Il BIMESTRE (olasz kulturális folyóirat)

Raimon Casellas (1855-1910)

Forrás: http://ca.wikipedia.org/wiki/Raimon_Casellas_i_Dou

1969-ben indult ez a nagyalakú olasz kulturális folyóirat. Fényes címlapjának élénk színei számonként változnak; rajta egyszínű szöveg.

Az ízlésesen kiállított folyóiratot szívesen veszi kézbe az olvasó. Címe – IL – egy óriás névelő, amelyben szerényen bújik meg a BIMESTRE. Egy cím, amely korunk hivalkodó hangosságában nem ígér semmit: sem a má-t (Oggi), sem az expressz (Espresso) tájékoztatást, sem pedig az európai (Europeol) horizontot. Csak annyit, hogy van és kéthavonta jelenik meg. A borítóhoz hasonlóan szerény a belső címlap. Megtudjuk róla, hogy a főszerkesztő a milánói Enrico Gabrielli Scalini, a szerkesztő pedig Sergio Salvi, Firenzéből. A szerkesztői bizottság tagjai között nem tündökölnek „nevek”, a lap nem tekintélyre épít, hanem munkát ígér.

A program szerint a folyóirat sokoldalú tájékoztatást ad olvasóinak az irodalom, a művészetek területéről, de nemcsak e kettőről, hanem mindarról, ami a kultúrával érintkezik; a tudomány, a fantázia és az utópia világából. A szerkesztők különböző világnézetű, más-más tudományágban dolgozó szakemberek közül választják munkatársaikat, akik egy valamiben megegyeznek; mindnyájan elkötelezettek és baloldaliak. Sokszínű képet adnak, több megközelítési módszert alkalmaznak. A „kényes” kérdéseket nem kerülik, teret adnak mindennek, csak a közhelyeknek nem. Azt vallják, hogy napjainkban nyersen és őszintén kell szólni, mert csak a „jól bevált” sablonok kiirtásával igazodhatunk és igazíthatunk el az ember és a világ bonyolult, összekuszált kapcsolatában.

Azt, hogy a szerkesztők mindezt komolyan gondolták, bizonyítja a folyóirat egy állandó rovata, amelynek témája: a nyugat-európai etnikai kisebbségek helyzete. A rovat címe: Il terzo mondo in Europa – A harmadik világ Európában – maga is meggondolkoztató: harmadik világ, azaz gyarmatok Európában? Occitánia, Bretagne, Baszkföld, Katalónia, illetve az európai cigányság és a többi nagymúltú népcsoport helyzete összevethető volna a csak néhány éve vagy évtizede felszabadult gyarmati népekével? Mint a továbbiakban látni fogják, az összevetés indokolt. Az említett népek, csoportok jelenlegi helyzete valóban több rokonvonást mutat azoknak az ázsiai, afrikai, latin-amerikai népeknek a helyzetével, amelyek szabadságukat a közelmúltban nyerték el.

×

A mai Franciaország területén élő népek közül három „etnikai kisebbségről” lesz szó. Közülük a legnagyobb Occitániáé, amely az ország délkeleti részén fekszik. A tengerparti sáv mindmegannyi üdülőhely, virág- és gyümölcsöskert, beljebb, ahol a mistral aszalja a növényzetet, kopár a táj. Occitánia tizenöt millió lakosa közül néhány ezren a spanyolországi Aran völgyében, kétszázezren az olaszországi Val d’Aostában élnek. A vidék nagy része gazdaságilag elmaradott, a munkaalkalom után vándorlók száma nő, a születések száma csökken. A főváros egy időben Albi volt, most Toulouse. Nálunk a közelmúltban Illyés Gyula Tiszták című drámája idézte e népet és a tájat, a katarok – másként albigensek – tragikus pusztulásának egyik epizódját elevenítve fel.

Nyelvük az „oc” (langue d’oc), az „igen” szó provanszál formájáról elnevezett neolatin nyelv, nyolc millióan ma is használják (beszélik vagy értik). irodalmuk fénykora a tizenkettedik-tizenharmadik századra esik, trubadúr-költészetük az egész európai lovagvilág, a középkori kultúra legszebb hajtása volt. A humanizmus hozta a fordulatot; a költők és a tudósok a latinhoz pártoltak. Hazai nyelven csak a diákköltészet szólalt meg. A hanyatlás akkor kezdődött, amikor 1589-ben a navarrai uralkodót, IV. Henrik néven, francia királlyá választották. A politikai önállóság elvesztésével a figyelem az új udvar felé fordult. Párizs diktálta a divatot: a pásztorköltészet és a felvilágosodás már franciául jelentkezett. Az oc kultuszát Frédéric Mistral (1830-1914), illetve a felibristák élesztették fel. A Félibres néven egyesült írók társasága 1854-ben, Avignonban, alakult meg azzal a céllal, hogy megőrizzék, illetve feltámasszák az ősök nyelvét és hagyományait. Jószándékú vállalkozásuk, amely összefonódott Mistral nevével, korszerűtlen volt – miként Thaly Kálmáné nálunk. A tizenkilencedik század második felében az „édes új stílus” szókincsével, a trubadúrok nyelvén egyetlen költő sem szólalhatott meg, akinek szeme előtt a korszerű költészet megteremtése lebegett. Fáradozásuk eredménye – az egy „Mireille”, Mistral remekműve kivételével – szűk körhöz szóló, regionális irodalom lett. Az utolsó évtizedekben változás tapasztalható Max Roqueta és Rant Nelli – író és etnográfus – munkásságának eredményeként. Megszabadították a nyelvet a felibrizmus közhelyeitől, és arra kerestek választ: mit jelent a huszadik századi Occitánia polgárának lenni. A hagyományok megőrzésével és a népnyelv felhasználásával, a kettő egységében igyekeztek megteremteni a modern, azaz nem regionális, nem tájnyelvű oc irodalmat.

×

Az ország észak-nyugati szélén, az Atlanti-óceán ködbevesző félszigetén élnek a bretonok. A bátor katonák, vakmerő hajósok, szorgalmas földművelők és állattenyésztők népe, a breizh nép a VI. század óta lakja a St. Malo, Brest és Nantes alkotta háromszöget, mióta őseik a brit szigetekről, ahonnan nevüket kapták, a kontinensre menekültek. Az európai szárazföld egyetlen kelta eredetű nyelve, nyelvrokonaival az Írországban, Skóciában és a Man-szigeten beszélt gaellel együtt az ősi múltat idézi. A bretonok száma nyolcszázezer, félmillióan ma is használják azt a nyelvet, amelyet századokon át lenéztek a franciák, mint az ország legelmaradottabb népének nyers, durva nyelvét. A XIX. század elején nyerte el polgárjogát – akkor is csak a műveltek körében -, amikor Macpherson Osszián, a „kelta bárd” dalaival lázba hozta a romantikus Európát.

Franciaország leghányatottabb sorsú népe a breton, újabbkori történelme során majd mindvégig vesztes ügyért vérzett. 845-től önálló állam volt, krónikásaik dicső hadi tettként tartják számon, hogy megverték Kopasz Károly seregét. 1592-ig őrizték függetlenségüket, amikor is perszonálunióval olvadtak a francia királyságba. Tragédiáik sorozata innen kezdődik. A francia forradalom elleni elkeseredett lázadásaik éppolyan nagy vérveszteséggel jártak, mint az 1870-es, 1914-es háborúk. A breton zászlóaljakat mindig a legveszélyesebb helyzetekben dobták be. A II. világháború alatt a körülmények szerencsétlen összejátszása folytán, miután a partizánok véletlenül megölték Don Perrot-t, a breton hazafiak vezérét, nem bontakozhatott ki körükben az ellenállási mozgalom. Az eredmény az lett, hogy míg 1944 után Occitánia sorsa napirendre került, épp a Résistance-ban való hősi helytállásuk következtében, a bretonokról hallgattak. Ezáltal a politikai tudatosodás később következett be. Az algériai háború, majd 1968 májusa hozta meg az eredményes harc lehetőségét, amikor a breton vezetők radikalizálódása megteremtette a kapcsolatot a baloldali erőkkel.

A mediterrán Occitánia és az Atlanti-parti Bretagne történelmi, irodalmi hagyományai különbözőek, de mindkét nép egyformán ragaszkodik anyanyelvéhez, történelmi múltjuk tudatát is egyaránt ápolják. Hasonlóak gazdasági követeléseik: munkaalkalomteremtése, iparosítás, az iskolák számának növelése, - de mások nyelvi, irodalmi problémáik. A breton irodalom nem büszkélkedhet fényes múlttal, mint a provanszál líra, amelynek kisugárzása máig elhat. A breizh irodalom egysíkú,  a gazdag népköltészet mellett egyetlen témája van: a munkában megszakadó breton parasztok egyhangú, sivár élete. Legújabban a sci-fi irodalom vonzásába kerültek legjobb íróik: Roparz, Hemon, Xavier de Langlais, Youenn Olier és Guy Étienne, ez utóbbi kritikus és történész. Az ő irodalmi munkássága kapcsolódik leginkább népe politikai és kulturális harcához: a bretonok önrendelkezései jogának elismertetéséhez.

A baszk nép sorsa a százados megosztottság. Euzkadi vagy Euskal-Hernia – Baszkföld – Franciaország délnyugati részén, a Pireneusok északi lejtőin, illetve Spanyolország északi felén, a hegy déli oldalán terül el. (Felső Navarra ugyanis a spanyol koronához, az alsó pedig a francia királysághoz került.) A harcos, bátor baszkok mindkét hatalom ellen gyakorta és hősiesen küzdöttek, hogy megőrizzék ősi népi, közösségi jogaikat. A lakosság száma kétmillió. A spanyol rész legismertebb városai: Pamplona (fővárosuk), San Sebastiano, Bilbao, Victoria; a franciáé pedig Bayonne. Legutoljára 1970-ben, a burgosi per idején halattak magukról a baszk hazafiak. Az egész világ figyelmét felhívták arra, hogy önrendelkezési jogukért vívott harcuk szorosan összefonódik a Franco-rendszer elleni küzdelemmel.

A nép és nyelv eredetéről, amely a messzi múltba vész, számos elmélet kering. Egyesek a paleolit barlangok őslakóitól származtatják, mások kaukázusi eredetűnek vélik a nyelvet, míg a harmadik elmélet hívei a finnugor nyelvcsaláddal hozzák rokonságba. Erős nép volt, úgy élte túl a római birodalmat, hogy megőrizte nyelvét. Vasconia hercegségét 602-ben ismerték el a frankok. A baszkok éppen olyan hősiesen verték vissza a mórok rohamait, mint az északi frankokéit. 1512-ben szűnt meg önállóságuk, amikor Kasztília meghódította Navarrát, amelybe korábban beolvadt a Baszk hercegség. Látszat-autonómiájukat az 1830-as években vesztették el. Ebbe nehezen nyugodtak bele. Száz év múlva, 1931-ben kapták vissza a Spanyol Köztársaságtól. A demokratikus gondolkozású, szabadságszerető baszkok szívósan és elkeseredetten harcoltak Franco ellen, 1939-től a hegyekben folytatták a partizánháborút, majd emigráltak. Az otthon maradottakra véres megtorlás várt. A falangisták tűzzel-vassal pusztítottak mindent, ami baszk. A franciák – habár jóval finomabb módszerekkel dolgoztak – ugyancsak a nemzeti öntudat elhomályosításán fáradoztak. Spanyolországban csak a legutóbbi években nyílt meg a lehetősége, hogy baszk nyelvű könyvek, folyóiratok jelenjenek meg. Franciaországban 1965 óta javult lényegesen a helyzet; a pau-i, bordeaux-i és a toulouse-i egyetem például elfogadja a baszkot második nyelvként.

A baszk irodalom sokáig szájhagyományként élt; írásbelisége mintegy száz éves. A vallásos irodalom mellett igazán nagy hagyománya csak a „pásztorjátéknak” van, amely kifejezi a baszk falvak közösségi szellemét. régebben egyházi témákat, a XIX. századtól kezdve történelmi témákat megelevenítve szólalt meg az a jellegzetes baszk műfaj, amelyben az egész falu játszott. 1918-ban alakult az Akadémia, amely a baszk nyelv és irodalom ápolását vállalta. Két baszk írót – mindketten spanyolul írtak -, tart számon a világirodalom: Gabriel Celayát és Miguel de Unamunót. Namuno pesszimisztikus szavait, amelyek a baszk nyelv közeli halálát jósolták, nemcsak Manterola és Antonio d’Abbadia, az irodalmi megújulás elindítói cáfolták meg, hanem a köztársaság rövid néhány évének felvirágzó irodalma, amelyre Lorca volt nagy hatással. Legismertebb költőjük az 1937-ben elpusztult Esteban de Urquiaga. A polgárháború veszteségeit most heverte ki ez az irodalom. Az új nemzedék nagy reményekre jogosít, így például Michel Labéguerie, orvos és író, aki nagy bátorsággal harcol népe önrendelkezési jogának kivívásáért.

Ibéria keleti partján terül el Katalánia, az a tartomány, amely Franco Spanyolországának ugyanolyan sok gondot okoz és okozott, mint korábban a Bourbonoknak. A catalanismo, a szeparatista törekvések nem újkeletűek. A katalánok a monarchia megalakulása, Aragóniai Ferdinánd és Kasztíliai Izabella házassága, 1479 óta elégedetlenek sorsukkal. Aragónia hivatalos nyelve a katalán volt, az egykori őslakók nyelve, amely a római uralom idején romanizálódott el. A név – egyesek szerint – a gótok és alánok nevét őrzi. Az egyetlen ország, amelynek államnyelve ma a katalán, a húszezer lakosú Andorra, a világcsempészet egyik fővárosa.

A katalánok nemzeti öntudatát dicsőséges történelmük táplálja. A mórok uralma alól felszabadított Karoling-államból szakadt ki Katalónia, amelynek demokratikus intézményei páratlanok voltak korukban. Hagyományaik még ma is élnek. Az ország 1137-től Berengár király és Aragóniai Petronella házasságától kezdve a katalánok sorsát megpecsételő aragóniai-kasztíliai esküvőig virágzó állam volt, melynek uralkodó rétegét a katalánok alkották. A mórok elleni, eredményesen harcoló, tengeri és kereskedelmi hatalommá fejlődött királyságnak, amely még Nápolyt is meghódította, fővárosa a gazdag Barcelona volt. 1479-től kezdődött a katalánok visszaszorítása, mellőzése: az Új Világ meghódításától éppúgy távol tartották őket, mint az udvartól. Az államnyelv pedig a kasztíliai spanyol lett.

A katalánok nem könyörögtek az uralkodói kegyért, visszahúzódtak szűkebb pátriájukba, őrizték nyelvüket, ősi demokratikus intézményeiket. 1713-tól azonban otthon sem volt nyugalmuk, mert az a Bourbon Fülöp lett a király, aki ellen a katalánok az örökösödési háborúban harcoltak. Fülöp a sérelmet a centralizáció ürügyén torolta meg, udvaroncai feloszlatták a három rend képviselőinek gyűlését, üldözték a nyelvet, adók és proskripciók segítségével igyekeztek megtörni a hajthatatlan és lázongó alattvalókat. Nem sok sikerrel. A katalánok figyelme mindinkább a manufaktúrák felé fordult, ahol szükség volt rájuk, mert a konzervatív felfogású, büszke és gazdag kasztíliai nemesség rangján alulinak tartotta volna a kézműipar, a kibontakozó polgári életforma iránti érdeklődést. Ettől kezdve lett a katalán tartomány a születő ipar bázisa, és foglal el mindmáig kivételes helyet a spanyol gazdasági életben. Gazdasági potenciálja (textil-, gép- és vegyipara) hasonlít – bár nagyobb – az ásványi kincsekben bővelkedő, hatalmas hajóiparral rendelkező Baszkföldéhez. Az a sajátos helyzet állt így elő az utolsó másfélszáz évben, elsősorban azonban napjainkban, hogy Spanyolországot éppen az a kt tartomány tartja el, amely a legmakacsabbul harcol a központi, madridi hatalom ellen. Miként Baszkföld, Katalónia is hosszan, hősiesen védelmezte a Spanyol Köztársaságot és saját autonómiáját. A megtorlás egyformán kegyetlen volt, a falangisták terrorja azonos célt szolgált: a demokratikus hagyományok, a nemzeti öntudat felszámolásán kívül, a nyelv kiirtását. Katalán nyelven – éppúgy, mint a baszkokén – az iskolában nem taníthattak, könyvek, újságok nem jelenhettek meg, egyes helyeken még az utcán sem beszélhették ősi nyelvüket. 1960 után következett be ezen a téren változás. Azóta nem tekinti a Franco-rendszer nyílt ellenségének sem a baszk, sem a katalán népet. Újra szabadon jelenhetnek meg könyveik, sajtótermékeik, a rádió és a tévé hetenként egyszer katalán, illetőleg baszk nyelven sugároz műsort. Önrendelkezési jogukról azonban a Franco-rendszer hallani sem akar.

A katalán neolatin nyelv, jóval közelebb áll az oc-hoz, mint a kasztíliaihoz. A katalán irodalomra sokáig a kettősség, a párhuzamosság volt jellemző? két nyelv, két kifejezési rendszer egymás mellett élése. Mindegyik őrizte speciális formáit, melyeket a tartalom szabott meg. A költészet a középkorban oc, azaz provanszál nyelven szólalt meg, a próza katalánul. A XVI.-XVIII. század között a barcelonai alkirályok udvarában a főpapság, a nemesség nyelve a kasztíliai volt, míg a nép: kereskedők, iparosok, parasztok és az alsópapság a katalánt használta.

A katalánokban az érdeklődést múltjuk s népük, a népnyelv iránt, a romantika támasztotta fel. Jacint Verdaguer (1845-1902) költészete ihlette a költő Miquel Costa i Lloberá-t, a prózaíró Ramon Casellas-t éppúgy, mint Anguel Guimera naturalista színházát. Munkásságuk nyomán jelentkeztek katalán nyelven a kortársi Európa érzései és gondolatai. A „Novecentismo” a század elején két ágra szakadt: a „tiszta költészet” és az intellektuális próza felé tájékozódott Carles Riba, míg többen új formai megoldásokkal kísérleteztek. Az avantgarde próbálkozások után a harmincas években indult meg a nagy fellendülés: ekkor jelentkezett Pere Quart, aki Joan Oliver néven mint kritikus is működött. Verseiben az európai realizmus nagy hagyományaihoz tért vissza. Ekkor indult Salvador Espriu drámáival és lírai költeményeivel. A virágzás nem tartott sokáig: a falangisták hatalomra jutásával elhallgatott az irodalom . Az írók elpusztultak, elhagyták az országot vagy belső emigrációba kényszerültek. Éveken át a katalán nyelv is némaságra volt ítélve. Összehasonlításként: az autonómia éveiben évenként hétszáz kötet jelent meg katalánul, 1944-ben mindössze öt. A hatvanas évek hozták meg az irodalmi élet megélénkülését, 1966-ban 548 munkát adtak ki katalán nyelven, legújabban pedig folyóiratok, magazinok indultak. Néhány emigráns író is visszatért.

Az irodalom, a költészet a hetvenes években lett közüggyé. 1970 áprilisában rendezték meg a Katalán Költészet Első Népi Fesztiválját, amelyen több ezres közönség előtt a költők maguk olvasták fel verseiket, például Espriu, Pere Quart, Agustí Bartra. Ez a fesztivál mutatta meg, hogy a katalán irodalom fejlődése elsősorban politikai kérdés: a szabadság vagy annak hiánya határozza meg virágzását vagy pusztulását. A katalán irodalom kisugárzása az oc nyelvű írókra hat élénkítőleg.

(…)

T. ERDÉLYI ILONA

Forrás: Nagyvilág 1972/8.  1226-1229. old.