Szerb Antalné: Lénard Sándorról (1910-1972)

Forrás: www.typotex.hu

„Akármit mondok, minden írás arra ítéltetett, hogy töredék maradjon” –írja egy helyt Lénard Sándor magyarul elsőként megjelent könyvében.

Hatvankét éves korában halt meg, életrajza és életműve oly gazdag, hogy áttekintése és felmérése biográfiát igényelne. Amit tudhatunk róla, rövid felsorolásban ennyi: orvos volt és patikus. Költő volt második anyanyelvén, a németben. „Megmondatom Önnek, hogy lírájában sok minden igazi művészi élvezetet okozott… Aki ezt írta, attól nemigen jön majd semmi rossz. „Tehetséges” – írta néki egyik levelében Thomas Mann. Író volt, aki könyveit maga illusztrálta. Művészettörténeti, zeneesztétikai írásait ismerjük. Nyelvészkedett és római szakácskönyvet írt. Bach életművének alapos ismerője volt, és aki valaha hallotta őt muzsikálni, az tudja azt is, hogy kiváló interpretátora volt a zenének csembalón, orgonán és zongorán. Pedagógus volt és kertész: az ember- és növénypalánták hálásan fejlődtek keze gyöngéd érintésére. Nyelvtudása legendás. A világhír első alkalommal Milne latinra fordított Micimackójával kapta szárnyára. Műfordító volt, a magyar líra szerelmese – nemegyszer írta le, hogy verse csak magyar nyelven képes olvasni. Több tucat magyar verset adott ki saját német fordításában. lefordította Heltai Jenő Néma leventé-jét, Bécsből hamis papírokkal jött Pestre, hogy személyesen adhassa át Heltainak. Fordítása Heltai szerint egyenértékű volt az eredetivel. A kézirat sajnos nyomtalanul eltűnt. Babits-fordításai egy híján hasonló sorsra jutottak. Babits a fordítások kapcsán ezt írta Lénardnak: „… Igaza van, kevés a jó fordítás – de úgy érzem, az önéit e kevés közé kell sorolni. Persze, a német nyelv és verselés finomságainak megítélésére én nem érezhetem magam hivatottnak – de a gondolati és hangulati hűséget látom… néhol valóban virtuóznak tetszik.” Könyveit számtalan nyelvre fordították – magyarul, németül, olaszul és angolul ő maga írta meg őket -, de az egyetlen fontos nyelv számára a haláláig megőrzött magyar volt.

×

Tevékenységének, képességeinek e töredékes felsorolása mellett ellentmondásosnak tetszhetik a bevezetőként leírt idézet. És mégsem az, mert fájdalmasan tudom, hogy mi mindent nem írt meg. Okolhatjuk ezért hosszú betegségét és korai halálát. Az igazság egy része valóban ez. De csak egyik része. A másik rész az – s ez már a mi felelősségünk -, hogy túl későn figyeltünk fel arra, hogy ki is az a Lénard Sándor, aki tőlünk fényévnyi távolságban, még Brazíliában is a legmélyén német kiadó megbízásából magyar szerzőket fordít németre. A megbízói ugyanis tudták, hogy Lénard Sándor író, akire éppen mert író, kongeniális fordítóként rábízhatják a magyar irodalmat. Többek közt az ő német fordításában jelent meg Szerb Antal „A királyné nyaklánca” és Kardos G. György „Avraham Bogatir hét napja” című műve is.

De a fölismeréssel, hogy még időben megadhatnánk néki a lehetőséget életrajzi ihletésű művei magyar nyelvű megírására, már elkéstünk. A Magvető Könyvkiadóé az érdem, hogy írásainak megjelenését itthon lehetővé tette, de újra ismétlem: elkéstünk.

Amikor 1967-ben megjelent első magyar könyve, a Völgy a világ végén, ezt írta: „… engem pontosan úgy képzelhet el, mint a mesebeli királyt… tudja, azt, aki egyik szemével nevetett, a másikkal sírt. Nevetek … mint az, akinek egy félszázad múltán, de még a síron innen sikerült megvalósítani az egy s egyedüli igazi tervét: tulajdonképpen sohasem akartam semmi mást, mint egyszer egy magyar könyvet írni… A síró szemem az, amelyik meglátta, hogy Alexander Lenard lett belőlem! … De miért nem áll a címlapon ugyanaz a név, mint az első elemi irkán, Pesten?” Első könyvére ugyanis még azt a nevet írtuk, amelyen a világ megismerte, de később megjelent írásain már az a név állt, amely az első elemista irkáján is ott állt.

A késői fölismerés következménye, hogy Római történetek című írása valójában töredékmaradt; sőt egyszerre két regényének a töredéke. Még el szerette volna mondani a németektől megszállt Rómában átélt kalandjait, amelyekről oly szerényen hallgatott leveleiben; éppen csak érintve a tényeket. Rómába kellett volna még egyszer eljutnia, hogy levéltári adatokkal hitelesítse saját emlékeinek, élményeinek történelmi hátterét. Tudjuk, hogy ő és felesége szoros kapcsolatban álltak az olasz ellenállás vezetőivel. Tudjuk, hogy a megszállt Rómában a nyomor, az éhség mélypontjain angol katonákat rejtegettek. Tudjuk, hogy kitüntetést kapott érte, amelyet kenyérre váltani sohasem tudott – de ha volt egyetlen feleslegesnek ítélt fillérje, azt verseskötetei kiadására fordította. Együtt barátjával, s több verseskötetének illusztrátorával, Amerigo Tot-tal.

Veres Péter írta az Új Írásnak Lénard egy ott publikált római novellája megjelenésekor: „… hadd gratuláljak most a Lénard novellához. Igazi író, nagy szellem, és bölcs, tiszta embernek érzem. Szégyellje magát a süket és vak magyar sajtó és könyvkiadás, amely olcsó sikerembereket prezentál nekünk… ez a novella messze magasan fölötte áll Moravia római történeteinek, pedig azok még elég jó olvasmányok.”

×

Több féléven át tanított amerikai egyetemeken görögöt és latint. Kényszerűségből tette, mert pénztelen volt, s mert földjére vizet akart lehozni a Serráról. De ha már a szükség szorításában elhagyta kertjét, meg is akarta az Egyesült Államoknak azt a részét, amelyet testközelből ismert meg: a déli államokat. Ereje fogytán már csak egy hosszabb novella készült el: ez kényszerű vázlata annak az írásnak, amelynek teljes kibontására más nem futotta erejéből. Brazíliát, amennyiben szerette, azért szerette, mert ment maradt a fajelméletektől. Amerikában mondta nekem egyszer egy beszélgetés során: itt, ha engem megkérdeznek, én kérem, itt néger vagyok! Mindenkor az elnyomottak, a kisebbségben levők oldalán állt, és mindenkor az anarchizmusig menően vallotta és vállalta a szabadságvágyát.

A felszabadulás után meghívták a magyar orvostudományi egyetem orvostörténeti tanszékére. Nagyon őszintén felelt a meghívásra, és félreértve és félreismerve t, rossznéven is vették a válaszát,amely valahogy így hangzott: Félek, hogy nem lenne belőlem jó kommunista. Nem volt ebben a válaszban semmiféle belemagyarázott inpertinencia, csak az önismeret tiszta igazsága: nem egy írásában vallotta magát anarchistának. Belső alkata semmi kötöttsége, semmi kívülről rászabott rendet nem viselt el. Azt vélte – többször le is írta -, hogy a törvények „papírlánca” rabbá teszi az embert. Volt alkalma megélni, mit jelent „nyilvántartott állampolgár”-nak lenni. Csak a magyar állampolgárságát őrizte szívósan mindaddig, amíg a fasiszta magyar kormányzat római képviselete útján ettől is meg nem fosztotta. Szabadságához oly mértékig ragaszkodott, hogy nem volt hajlandó megszerezni a brazil állampolgárságot, s még Nansen-útlevele sem volt. Félt a „papírláncok”-tól. Állampolgárságától tehát megfoszthatták, de magyarság-tudatától soha. Mint ahogy a Bach-muzsikát sem lehetett elvenni tőle. „Da verschwinden alle Plagen, da verschwinden Ach und Schmerz” – dúdolta ott, Dona Emmában, a kis falusi templom orgonáján játszva a 32. kantátát. Ahol – saját betegségét ismerve – már régen a halálára készült. „Fiatal, nagyratörő koromban római sírhelyet kívántam magamnak, Cestius piramisa mellett, ott, ahol szamócaszőnyeg alatt pihennek a régi utak vándorai; ma szerényebb lettem, a páfrányt várom.” És: „az idő múlik… a folyosót mindenesetre úgy méreteztem, hogy a koporsómat ne legyen nehéz kivinni a hálószobából” – írja készülő házáról szólva.

A ház felépült, ott, a botokud-rezervátum szélén, a Serra tövében, és Lénard Sándor, e világ földönfutója otthonra lelt falai közt. „Okkal vagy ok nélkül, de otthon érzem magamat. Pedig tudom, otthon ott van az ember, ahol gyökerei vannak, halottai az anyaföldben, ahol tegezik az embert, ahol nagyapja ültette diófának gyümölcsét töri, és fát ültetve unokáira gondol.” Ha valaki, hát ő valóban tudta, hogy hol van „otthon” az ember; nem sokan szenvedtek nála jobban a honvágytól, s nem sokan szóltak róla szebben sem. Völgyéből néha, igen ritkán, Sao Paulóba vágyott, mert ott még élt egy-két magyar, akit ismert:

„Nincs megoldás, nincs remény. Csak álmok vannak. Sao Paulóban ajtók mögött még szabad játszani… Gül Baba sírjánál néha megjelenik egy dervis, aki gyalog jött Kis-Ázsiából, ott imádkozik a rózsák atyjánál, nehogy megtudja a szent, hogy a gyaurok elfoglalták Budavárát… s én néha elvágyódom Sao Paulóba, ahol én is azt játszhatom, hogy béke van, nem lesz második világháború, az őrültek visszatérnek a tébolydákba, minden rendbe fog jönni… Kár, hogy Sao Paulo is végtelen messze van!”

×

Koporsóját a betegei, oly nagyon szeretett Völgyének lakói Bach H-moll miséjének hangjai mellett vitték sírjához. Ott pihen kertjében, maga ültette fenyőfája alatt.

Forrás: Nagyvilág 1972/8., 1241-1243. old.