Engedjétek meg, barátaim, hogy egy fáradt kételkedőnek
legyen valamiben reménye és hite!
A szabadság mint Kolumbusz
éppen csak hogy felfedezte Amerikát,
épen csak hogy kitűzte durva zászlaját –
Talán egy nagyon katolikus felség (ha! ha!)
vagy egy mindenható tröszt nevében,
tele pártfogókkal? (az ördög vinné el őket!)
Nem, nem, dehogy! A szabadság Kubában
fészket rakott édesdeden, a cukornád
és banán közt mint egy bennszülött madár.
Titokban költött – így költenek a sebek –
aztán nőtt, nőtt, szaporodott
s végül eláradt, kinyűve gyökerestül
a rosszat, öntözve a szomjan kapkod
már-már kiszikkadt jószándékot.
Barbárok (barba: szakáll), torzonborzak,
rémisztően igazságtalanok az igazságtalansággal szemben.
A bankbetétek, a tyúkhús és kalács
megszállottjai, a csupaszív jótékonysági hölgyek,
az újra-testet-öltött keresztények:
mindig ugyanazok
a negyedik század óta
egyetemek melléktermékei
s a pénz kétlábra állt állatvilága
hívják az eget, az övéket, szitkozódnak,
puha párnák közt emésztve
vagy szép zöld golfmezőn totyogva
megszámlálhatatlan lyukak közt – sipítnak:
„Ezt az olajfoltot tüntessétek el
H-bombával, ha kell!
(elég sok milliárdunkba kerültek!)
Ez elviselhetetlen! Ez – illetlenség!
Végveszélybe döntik a polgárjogot!”
De a kubai szabadság
csillag lett, saját külön lángja van,
égve kering a maga szabta pályán,
szikrákat szórva szét a többi népre,
akik elhűlve nézik ezt a lángot.
Tűzijáték? Tűznek tűz, de nem játék
Vagy ha igen, olyan játék, ahol
fejek forognak kockán. Hogy kiké?
Vérük termékenyít majd s így akaratlan is
hasznunkra lesznek.
Kuba egy napon
nem lesz sziget.
Hermanos, así sea!
Ford.: Képes Géza
×
Katalán költők
Spanyolország
északkeleti széle, Barcelonával mint fővárossal, külön földrajzi, művelődési és
főleg nyelvi egységet alkot. A katalán nyelv, persze, hosszú századokon át a
spanyollal, a kasztíliaival szemben függő helyzetbe került és nyelvjárási
alárendeltségbe kényszerült. A nyelv is, az irodalom szelleme is a
provanszálhoz áll közelebb, mint a spanyolhoz. A függetlenségre való törekvés,
mely mint a baszkoknál, itt is mindig erőteljes volt, a második köztársaság
kezdetén, 1932-ben végre elérte célját: a katalán autonómia kikiáltotta a
független federális Katalóniát. Ezt a függetlenséget, mint a függetlenség
minden más formáját, 1939-ben Francóék megszüntették. De a szellemi önállóság
visszahódítására régebben is történtek eredményes kísérletek: 1859-ben
újították fel az úgynevezett virágjátékokat (jocs florals), amelyek voltaképpen
helyi versenyek voltak a népi ihletésű katalán költészet fellendítésére. Ezek a
nagyjából akadémikus próbálkozások főleg a helyi folklórt összefogó és megőrző
művészetet szültek. Ez alól nem kivétel a szomszédos provanszál költészet
legkiemelkedőbb alakja, Frédéric Mistral sem, aki egyébként a Francia Akadémia,
sőt a Nobel Akadémia koszorúját is megkapta.
A
mai katalán alkotóművészek szakítanak ezzel az akadémikus, folklór-központú
iránnyal és a modern ember érzés- és gondolatvilágában élnek, azt szólaltatják
meg, a politikát se kapcsolva ki, még a külpolitikát sem, amit mind
nyugtalanítóbb közelségben, a bőrükre égve éreznek. Hogy Espriu modern
haláltáncéneke a mai Spanyolország hatalmasait temetgeti, akik még a szemfedőt
sem érdemlik, felesleges magyarázni…
A
modern katalán képzőművészet olyan világnagyságokkal dicsekszik, mint Pablo
Picasso, Loan Miró és Salvador Dali. De a katalán költészet Garcia Lorcája azok
közül a jószerint nálunk is ismeretlen költők közül támad, akiket itt
bemutatunk. Van köztük francia születésű is, hiszen Katalóniában francia
lakosság is él szép számmal.
Joan
Oliver, José María Castellet mellett az egyik legkiválóbb katalán kritikus, így
jellemzi irányukat: „A költő a mai értelmezés szerint mesterkélt formák és
gondolatok mestere. Ennek a felfogásnak és gyakorlatnak ellensúlyaként a
katalán költészet az egyszerű formák s a hiteles érzések művészete. Ez a
költészet a francói szolgaságban, a szolgaság ellen elhangzó kiáltás akart
lenni, a nemzet élő lelkiismerete, nemegyszer tetemrehívás és kinyilatkoztatás
is.”
Képes Géza
Forrás: Nagyvilág XVII.
évf. 8. sz., 1176. old.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése