Nekem
hogy a fülembe bújnak a szavak, te, neked arról fogalmad nincsen, mondom,
miközben ott ülünk és szorgoskodunk. Jóformán én se értem, miként van, csak
jönnek, mennek, suttognak, kiabálnak, és már rég nem tudom, mi a csoda lehet
ez. És közben egyszer csak eszembe jut valami, először csak egy mondat, azután
egy kerek történet. Kivált éjjel, amikor alusztok, én meg ébren vagyok,
álmodtam valamit vagy felriadtam valami zajra. És ilyenkor elkezdek
gondolkozni, és gondolkozok, és gondolkozok, még napvilágnál is, dolog közben,
sőt most is, amikor a csizmákat zsírozom. És amikor mindent kigondoltam, akkor
el kell mondanom valakinek, hogy magam is halljam, vagy neked vagy Karinak vagy
bárki másnak. Érted, mire gondolok?
Aha,
mondja Sztanek, és akkor el kell mondanod valakinek, hogy magad is halljad,
vagy nekem vagy Karinak vagy bárki másnak.
Ha
nem is mesélem el senkinek, nem hagy nyugton, akkor újból a fülembe bújnak a
szavak, és megint kezdődik elölről az egész. Aztán már végképp nem tudok
aludni, és a végén még étvágyam se lesz. Mégiscsak okosabb hát, ha elmesélem,
nem igaz?
Sztanek
kezdi érteni.
De
előtte mindig megkérdezlek benneteket, tényleg akarjátok-e hallani, hisz nem
kényszeríthetlek benneteket, hogy odafigyeljetek. Azt szeretném, ha
szórakoztatna, amit elmesélek. A világért se lennék terhetekre, nem
idegesítenélek benneteket. Ellenkezőleg, és azt ne mondd, hogy téged nem
szórakoztat, ha estelente lefekvés előtt vagy reggel ébredés után, munka közben
vagy érkezésnél elmesélek valamit!
Mesélj
csak, mondja Sztanek, ha éppen kedved tartja. Eddig még egyikünk se
akadályozott meg ebben.
De
én jobb szeretném, ha legalább egyetlen egyszer magatok kérnétek meg, mintha
igazán akarnátok, hogy meséljek valamit, mintha tényleg igényelnétek.
Légy
szíves, mondja Sztanek, kezdd el.
De
ahogy ezt most mondtad, az nem jó.
Most
nem, mondom, most nem ér. Hiszen most pont erről beszélgettünk. Olyankor kérj
meg majd egyszer, ha nem erről lesz szó, ha egyáltalán nem is gondolsz rá.
Hogyan
kérhetnélek meg, kérdi Sztanek, ha egyáltalán nem is gondolok rá?
Úgy,
hogy valahogy feltolul benned, mint egy heves vágy, amely egyszer csak ott van,
és nem tudod elnyomni magadban, érted már?
Igen,
mondja Sztanek, és szótlanul dolgozunk tovább. Hideg van a szerszámosban, mégis
elkezdünk izzadni. Ekkor megint eszembe jut valami, és sejtelmem sincs, hogy
fogjak bele. Sztanek csak akkor beszél, ha muszáj, és most nem muszáj, tennem
kell tehát valamit, ha mást nem, csak annyit, megkérdezni, akarja-e hallani.
Telik-múlik
az idő, és én egyre sűrűbben pislantok fel a munkámból Sztanekre – hátha mégis
megszólal -, és negyedszerre, vagy ötödszörre érzem, hogy ő is rám néz,
miközben lesütöm a szemem, aztán ismét felpislantok, de ő ekkor már megint
másfelé néz, és amikor én is másfelé nézek, megint rám néz, amíg véletlenül
össze nem találkozik a tekintetünk.
Mi
az? kérdi Sztanek.
Te,
mondom, nekem már megint eszembe jutott valami.
Sztanek
ismét hallgat, nem néz rám, én rá-ránézek, és amikor már nem állhatja tovább,
megkérdezi, hogy mi a csoda jutott eszembe.
Egy
történet, felelem, de nem tudom, érdekel-e.
Hosszú?
Rövidre
is foghatom, mondom, és leteszem a kefét. Legnehezebb elkezdeni, ilyenkor sose
találom a megfelelő szavakat, de körülbelül úgy kezdődik, hogy – és most
képzelj el egy erdőrengeteget – a végrehajtó egy elhibázott lövéssel, amellyel
saját elfuserált életének akart véget vetni, annyira megrémít egy tőle alig két
lépésnyire tartózkodó nőstényrókát, hogy az kénytelen kitátani a száját, és
futni hagyni imént ejtett zsákmányát.
Egy
másodpercig mindketten tompán hallgatnak, és ennek során veszik észre először
egymást igazán. Szinte beléjük fojtódott a szó, és csak amikor a végrehajtó
fejét csóválva széles ívben elhajítja a pisztolyát, tér magához a nőstényróka
ismét annyira, hogy higgadtan fel tudja mérni a helyzetet. És azt mondja, előre
lefogadtam volna, hogy mellémegy.
Hogy-hogy?
kérdi a végrehajtó, akinek még mindig némi zűrzavar uralkodik a fejében.
Szemmel
láthatóan nincsen kellő gyakorlata, tisztelt barátom.
Meglehet,
feleli a végrehajtó, és ezzel a maga részéről egyelőre le is zárta az ügyet.
Jókora
szünet következik. Közben semmi egyéb nem történi, mint hogy a végrehajtó leül
a földre, maga elé húzza az aktatáskáját, és elgondolkozva turkálni kezd benne.
Szaglószerve
jelenti a nőstényrókának, hogy a táskában íztelen papíron kívül más is van,
ezért úgy dönt, hogy nyugodtan kivárja a dolgok alakulását. A végrehajtó
végtére is tartozik neki, miatta inalt el a zsákmánya, amelynek megszerzése
pedig nem kis fáradságába került.
A
halál karmaiból éppen csak imént megmenekedett férfiú azonban még túlontúl el
lehet foglalva önmagával ahhoz, hogy máris erre a kis jóvátételi gesztusra
gondoljon, amelyet a nőstényróka teljes joggal vár el tőle. A nőstényróka úgy
segít magán, hogy azt mondja, ha jól meggondolom, már régen vígan
lakmározhatnék, ha ön nem csinálja ezt a szamárságot… és erre olyan hangosat
kordul a gyomra, hogy azt még az elgondolkozott végrehajtónak is meg kell
hallania.
Elnézést,
mondja az, és elővesz az aktatáskájából egy damasztszalvétába burkolt csomagot.
Hús, kenyér és sajt van benne. A halálraítélt utolsó lakomája, teszi hozzá
szégyenlős mosollyal, majdnem megfeledkeztem róla. Lásson hozzá, kérem.
A
nőstényróka egyetlen pillantással felméri, hogy ez az elemózsia bőségesen
elegendő mindkettőjüknek, és a maga részéről ő is felszólítja a végrehajtót, hogy
lásson hozzá. Mindenképpen ennie kell, mondja, ha kicsit is uralkodni akar az
idegein.
Nem
tudsz egyszerre kettőt csinálni? – kérdi Sztanek. Mikor erre értetlenül
ránézek, azt mondja, csak ülsz ott, és beszélsz, és a kisujjad se mozdítod.
Tudom már, mire célzol, mondom, és fogom a kefét, megpróbálok dolgozni,
amennyire csak tudok, de a kettő nem megy egyszerre, és amint ott ügyködök
szótlan, Sztanek hirtelen rám néz, és azt kérdi, és mi történt azután?
Hát,
mondom, és leteszem a kefét, evés közben elbeszélget egymással a nőstényróka
meg a végrehajtó. A végrehajtó beismeri, hogy úgyszólván hivatásának gyakorlása
közben valami vétséget követett el – természetesen nem akarja ezt most
megnevezni, csak annyit árul el, hogy hirtelen nem tudott ellenállni -, és nem
gyanított kelepcébe esett. És végezni akart magával, mielőtt lefogják. Most
viszont, mondja, mikor éppen e kiváló hidegsült utolsó szeletét veszi kézbe,
valósággal úgy érzi, mintha újjászületett volna. Csak azt sajnálja, hogy
egyelőre nem térhet vissza hasonszőrű társai közé, ha csak nem akarja
megkockáztatni, hogy egész életére rács mögé dugják.
És
nemsokára kiderül, hogy a nőstényrókának is van már egy és más a füle mögött.
szerencsétlen véletlen folytán egy erdőkerülő-segéd élve megfogta, és árba bocsátotta.
Hogy micsoda szörnyűséges megaláztatásokat kellett kiállnia, tetejében éppen
vedlett is, míg egy kisállat-kereskedő az eredeti ár negyedéért meg nem
vásárolta! Mit is mondjon még többet, a ketrec szűk volt, a koszt sovány, ő
pedig mindjobban leromlott. És mert magánvevő csak nem akadt, nem maradt
számára más megoldás, mint hogy adandó alkalommal – pedig gazdájával mindaddig
szelíden és jámboran viselkedett – az állatkereskedő torkának ugrott, jó erősen
beleharapott – máig se tudja, életben maradt-e -, és aztán kereket oldott.
A
némileg elhúzódott táplálkozást bevégezvén, nagyjából mindegyik tudja, hányadán
áll a másikkal. És mintegy sugallatra úgy határoznak, hogy közös háztartásra
lépnek. Az éjszaka már mindkettőjüket a rókalyukban találja, ahol vackát baráti
egyetértésben megosztván a nőstényróka készséggel nyújt menedéket a
végrehajtónak. Az ilyenkor szokásos hirtelen meghittség már olyan nagy, hogy
nyugodt lelkiismerettel tegeződnek, és egyéb vonatkozásban is mellőzik a
formaságokat.
A
nőstényróka pompás farkával éppen gyengéden fültövön csiklandozza a
végrehajtót, miközben az, noha szándékai e pillanatban valóban csak a
legtisztességesebbek lehetnek, képtelen szabadulni a gondolattól, hogy ezért a
bundáért prémmé kikészíttetve bizony csinos összeg ütné a markát. A
nőstényróka, mintha csak a gondolataiban olvasna, morogni kezd, és kivicsorítja
kissé a fogát, de amikor ez se rázza fel veszedelmes képzelgődéseiből a
végrehajtót, habozás nélkül belekap az előbb még oly barátinak tetsző fülbe,
erre azt mondja a végrehajtó, te cafat, és erélyesen, de nem túl erősen rásóz a
hátsó fertályára.
Ettől
kezdve olyan életet élnek, amilyenre mindig is vágtak. Egymás kezére játsszák a
zsákmányt, rabolnak, gyilkolnak, fosztogatnak, mikor mi adódik, és vad éjjeli dáridókat
csapnak, amikre különféle erdei gyökerekkel, magokkal és gombákkal izgatják fel
magukat.
A
végrehajtót csak néha, kora délelőttönként, amikor a nőstényróka még javában
alszik, fogja el valami mélabúféle. Előhozza a táskáját, pontosabban, ami belőle
még megmaradt – a nőstényróka széles jókedvében ugyanis olykor azt harapdálja
-, kinyitja, és előhúz belőle pár foglalási határozatot, amelyeket ugyan még
átvett, de végrehajtani már nem tudott, oly hirtelenséggel érlelődött meg benne
a menekülés gondolata.
És
amint ott kint ül, újra meg újra be kell vallania magának: hivatása mégis
jelentett neki valamit, és jószántából sose tudott volna neki hátat fordítani,
ha nem esett volna ama sötét folt a becsületén. És mi maradt mindebből? Egy
végrehajtatlan foglalási határozatokkal teli aktatáska, motoros-bőrruha, és a
kínzó tudat, hogy hiába lesznek sikerei, soha az éle3tben nem juthat többé
ilyen álláshoz. Így üldögél és morfondírozik késő délutánig, amíg a nőstényróka
fel nem ébred, és egy újabb vakmerő tervével lelket nem ver belé ismét.
Soká
lesz még vége? kérdi Sztanek. Már megpucolta a lószerszámot, és maga elé
készítette a hátralevő csizmákat is. Ebédig még el kell ugranom valahová.
Nem,
mondom, máris vége van. Egy szép napon, amikor a végrehajtó éppen megint a
rókalyuk előtt ül a napon, és aktatáskája tartalma fölött rágódik, csendőrök
lepik meg, akik időnként átfésülik a környéket, amióta a nőstényróka és az ő
rablótámadásai mind sűrűbben adnak okot panaszra a falusi lakosság részéről. A
végrehajtót nyomban letartóztatják. Elábrándozva, amint épp ott üldögél, még
csak eszébe se jut, hogy ellenállást tanúsítson. Ellenkezőleg, megadóan tűri,
hogy megbilincseljék. Az utolsó pillanatban ráadásul még a nőstényróka is
elárulja magát azzal, hogy barátja segítségére akar sietni. Aztán már mit se
használ, hogy felismervén szándéka reménytelenségét, szempillantás alatt
eltűnik a rókalyukban. Egy-kettőre és a legborzalmasabb módon kifüstölik onnét.
A végrehajtóra viszont életfogytiglani börtön vár.
Hát
akkor majd jövök, mondja Sztanek. És addig legalább rakodj el innen.
És
ha megjön a végrehajtó, amíg odaleszel? Akkor menj le a pincébe, hozz föl egy
üveg bort, és szólj Karinak, kínálja meg valami harapnivalóval.
ORAVECZ
IMRE fordítása
Forrás: Nagyvilág
1972/8., 1157-1160. old.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése