő ekkor már megint másfelé néz, és amikor én is másfelé nézek, megint rám néz, amíg véletlenül össze nem találkozik a tekintetünk.


Mi az? kérdi Sztanek.

Te, mondom, nekem már megint eszembe jutott valami.

Sztanek ismét hallgat, nem néz rám, én rá-ránézek, és amikor már nem állhatja tovább, megkérdezi, hogy mi a csoda jutott eszembe.

Egy történet, felelem, de nem tudom, érdekel-e.

Hosszú?

Rövidre is foghatom, mondom, és leteszem a kefét. Legnehezebb elkezdeni, ilyenkor sose találom a megfelelő szavakat, de körülbelül úgy kezdődik, hogy – és most képzelj el egy erdőrengeteget – a végrehajtó egy elhibázott lövéssel, amellyel saját elfuserált életének akart véget vetni, annyira megrémít egy tőle alig két lépésnyire tartózkodó nőstényrókát, hogy az kénytelen kitátani a száját, és futni hagyni imént ejtett zsákmányát.

Egy másodpercig mindketten tompán hallgatnak, és ennek során veszik észre először egymást igazán. Szinte beléjük fojtódott a szó, és csak amikor a végrehajtó fejét csóválva széles ívben elhajítja a pisztolyát, tér magához a nőstényróka ismét annyira, hogy higgadtan fel tudja mérni a helyzetet. És azt mondja, előre lefogadtam volna, hogy mellémegy.

Hogy-hogy? kérdi a végrehajtó, akinek még mindig némi zűrzavar uralkodik a fejében.

Szemmel láthatóan nincsen kellő gyakorlata, tisztelt barátom.

Meglehet, feleli a végrehajtó, és ezzel a maga részéről egyelőre le is zárta az ügyet.

Jókora szünet következik. Közben semmi egyéb nem történi, mint hogy a végrehajtó leül a földre, maga elé húzza az aktatáskáját, és elgondolkozva turkálni kezd benne.

Szaglószerve jelenti a nőstényrókának, hogy a táskában íztelen papíron kívül más is van, ezért úgy dönt, hogy nyugodtan kivárja a dolgok alakulását. A végrehajtó végtére is tartozik neki, miatta inalt el a zsákmánya, amelynek megszerzése pedig nem kis fáradságába került.

A halál karmaiból éppen csak imént megmenekedett férfiú azonban még túlontúl el lehet foglalva önmagával ahhoz, hogy máris erre a kis jóvátételi gesztusra gondoljon, amelyet a nőstényróka teljes joggal vár el tőle. A nőstényróka úgy segít magán, hogy azt mondja, ha jól meggondolom, már régen vígan lakmározhatnék, ha ön nem csinálja ezt a szamárságot… és erre olyan hangosat kordul a gyomra, hogy azt még az elgondolkozott végrehajtónak is meg kell hallania.

Elnézést, mondja az, és elővesz az aktatáskájából egy damasztszalvétába burkolt csomagot. Hús, kenyér és sajt van benne. A halálraítélt utolsó lakomája, teszi hozzá szégyenlős mosollyal, majdnem megfeledkeztem róla. Lásson hozzá, kérem.

A nőstényróka egyetlen pillantással felméri, hogy ez az elemózsia bőségesen elegendő mindkettőjüknek, és a maga részéről ő is felszólítja a végrehajtót, hogy lásson hozzá. Mindenképpen ennie kell, mondja, ha kicsit is uralkodni akar az idegein.

Nem tudsz egyszerre kettőt csinálni? – kérdi Sztanek. Mikor erre értetlenül ránézek, azt mondja, csak ülsz ott, és beszélsz, és a kisujjad se mozdítod. Tudom már, mire célzol, mondom, és fogom a kefét, megpróbálok dolgozni, amennyire csak tudok, de a kettő nem megy egyszerre, és amint ott ügyködök szótlan, Sztanek hirtelen rám néz, és azt kérdi, és mi történt azután?

Hát, mondom, és leteszem a kefét, evés közben elbeszélget egymással a nőstényróka meg a végrehajtó. A végrehajtó beismeri, hogy úgyszólván hivatásának gyakorlása közben valami vétséget követett el – természetesen nem akarja ezt most megnevezni, csak annyit árul el, hogy hirtelen nem tudott ellenállni -, és nem gyanított kelepcébe esett. És végezni akart magával, mielőtt lefogják. Most viszont, mondja, mikor éppen e kiváló hidegsült utolsó szeletét veszi kézbe, valósággal úgy érzi, mintha újjászületett volna. Csak azt sajnálja, hogy egyelőre nem térhet vissza hasonszőrű társai közé, ha csak nem akarja megkockáztatni, hogy egész életére rács mögé dugják.

És nemsokára kiderül, hogy a nőstényrókának is van már egy és más a füle mögött. szerencsétlen véletlen folytán egy erdőkerülő-segéd élve megfogta, és árba bocsátotta. Hogy micsoda szörnyűséges megaláztatásokat kellett kiállnia, tetejében éppen vedlett is, míg egy kisállat-kereskedő az eredeti ár negyedéért meg nem vásárolta! Mit is mondjon még többet, a ketrec szűk volt, a koszt sovány, ő pedig mindjobban leromlott. És mert magánvevő csak nem akadt, nem maradt számára más megoldás, mint hogy adandó alkalommal – pedig gazdájával mindaddig szelíden és jámboran viselkedett – az állatkereskedő torkának ugrott, jó erősen beleharapott – máig se tudja, életben maradt-e -, és aztán kereket oldott.

A némileg elhúzódott táplálkozást bevégezvén, nagyjából mindegyik tudja, hányadán áll a másikkal. És mintegy sugallatra úgy határoznak, hogy közös háztartásra lépnek. Az éjszaka már mindkettőjüket a rókalyukban találja, ahol vackát baráti egyetértésben megosztván a nőstényróka készséggel nyújt menedéket a végrehajtónak. Az ilyenkor szokásos hirtelen meghittség már olyan nagy, hogy nyugodt lelkiismerettel tegeződnek, és egyéb vonatkozásban is mellőzik a formaságokat.

A nőstényróka pompás farkával éppen gyengéden fültövön csiklandozza a végrehajtót, miközben az, noha szándékai e pillanatban valóban csak a legtisztességesebbek lehetnek, képtelen szabadulni a gondolattól, hogy ezért a bundáért prémmé kikészíttetve bizony csinos összeg ütné a markát. A nőstényróka, mintha csak a gondolataiban olvasna, morogni kezd, és kivicsorítja kissé a fogát, de amikor ez se rázza fel veszedelmes képzelgődéseiből a végrehajtót, habozás nélkül belekap az előbb még oly barátinak tetsző fülbe, erre azt mondja a végrehajtó, te cafat, és erélyesen, de nem túl erősen rásóz a hátsó fertályára.

Ettől kezdve olyan életet élnek, amilyenre mindig is vágtak. Egymás kezére játsszák a zsákmányt, rabolnak, gyilkolnak, fosztogatnak, mikor mi adódik, és vad éjjeli dáridókat csapnak, amikre különféle erdei gyökerekkel, magokkal és gombákkal izgatják fel magukat.

A végrehajtót csak néha, kora délelőttönként, amikor a nőstényróka még javában alszik, fogja el valami mélabúféle. Előhozza a táskáját, pontosabban, ami belőle még megmaradt – a nőstényróka széles jókedvében ugyanis olykor azt harapdálja -, kinyitja, és előhúz belőle pár foglalási határozatot, amelyeket ugyan még átvett, de végrehajtani már nem tudott, oly hirtelenséggel érlelődött meg benne a menekülés gondolata.

És amint ott kint ül, újra meg újra be kell vallania magának: hivatása mégis jelentett neki valamit, és jószántából sose tudott volna neki hátat fordítani, ha nem esett volna ama sötét folt a becsületén. És mi maradt mindebből? Egy végrehajtatlan foglalási határozatokkal teli aktatáska, motoros-bőrruha, és a kínzó tudat, hogy hiába lesznek sikerei, soha az éle3tben nem juthat többé ilyen álláshoz. Így üldögél és morfondírozik késő délutánig, amíg a nőstényróka fel nem ébred, és egy újabb vakmerő tervével lelket nem ver belé ismét.

Soká lesz még vége? kérdi Sztanek. Már megpucolta a lószerszámot, és maga elé készítette a hátralevő csizmákat is. Ebédig még el kell ugranom valahová.

Nem, mondom, máris vége van. Egy szép napon, amikor a végrehajtó éppen megint a rókalyuk előtt ül a napon, és aktatáskája tartalma fölött rágódik, csendőrök lepik meg, akik időnként átfésülik a környéket, amióta a nőstényróka és az ő rablótámadásai mind sűrűbben adnak okot panaszra a falusi lakosság részéről. A végrehajtót nyomban letartóztatják. Elábrándozva, amint épp ott üldögél, még csak eszébe se jut, hogy ellenállást tanúsítson. Ellenkezőleg, megadóan tűri, hogy megbilincseljék. Az utolsó pillanatban ráadásul még a nőstényróka is elárulja magát azzal, hogy barátja segítségére akar sietni. Aztán már mit se használ, hogy felismervén szándéka reménytelenségét, szempillantás alatt eltűnik a rókalyukban. Egy-kettőre és a legborzalmasabb módon kifüstölik onnét. A végrehajtóra viszont életfogytiglani börtön vár.

Hát akkor majd jövök, mondja Sztanek. És addig legalább rakodj el innen.
És ha megjön a végrehajtó, amíg odaleszel? Akkor menj le a pincébe, hozz föl egy üveg bort, és szólj Karinak, kínálja meg valami harapnivalóval.

ORAVECZ IMRE fordítása

Forrás: Nagyvilág 1972/8., 1157-1160. old.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése