Salvador Espriu: Furcsa haláltánc

A fájdalom-óra jár.

Végső vak árnyék-motolla

lázadót űz zakatolva:

nagy hűhó, varázsba oltva.

Nyílt szemben tiszta sugár

megfagy mint szürke kocsonya.

Ha csak egy korty nap ragyogna!

Úr Jézushoz dadogva száll

nyúlfarknyi fohász: bevonja

gyásszal a pert, mely iromba

lim-lomért folyik s mióta!

Viaszlángok. Úr. Csendbe vár

testes dög, virrasztja bamba

gyásznép, közben gyötri gondja,

mély bánatba hullva mondja:

„A szép szemfedőért kár!”

Ford.: Képes Géza

×

Katalán költők

Spanyolország északkeleti széle, Barcelonával mint fővárossal, külön földrajzi, művelődési és főleg nyelvi egységet alkot. A katalán nyelv, persze, hosszú századokon át a spanyollal, a kasztíliaival szemben függő helyzetbe került és nyelvjárási alárendeltségbe kényszerült. A nyelv is, az irodalom szelleme is a provanszálhoz áll közelebb, mint a spanyolhoz. A függetlenségre való törekvés, mely mint a baszkoknál, itt is mindig erőteljes volt, a második köztársaság kezdetén, 1932-ben végre elérte célját: a katalán autonómia kikiáltotta a független federális Katalóniát. Ezt a függetlenséget, mint a függetlenség minden más formáját, 1939-ben Francóék megszüntették. De a szellemi önállóság visszahódítására régebben is történtek eredményes kísérletek: 1859-ben újították fel az úgynevezett virágjátékokat (jocs florals), amelyek voltaképpen helyi versenyek voltak a népi ihletésű katalán költészet fellendítésére. Ezek a nagyjából akadémikus próbálkozások főleg a helyi folklórt összefogó és megőrző művészetet szültek. Ez alól nem kivétel a szomszédos provanszál költészet legkiemelkedőbb alakja, Frédéric Mistral sem, aki egyébként a Francia Akadémia, sőt a Nobel Akadémia koszorúját is megkapta.

A mai katalán alkotóművészek szakítanak ezzel az akadémikus, folklór-központú iránnyal és a modern ember érzés- és gondolatvilágában élnek, azt szólaltatják meg, a politikát se kapcsolva ki, még a külpolitikát sem, amit mind nyugtalanítóbb közelségben, a bőrükre égve éreznek. Hogy Espriu modern haláltáncéneke a mai Spanyolország hatalmasait temetgeti, akik még a szemfedőt sem érdemlik, felesleges magyarázni…

A modern katalán képzőművészet olyan világnagyságokkal dicsekszik, mint Pablo Picasso, Loan Miró és Salvador Dali. De a katalán költészet Garcia Lorcája azok közül a jószerint nálunk is ismeretlen költők közül támad, akiket itt bemutatunk. Van köztük francia születésű is, hiszen Katalóniában francia lakosság is él szép számmal.

Joan Oliver, José María Castellet mellett az egyik legkiválóbb katalán kritikus, így jellemzi irányukat: „A költő a mai értelmezés szerint mesterkélt formák és gondolatok mestere. Ennek a felfogásnak és gyakorlatnak ellensúlyaként a katalán költészet az egyszerű formák s a hiteles érzések művészete. Ez a költészet a francói szolgaságban, a szolgaság ellen elhangzó kiáltás akart lenni, a nemzet élő lelkiismerete, nemegyszer tetemrehívás és kinyilatkoztatás is.”

Képes Géza

 

Forrás: Nagyvilág XVII. évf. 8. sz., 1176. old.