Graham Greene: Egy bizonyos élet

Elmúltam már tizenhárom, és dolgaim rosszabbul alakultak, mint ahogy valaha is képzeltem volna. Ott heverésztem a St. John’s kollégium hálótermében, s hallgattam, a kőlépcsőkön hogy csattognak hajnali léptek a korai magoláshoz és reggelihez, s csak amikor visszatért a csend biztonsága, akkor próbáltam meg jobb lábamat felhasítani egy tollkéssel. De tompa volt a kés, s gyengék az idegeim ehhez a munkához.

Kora gyermekkorom otthonába jutottam ugyan vissza, de a körülmények igencsak megváltoztak. A kert az úton túl és Franciaország a csatornán túl, most bezárult előttem: lábamat se tehettem be az aprócska ebédlőbe, ahol anyám olvasott fel nekünk hangosan, és ahol én elsírtam magam a gyermekek történetén, akiket a madarak temettek el. Annak idején fogalmam se volt róla, hogy ugyanebben a házban olyan nyomasztó helyiségek húzódnak meg, mint amilyenekben ezúttal laktam. Még a kapu is, amelyen a házba léptem be, egészen más lett, holmi oldalajtó cselédbejárója, bár nincs cseléd, aki kibírta volna a nyomort, amelyben mi éltünk. Mert ott volt az iskolaterem, késrongálta, tintapacnis padjaival - az öntöttvas kályha nem tudta kifűteni -, ott a ruhatár, izzadt és ócska ruhák szagával, a nemzedékek lábaitól koptatott kőlépcső, mely papírvékonyságú falakkal elválasztott hálóterembe vezetett, s ez aztán lehetetlenné tette a magányt – s nem volt pillanata az éjszakának, amelyet zaj ne vert volna fel, egy köhögés, egy horkolás, egy purcantás. Esztendőkkel később, amikor Joyce Ifjúkori önarckép című könyvéből a pokolról szóló prédikációt olvastam, felismertem az országot, amelyben laktam. Magam mögött hagyván a civilizációt, a furcsa szokások, megmagyarázhatatlan kegyetlenkedések könyörtelen országába léptem: olyan földre, ahol magam is idegen s gyanús voltam, a szó betű szerinti értelmében űzött vad és kétes kapcsolatairól hírhedt. Nem édesapám volt-e az iskolaigazgató? Én egy megszállott ország Quislingjének fia voltam. Idősebbik bátyám, Raymond az iskola prefektusa és a ház feje – más szóval a Quisling kollaboránsa. Engem pedig körülvettek az ellenállás erői, akikhez nem csatlakozhattam atyám és bátyám elárulása nélkül. Unokatestvérem, Ben, az ifjabb prefektus, a gazdag Greene-ek egyike, elűzte aggályait, és titokban a bátyám ellen dolgozott, következésképp igencsak nagy népszerűségre tett szert, úgyhogy amikor később, letartóztatási parancs, sőt ok nélkül börtönbe zárták, a második világháború alatt, a 18/b. utasítás alapján, csekély együttérzést mutattam iránta. Így szült az igazságtalanság újabb igazságtalanságot.

Osztályfőnököm az első esztendőben egy bizonyos Mr. Herbert volt, öreg, ősz hajú agglegény, akit rettentő nővére jobban ellátott, mint ő a fiúkat. S hogy mindez hozzájáruljon lojalitásom kibogozhatatlan zavaraihoz, ez az ember történetesen a keresztapám volt. Mr. Herbert aligha volt cinikus. Csak amolyan ártatlan fehér agglegény nyuszi, akit a sötét Constance, a nővére uralt. Egyetlen emlékképem Mr. Herbertről, ahogy a St. John’s kollégiumi első félévem első estéjén ott ül a tanteremben, miközben a fiúk felsorakoznak előtte, s megmutatják, milyen könyveket hoztak hazulról olvasnivalónak. A veszélyt a forrás jelentette – az otthon, ahol a megbízhatatlan és feltehetően házasságban élő szülők laknak. Az iskolakönyvtárból minden megfelelő volt – még Sir Lewis Morris blank-versben írt izgató poémája is, amelyből később trójai Heléna és Cleopátra testi szerelmének részleteit tanultam ki.

A cenzúra módszerei mindig sajátságosan önkényesek. Az ötvenes években a Westminster székesegyházba hívatott magához és beszélgetett el velem Griffin bíboros a tíz esztendővel azelőtt kiadott és a Szentszék által indexre tett Hatalom és dicsőség című regényemről, melyen Pizzardo bíboros annak idején változtatásokat igényelt. Ezeknek végrehajtását – remélhetően udvariasan – visszautasítottam. Griffin kardinális megjegyezte, hogy szerint A viszony vége-t is be kellett volna tiltani.

- Maga meg én – mondotta – természetesen nem károsodunk az erotikusabb részektől, de az ifjúság… - Én ráhagytam, hogy ez bizony így van, mert elfelejtettem már Sir Lewis Morris bűnös befolyását, s azt, hogy egyik legkorábbi erotikus tapasztalatomat a Copperfield Dávidnak köszönhetem. Beszélgetésünk ennél a fordulatnál hirtelen véget ért, de még átnyújtotta nekem, akárcsak egy kegyelemlövést, annak a pásztorlevélnek a másolatát, melyet egyházkerületének templomaiban olvastak fel, s amely „implikáció által” ítéli el ezt a művemet. (Sajnos csak későn jutott eszembe, hogy a kézjegyét is kérjem e levélre.) Amikor aztán Pál pápával beszéltem, elmesélte, hogy műveim közül a Hatalom és dicsőség-et olvasta. Mire én megjegyeztem, hogy a könyv, melyet olvasott, a Szentszék indexén szerepel. Magatartása liberálisabb volt, mint Pizzardo bíborosé. „A maga könyveinek néhány részlete – mondta – mindig is sérteni fogja a katolikusokat. De ezzel cseppet se törődjön” – olyan tanács ez, amelyet könnyű volt megfogadnom…

A St. John’s kollégiumban bizonnyal olvastam Q. regényét, a Foe-Farrell-t, s legalább háromszor-négyszer. Egy férfi bosszúállásának drámai története ez, s én nagyon vágytam már rá, hogy alkalmam nyíljon valamilyen drámai bosszúra. Ha jól emlékszem a történetre, egy politikai demagóg tönkreteszi egy nagy sebész kísérletét azzal, hogy fellázítja a tömegeket: rombolják szét a műtőt, ahol a sebész a feltételezés szerint élveboncolásokat hajtott végre. Ettől a pillanattól kezdve a Foe nevű sebész (vagy ő volt Farrell?) üldözte Farrellt (vagy éppenséggel Foe-t?) keresztül-kasul az egész világon, és éveken át ő volt bosszúvágyának egyetlen tárgya - úgy emlékszem, még az is megtörtént vele – bármilyen valószínűtlennek hangzik is -, hogy a Csendes-óceánon egy üres csónakban találta magát ellenfelével. Később a hosszúra nyújtott, és már önkínzássá vált üldözés során helyet cseréltek a személyek; az üldözött öltötte magára a nemesség álarcát, az üldöző pedig ellenfelének korábbi közönségességét. Nagyon erkölcsös történet volt, de nem hiszem, hogy az erkölcsi tanulsága érdekelt volna engem, - az egyszerű bosszú, arra vágytam én.

Mert volt az iskolámban egy Carter nevű fiú, aki szellemi kínzórendszert szervezett ellenem tizennégy és tizenöt éves koromban, s azt az én nehéz helyzetemre építette. Carternek felnőttre való képzeletvilága volt, könnyen átlátta lojalitás-konfliktusomat, amely egyrészt korosztályomhoz, másrészt apámhoz és a testvéremhez fűzött. Úgy vert rám gyilkos csúfneveket, mint köröm alá a tüskét.

Azt hiszem, idővel megbirkózhattam volna Carterral – gondolom mindkét oldalon ott rejtezett a kelletlen csodálat egy-egy eleme. Én csodáltam a könyörtelenségét, ő pedig valamely különös módon azt csodálta bennem, amit megsebezhetett. A kínzót sajátos kapcsolat fűzte a megkínzotthoz. Amíg a kínzatás tart, a kínzó elbukott, és kénytelen felismerni áldozatában az egyenrangú felet. A későbbi években sem vágytam bosszút állni Carteron. De Watson, az egészen más ügy volt.

Watson kisszámú barátaim egyike volt, aki Carter kedvéért elhagyott engem. Korántsem rendelkezett Carter finesse-ével, aki mintegy mézesmadzaggal, a barátságával kecsegetett, s ezzel azt a benyomást keltette, hogy valahol és valamikor kínzatásom befejeződik, míg Watson mindössze utánozta őt a maga durva és szellemtelen szintjén. Egyedül nem is lett volna hatalmában engem sértegetni. Mégis Watson volt az, aki ellen bosszút esküdtem, hiszen árulásával az én elszigeteltségem szinte teljessé változott.

Sok esztendővel később s már távol az iskolától, amikor visszagondoltam erre a korszakra, oly elevennek éreztem ezt a bosszúvágyat, mint egy nagy kő alá rejtőzött élőlényt. Csak annyi változott, hogy én magam egyre ritkábban néztem a kő alá. Írni kezdtem, és a múlt némiképp elvesztette a hatalmát – egyszóval kiírtam magamból. És mégis. Néha esztendőnként egy-egy illat, a falnak egy repedése, egy könyv a polcon, egy név az újságban arra ösztökélt, hogy felemeljem ezt a követ, s figyeljem, hogyan kúszik ez a teremtmény a napvilágra.

1951. decemberében Kuala Lumpurban, a hideg Élelem Társaság raktárából whiskyt vettem, mert a karácsonyt Malakkában akartam tölteni. Egy háromnapos dzsungeli őrjáratról tértem vissza Pahangból, a 2/7-s gurkalövészekkel, akik kommunista gerillák után kutattak, és nagyon belefáradtam már Malayába. Ekkor valaki megszólalt mellettem:

- Maga a Greene, ugye?

Egy foxiarcú, kisbajuszú férfi állt a könyökömnél.

Azt feleltem:

- Úgy hiszem…

- Watson vagyok.

- Watson. – Nagyon sok idő elmúlt már azóta, hogy utoljára felemeltem azt a követ, mert első pillanatra semmit se jelentett a név, sem a gyarmati hivatalnok napbarnított arca.

- Iskolába jártunk együtt – nem emlékszel? Együtt lógtunk mindig egy Carter nevű fiúval. Mi hárman. Még te is segítettél nekem, meg Carter a latin dolgozatnál.

Régebben, amikor még nappali vágyálmok kísértettek, úgy képzeltem, hogy egy koktélpartin találkozom össze Watsonnal, és valahogyan megalázom a nyilvánosság előtt. Nagyobb nyilvánosságot pedig el sem lehet képzelni, mint a Kuala Lumpur-i Hideg Élelem Raktár a karácsonyi csúcsforgalomban, de én nem tudtam mást kinyögni, csak ezt:

- Nem is emlékszem, hogy jó lettem volna latinban.

- Hát nálunk mindenesetre jobb.

- Most mit csinálsz? – kérdeztem.

- Vám és a fináncok. Nem szoktál pólózni?

- Soha.

- Gyere át hozzám valamelyik este, és nézd meg, hogy játszom.

- Malakkába készülök.

- Amikor visszajössz. Elbeszélgetünk a régi időkről. Hiszen elválaszthatatlanok voltunk – te meg én és Carter. – Nyilvánvaló volt, hogy az emlékezete egészen más szemszögből nézi a dolgokat, mint az enyém.

- Mi lett Carterből?

- Távírász lett és meghalt.

- Hát, ha majd visszajövök Malakkából… - mondtam, és gondolataimba merülten otthagytam.

Micsoda feszültség-oldó találkozás volt ez! A szállodába baktatva azon tűnődtem, hogy valaha is rászánom-e magam egy könyv megírására, ha nem Watsonért, vagy a halott Carterért teszem, ha a megaláztatásnak azok az esztendei nem szültek volna bennem túlbuzgó vágyat, hogy bebizonyítsam: jó vagyok én valamiben, bármilyen hosszú ideig tart is ez a bizonyítási eljárás. De vajon okot kínált-e ez arra, hogy hálás legyek Watsonnak, vagy épp ellenkezőleg? Hiszen eszembe jutott egy másik ambícióm – hogy Levantén konzul legyek; ebben is eljutottam egy sikeres szóbeli vizsgára. Ha nem Watsonért teszem… Így tűnődtem , majd egyszerre Watson kiesett az emlékezetemből, mire Malakkából visszatértem, már el is felejtettem.

Csakugyan úgy történt, hogy néhány hónappal azután, hogy Malayát elhagytam – akkor még úgy hittem, örökre -, eszembe jutott, hogy egyszer sem telefonáltam neki, egyszer sem néztem végig a pólójátékát, egyszer sem idéztem fel vele a három elválaszthatatlan jóbarát emlékét.

Az öntudatlan bosszúm volt talán, hogy ilyen könnyedén elfelejtettem. hogy felemeltem azt a követ, felfedeztem, hogy semmiféle élő lény nem búvik meg alatta…

Világosan emlékszem arra a délutánra, amikor a hálószobában, melyet idősebb bátyámmal osztottam meg, rábukkantam arra a pisztolyra a barna fenyőfából készült faliszekrényben. 1923 kora őszén történt. A pisztoly kicsiny, nőknek való tárgynak látszott, hatlövetű tára, mint valami apó tojástartó, s mellett egy patronos doboz, tele golyóval. A bátyámnak sohasem említettem a felfedezésemet, mert abban a pillanatban, amikor megláttam a pisztolyt, tüstént tudtam, mire akarom használni. (Azt viszont a mai napig sem tudom, hogy miért tartott magánál ilyen holmit, az bizonyos, hogy engedélye nem volt rá, hiszen mindössze három évvel volt idősebb nálam. persze, egy nagy család olyan, mint egy minisztérium, különböző osztályokra oszlik.)

A bátyám távol volt – feltehetően a Tavak környékén kószált – és visszatértéig ez a pisztoly minden tekintetben az én rendelkezésemre állt. S én tudtam, mihez kezdek vele, hiszen egy könyvben, amelynek, azt hiszem, Osszendowski volt a szerzője, elolvastam, miféle hazárdjátékokat találtak ki unalmuk elűzésére a Dél-oroszországban tétlenségre kárhoztatott fehérorosz tisztek az ellenforradalmi háború végén. Az egyik ember megtölti a revolvert egy tölténnyel, ötletszerűen megpörgeti a tárat, majd a társa a fejéhez illeszti a csövét, és meghúzza a ravaszt. Az esély öt az egyhez, az élet javára.

Könnyen felejtjük el szenvedélyeinket. Ha most képzeletbeli alakról írnék, a valósághűség kedvéért szükségesnek érezném, hogy habozását bemutassam, visszatétessem vele a pisztolyt a faliszekrénybe, majd kisvártatva megint odaküldjem, ódzkodva és rettegve, amikor már tetőpontjára ér el az unalom és a kétségbeesés. De a valóságban nem volt semmiféle habozás: zsebembe csúsztattam a pisztolyt, és a következő jelenet, amire emlékszem, hogy átvágtam a berkhamsted-i mezőn az ashridge-i bükkösbe. Bizonyára, mielőtt még kinyitottam volna a faliszekrényt, az unalom elviselhetetlen mélysége ásítozott rám. Az unalom éppoly mély volt, mint  szerelem, csak éppen tartósabb – néha még manapság is gyakran rám telepszik. S még esztendőkig, miután már lélekgyógyász analizált, képtelen voltam esztétikai élvezetet találni bármilyen látható dologban: akárhányan biztosítottak arról, hogy amit látok, gyönyörű, nem éreztem semmit. Úgy fixálódtam, int fényképnegatív az előhívóban. Rilke azt írta: „A pszichoanalízis túlságosan is alapvető segítség a számorma, mert egyszer és mindenkorra gyógyít, feltisztít, és ha egy szép napon teljesen feltisztul bennem minden, az több kárt okozhat, mint ez a káosz.”

A pisztollyal a zsebemben úgy képzeltem, hogy rábukkantam a tökéletes gyógyszerre, mert megmenekülök, így vagy úgy, s minthogy a menekülés bennem végképp a tágas mezőt idézte, hát oda tartottam.

A nagy mezőn túl egy széles, fűvel benőtt ösvény húzódott, melyet rejtelmes okból Hideg Kikötőnek neveztek, magam is lovagoltam arra alkalmanként, ezen túl pedig az Ashridge park húzódott a bükkfák síkosan olajos kérgével, a múlt évből leszóródott avarral, amely úgy sötétlett, mint a megfeketült rézpénzek. Eltökélten választottam ki magamnak a pástot, úgy hiszem valódi félelem nélkül, talán mert e sokkal kockázatosabb próbálkozás mögött annyi – idősebb családtagjaim szemében neurózis következményének tetsző – félöngyilkossági kísérlet húzódott meg, amelyekről egyébként nekem még ma is az a véleményem, hogy a körülményeket tekintve, ésszerűek voltak. Mindezek elűzték a rendkívüliség képzeteit, ahogy becsúsztattam a töltényt a tárba, és a hátam mögé dugva a pisztolyt, megpergettem a forgót.

Romantikus eszméim voltak a szerelemről? Bizonnyal igen, bár végül is azt hiszem, hogy ez legfeljebb csak megkönnyítette a gyógyszer bevételét. A boldogtalan szerelem bizonnyal számos fiatalembert kergetett öngyilkosságba, de ez itt nem volt öngyilkosság, bármit mondana is róla a halottkém jelentése, ez szerencsejáték volt, nyomozás az öt az egyhez esélyeiben. Az a felfedezés, hogy ismét lehetséges a látható világ élvezete, amikor elvesztését kockáztatjuk, rákényszerített, hogy ezt előbb-utóbb megtegyem.

A revolver csövét a jobb fülembe illesztettem, és meghúztam a ravaszt. Kicsiny kattanás, és hogy ránéztem a tárra, láthattam, hogy a töltény a csőbe ugrik. Csak eggyel úsztam meg. De emlékszem, micsoda túláradó örömujjongás ébredt bennem, mintha egy sötét elhagyott utcán karneváli fények gyúltak volna fel. A szívem dobogott a ketrecben, és az élet a végtelen lehetőségek sorával kecsegtetett. Olyan volt ez, mint egy fiatalember első sikeres szexuális élménye – mintha az ashridge-i bükkfák között kiálltam volna a férfivá érés próbáját. Hazamentem, és visszacsúsztattam a pisztolyt a faliszekrénybe.

És ezt a kísérletet még néhány alkalommal elvégeztem, meglehetősen hosszú időközönként; valahányszor hazatértem Oxfordból, mintha valami kábítószer után nyúlnék, magamhoz vettem a pisztolyt. S aztán Headingtonból Elsfield felé bandukoltam. Ma széles bekötőút vezet arra, sima és csillogó, akárcsak egy nyilvános illemhely fala. De akkor még csak sáráztatta, járatlan vidéki gyalogút volt. A revolvert a hátam mögé dugtam, megpörgettem a tárat, a csövet gyorsan és idegesen a fülembe illesztettem a fekete téli fák alatt, s meghúztam a ravaszt.

Lassanként alábbhagyott a kábítószer hatása – elvesztettem az örömujjongás érzetét, és a kísérlettől csupán az izgalom durva gyönyörét nyertem. Ennyi lehet a különbség a szerelem és a gyönyör között. S ahogy romlott a tapasztalat minősége, olyan arányban kezdett nőni a felelősségérzetem, s ez megzavart. Írtam hát egy elég rossz szabadverset (egyszerűbb volt kifejezni mondanivalómat szabadversben, tisztán mindenfajta irodalmi kétértelműség nélkül), melyben megfogalmaztam, hogy a képzelt veszéllyel kacérkodva miként is „nyomtam meg egy pisztoly ravaszát”, melyről amúgy is tudtam, hogy üres. A verset mindig az asztalomon hagytam, hogy ha történetesen vesztek a szerencsejátékon, ez végérvényes bizonyítékát adja egy balesetnek, és a szüleim, úgy véltem, egy végzetes balesettől kevésbé kínlódnak majd, mint az öngyilkosságtól, vagy az eléggé bizarr igazságtól. (Csak miután felhagytam a játékkal, írtam meg más versekben a valódi tényeket.)

1923 karácsonyán Berkhamstedben végleges búcsút mondtam ennek a kábítószernek. Amikor betöltöttem az ötödik dózist, mely képzeletemben megfelelt a halál elleni valóságos tétnek, már rá kellett döbbennem, hogy még csak izgatott sem vagyok: olyan közönyösen húztam meg a ravaszt, ahogy egy aszpirin tablettát vesz be az ember. Eltökéltem hát, hogy a pisztolynak - mivel hatlövetű volt – adok egy hatodik és utolsó lehetőséget. Megpörgettem a tárat, másodszor is fülembe illesztettem a csövet, s akkor meghallottam a jól ismert üres kattanást, ahogy odébb ugrott a tár. Végeztem így a kábítószerrel, s ahogy visszasétáltam a mezőn át, a romba dőlt kastély mellett, az új úton a vasútállomás bejáratának kavicssétányánál, a képzeletemet már egészen más tervek foglalkoztatták. Győztem egy csatában, de az unalom elleni háborút folytatnom kellett. Visszatettem a faliszekrénybe a pisztolyt, lementem a szüleimhez, és gyengéden és meggyőzően azt hazudtam nekik, hogy egy barátom meghívott magához Párizsba.

Mert valahogy elkellett menekülnöm azoktól az estéktől: a szobámban ültem, hallgattam a jól ismert lépteket a fejem felett és érzéki szenzációkban se várhatott rám több, mint a szombat esti tánc, vagy néhány percnyi csókolózás a nevelőnő szerelmemmel a sötét iskolateremben. Vetélytársam (a nevelőnő vőlegényének – Ford.) visszaérkeztét az Azori szigetekről minden pillanatban várhattam, nevelőnőnk pedig férjhez megy hozzá, s eltávozik, mielőtt véget ér a hosszú nyári szünet. Szerelmem egész epizódja mindössze hat hónapra szorítkozott, holott még manapság is úgy rémlik, hogy betöltötte egész ifjúságomat. Ami pedig a pisztolyt illeti, soha többé nem éreztem kísértést, hogy ismét magamhoz vegyem, mégis maradandó hatást gyakorolt az éjszakáimra; álmaimban még ma is gyakran ragadok pisztolyt, hogy megvédjem magam holmi ellenségtől, de teljesen hiába, mert amikor tüzelek, a golyók nem ugranak be a helyükre, nem töltődnek, hanem kiesnek a földre. Ez a bizonyos orosz rulett ugyancsak szerepet játszott későbbi életemben, mert például minden előzetes afrikai tapasztalat nélkül egy képtelen és vakmerő ökörfogat útra indultam Libérián át, az unalomtól való rettegés vitt Tabascóba, a vallásüldözések idején, a lepratelepre Kongóba és a Kikuyu rezervátumba a mao-mao lázadáskor, Malayába a rendkívüli állapotok, és Vietnamba a francia háború idején. Ott, e titkos háborúk három övezetében a rajtaütés félelme éppoly hatásosan szolgált, mint ama faliszekrényből lopott revolver az unalom elleni élethossziglani harcokban…

Vivien római katolikus volt, de engem a vallás sosem érintett mélyebben, mint az iskolai kápolnában eldalolt érzelmes himnuszok. „Isten, bocsáss el áldásoddal” az Úr alkalmi könyörületét jelképezte, és nagyon élveztem az „erős várunk” pompázatos melankóliáját. Az egyetlen díj, amit az iskolában elnyertem, az a külön jutalom volt egy képzeletbeli fogalmazványra, amit egy idősebb tanár ajánlott fel az első világháborúban elpusztult fia emlékére. A díjat az első alkalommal adták ki, és a tanár mélyen vallásos ember létére igencsak bánkódott, hogy egy olyan törtnetnek jutott, amely egy elhagyott mennyboltban trónoló vén szenilis Jehováról szól.

Azt a lányt, akit később feleségül vetten, úgy ismertem meg, hogy a Balliol kollégiumban a portásfülkében hagyott számomra egy cédulát, melyben tiltakozott, hogy én az egyik filmkritikámban tévesen beszéltem a római katolikusok Szűz Mária iránti „imádatáról”. Mikor a helyes kifejezés a hyperdulis (tisztelet) lett volna. Kíváncsi voltam, ki az, aki egy valószínűtlen teológia finom megkülönböztetéseit ilyen komolyan veszi, így hát megismerkedtünk egymással. Később hosszú és üres délelőttökön eszembe jutott, hogy ha egy katolikust veszek el, illenék legalább megtanulni hitének természetét és korlátait. A tisztesség követelte csupán, hiszen ő tudta, hogy én miben hiszek – semmi természetfölöttiben -, ráadásul ez aztán elverte volna fölös időmet is.

Egyik nap sétálni indultam Paddy kutyámmal a kormosfekete neogótikus székesegyházhoz – számomra ez valamilyen fenyegető sötét hatalmat képviselt, a felfoghatatlant, a hihetetlent. Volt ott egy faláda, kérdések számára, és én bedobtam egy cédulát, felvilágosítást kérve. Aztán visszasétáltam konzervlazacos vacsorámhoz, Paddy kutyám pedig ismét betegeskedni kezdett. Nem volt szándékomban, hogy felvétetem magam az Egyházba. Ahhoz, hogy ilyesmi megtörténhessék, előbb meg kellett volna győződnöm igazságáról, és ez még csak távoli lehetőségként sem kínálkozott.

Mindennek valószínűtlensége még nyilvánvalóbbá lett egy hét múltán, amikor visszatértem a székesegyházhoz, és megismerkedtem Trollope atyával. Igencsak megszerettem az elkövetkezendő hetekben Trollope atyát, de első pillanatra ő volt az, akiben megtestesült mindaz a megvetendő, amit az én egyéni képzeletem táplált egy egyházról. Ez a nagyon magas és nagyon elhízott férfi, tésztaszerűen lágy arcbúrével, mely úgy tetszett, sohse kíván borotvát, nagyon is emlkeztetett egy alakra azokról a XIX. századi festményekről, melyeket a Piccadilly bűnös oldalán a műkereskedésekben láthattam – szerzetesek és bíborosok, akik a pénteki böjtöt rákok széttépésével és hatalmas kancsó borokkal ünneplik. Szegény Trollope, a megjelenése vallott ellene. Pedig rendkívül aszketikus életet élt, önmegtartóztatásának legszörnyűbbikét az a fogadalom írta elő, mely ezidőtt eltiltotta a színházlátogatástól. Az atya színész volt egykoron a West-Enden – nem sztár, csak éppen a megbízható színészek egyiket, akikre kisebb szerepekben mindig számítanak. Elébb áttért a katolikus hitre, s csak később valamely belső kényszer hatására lépett be a szerzetesrendbe. Teológiai könyvei között számos színdarab szövege bújt meg – a rivaldafényhez csupán olvasásuk révén közeledhetett.

Abba még néhány hét beletelt, amíg elmesélte az élettörténetét, de úgy jött, mintha egy figyelmeztető kéz nehezedett volna a vállamra. – Lást meg a veszélyét, „ha továbblépsz” – ezt a fenyegetést tartalmazta a története. – „Légy nagyon óvatos, bárhová elsodorhatnak…”Trollope atyát nagyon messzire sodorták, de az örvénylő tenger még nem végzett vele. A nottinghami katolikus világban igen magas polcra került, mint a székesegyház adminisztrátora, minden esélye megvolt, hogy bekerül a hierarchiába, ti. ahol az üzleti képességet jutalmazzák, de ő maga mélyen elégedetlen volt minden olyan jövővel, melyet sikeresnek lehetett volna elkönyvelni – még nem áldozott fel eleget. Néhány esztendővel azután, hogy elhagytam Nottinghamet, levelet küldött, amelyben megírta, hogy belép a Redemptoristák közé, egy számomra igen kevéssé vonzó Rendbe. Mi közük lehetett ezeknek a barátoknak, akiknek visszavonultságukban és eszméikben mindig a pokol valóságára kellett gondolniok, ahhoz a termetes, vidám férfihoz, aki a bohócpúder szagát és a vastaps hangját szerette? Talán semmi más, mint az elsüllyedés vágya. Néhány év múltán rákban pusztult el.

Jó időbe telt, mire rádöbbentem, hogy az első benyomásom tökéletsen hamis volt, s nekem a megmagyarázhatatlan jóság kihívásával kellett szembenéznem. Trollope-t hetenként egyszer vagy kétszer kerestem fel egy órás tanulásra, és legnagyobb meglepetésemre már vártam ezeket az alkalmakat, úgyhogy csalódott is voltam, amikor a munkája miatt olykor le kellett mondania a találkozásokat. Néha az oktatás színhelye elég különös volt – elkezdtük az óránkat egy villamos tetőrészén, talán épp az evangélimok megírásának idejéről, egy nottinghami külvárosba tartva, ahol neki akadt valami dolga, és befejeztük Josephus jelentőségéről, a Konvent kegyes tölgyfatársalgójában.

Kezdettől fogva becsaptam, mert nem vallottam be a tanulás célját, mármint hogy egy római katolikus lánnyal jegyeztem el magam. kezdetben azt gondoltam, ha bevallom neki az igazat, túlzottan könnyű esetnek vélhet, később pedig már attól féltem, hogy kétségbe vonja megtérésem őszinteségét, h történetesen befogad az egyház, minthogy néhány heti komoly vita után az én ellenvetéseim egyre ritkábbá és bizonytalanabbá váltak. Gore püspök a vallásos hitről írott nagyszerű könyvében bevallotta, hogy az ő első számú nehézsége az isten szerelmében való hit volt; az én első számú nehézségem, hogy általában higgyek Isten létezésében. Az evangéliumok keletkezésének ideje, a Jézus Krisztus nevű ember létezésére vonatkozó történelmi bizonyítékok: olyan érdekes témák, melyek sehol sem érintették hitetlenségem lényegét. Én nem Jézusban kételkedtem – én az Istenben kételkedtem. És ha egyszer is meggyőznek annak távoli lehetőségéről, hogy létezik egy felsőbb, mindenható és mindentudó hatalom, azután már tudtam, semmi sem rémlik valószínűtlennek. Én magam egy dogmatikus ateizmus álláspontjáról küzdöttem, és nagyon kemények küzdöttem. Harc volt ez a személyes túlélésért.

Barátnőm, Antonia White, évekkel később elmesélte, hogy amikor édesatyja temetésén vett részt, egy idős pap, aki gyermekkorából ismerte, megpróbálta rávenni, hogy térjen vissza az egyházba. Erre – pusztán, hogy a kedvére tegyen, azt felelte neki Antonia: - Hát akkor, atyám, emlékeztessen engem Isten létezésének bizonyítékaira. – Hosszú habozás után a pap bevallotta: - Valaha tudtam őket, de elfelejtettem. – Az én memóriám is kihagy. Csak arra emlékszem, hogy 1926 januárjában meggyőződtem annak a valaminek valószínű létezéséről, amit istennek nevezünk, bár manapság már nem szívelhetem a szót, összes antropomorfikus képzettársításaival, én inkább Chardin Seholse-Szféráját fogalom el. A hitem sohasem jött meg úgy, ahogy azokban a cseppet sem meggyőző filozófiai érvekben találtatik, amelyeket például Egy látogatás Morinhoz – című novellámban olyannyira kigúnyoltam.

Ó! – bízvást mondható – egy fiatalember nem ellenfél egy képzett pap számára, de valójában huszonkét évesen, az oxfordi egyetem szellemi gyakorlatai után, elvont kérdések vagy történelmi érvek vitatására sokkal inkább fel voltam készülve, mint manapság. Egy hosszú élet tapasztalata feltehetően gyarapítja az emberi jellemre vonatkozó intuíciókat, de az emlékeknek és képzettársításoknak az a tömege, melyet túltömött bőröndként végtelen utunkon magunkkal cipelünk, kimerítene már az ilyen vitatkozások kezdetén, holott annak idején ugyancsak elmerültünk benne. Képtelen vagyok rávenni magam az emlékezésre – inkább elfogadom. A halál közeledtével egyre kevesebbet törődöm a vallási igazsággal. Nem kell már sokat várnom a kinyilatkoztatásra vagy a sötétségre.

Bár csak 1926 februárjában bocsátottak be az Egyházba, valószínű, hogy elhatározásomat már néhány héttel korábban is megérleltem, mert egy anyámhoz intézett és sok más egyébről szóló levélben hányavetin vetettem papírra: „Gondolom, már sejted, hogy átölelem a Bíbor Asszonyt.” Ez a hányavetiség csak képzeletbeli: a szellemi mérkőzés öröme elmúlt már. A szárazföld végéhez értem, s ott várt rám a tenger, ha ugyan vissza nem fordulok. Nevetéssel próbáltam megőrizni vakmerőségemet.

Az első általános gyónás, mely a megkeresztelés feltétele, s amely az ember egész előéletére kiterjed, megalázó kálvária. Később megkeményedhetünk a gyónás formuláival szemben, és kétkedhetünk önmagunkban; szándékunkban is csak félig-meddig állhat, hogy megtartsuk fogadkozásainkat, amíg csak magánéletünk bukás sorozata vagy körülményei teljesen lehetetlenné nem teszik, hogy bármilyen fogadalmat magunkra vegyünk, és sokan vagyunk, akik odahagyják a gyónást és az áldozást, hogy belépjenek az Egyház Idegenlégiójába, hogy megküzdjenek egy városért, melynek nem teljes jogú állampolgárai. De az első gyónásnál a megtérő őszintén hisz saját fogadkozásaiban. Én úgy hurcoltam magammal az enyéimet, mint súlyos köveket a katedrális sötét sarkába, mely már homályba borult ezen a kora délután, és megkeresztelésem egyetlen tanúja az az asszony volt, aki a padokról törölte le a port. A Tamás nevet vettem fel a keresztségben – hitetlen Szent Tamás és nem Aquinói Szent Tamás után – és aztán tovább indultam a Nottingham Journal szerkesztőségébe a futballeredményekhez és a szokásos esti róseibnihez.

Nagyon pontosan emlékszem érzelmi felindulásom természetére, mellyel kisétáltam a katedrálisból: nem volt benne egy csepp öröm, legfeljebb józan neheztelés. Megtettem az első lépést, jövendő házasságomra kacsintgatva, de most, hogy elfogyott a föld a lábam alól, félni kezdtem, hová sodor az áramlat. Az adott pillanatban még a házasságom is bizonytalannak rémlett. Mi történik, ha felfedezem magamban azt, amit Trollope atya is felfedezett egykor, a vágyat, hogy szerzetes legyek… Azokban a percekben ez egy cseppet sem látszott valószínűtlennek. Csak most, több mint negyven év múltán tudok elmosolyodni félelmem képtelenségén, de ugyanakkor szomorú nosztalgiát is érzek iránta, hiszen többet vesztettem, mint nyertem, amikor az a félelem visszavonhatatlanul a múlté lett.

Ford.: Ungvári Tamás

×

Graham Greene önéletrajza

Először e különös írás címét kell elmagyaráznunk. Miért „egy bizonyos élet”? „A Sort of Life”, mondja Graham Greene, s ezt nemcsak azért lenne kár „egyfajta” életnek fordítani, mert az egyfajta bizony germanizmus. Inkább azért, mert Graham Greene aligha gondolt ilyen korlátozásra, bár kétségkívül a „bizonyos” szó körülhatárolást hordoz. Greene 1971 őszén megjelent önéletrajzának bevezetőjében elmagyarázza, hogy „ez a bizonyos” az autobiográfia és a biográfia közötti különbségre utal. Az előbbi szükségképpen csonkább, hiszen később kezdődik, mint amaz (nem a születésnél, hanem az eszmélkedésnél), s előbb is zárul: nem a halállal, hanem az önéletrajz befejeztével.

Ez, íme, ironikus különbségtevés. Arra céloz – ha jól értjük a szerzőt -, hogy az önéletrajz korántsem meríti ki a teljes élet színességét, kavargását. Talán még igazságát sem tárhatja fel egészen. Arra jó csupán, hogy újraélje, újraálmodja az eltűnt időt.

Az újraálmodásnak persze sokféle módszerét kísérletezték ki költők és művészek. Dichtung und Wahrheit, költészet és valóság ívének felrajzolásában megannyi nevelésregény bújt meg, a tévedések és útvesztők tanulságával. Az önéletrajz sokak kezén az önbírálat műfaja lett. A Greene önéletrajza azonban nem az. Ő eltökélten és tudatosan vállalni próbálja művésszé érésének periódusát. Az iróniát száműzi a leírásból, s hatvannyolc évesen az érzelmek újraélésének kísérletére szánta el magát. De ezek az érzelmek a fiatal Greene életében különösképpen valamely neurózisban gyökereznek. Az Oxford környéki iskolamester fia szégyent érez, mert diákként az oktatógárda „rokona”. Szerelmében szerencsétlen, s első oxfordi egyetemi évét félrészegen tölti, a sör kábító és örök nyomása alatt. A legfontosabb számára, hogy félelem és rémület között pontos különbséget tegyen; a magány csaknem az őrületbe hajtja, s mániáinak kezelését a család kénytelen pszichiáterre bízni.

A hatvannyolc esztendős Greene a világsiker magasából egyéni és írói kudarcaira tekint vissza az önéletrajzban. A kudarc, a bukás leírása pótolja az iróniát. Amíg egyfelől teljes az azonosulás és együttérzés azzal a személyiséggel, aki egykoron volt – a távolságot eme régitől épp a „kudarctéma” eltökélt túlhangsúlyozása kínálja. A családhoz, barátokhoz, a szerelemhez, sőt az egyházhoz való kapcsolódás nehézségeinek krónikája Greene önéletrajza (így is válogattuk néhány jellemző részletét), hiszen a könyv csupán az első regények bukásáig jut el, s csak néhány villanással idézi fel a beérkezett, a sikeres művészt.

Mindez persze nagyon is „ravasz” eljárás. Formailag az érzelmesség és a távolságtartás játéka valamely patetikus iróniát eredményes, míg tartalmilag ugyanez a feszültségteremtő kettősség a félelem és a részvét katartikus érzéseit idézi fel. Az ember – bizonyítja élveboncolásában Greene – tragikus bukások sorozatából építi életét. Reszketnie kell egy örökké elmaradó kegyelem ígéretében. Az elnapolt megváltás magánya azonban a hősiesség különös kötelességeit rója rá. Folytonosan és magányosan le kell gyűrnie a félelmet. Jelentkezzék bár ez a félelem a híres Baudelaire-i „l”ennui”, az unalom arcában, vagy embertársaink és szeretteink bármily jóakaratú közönyében, a személyiség kötelessége, hogy mindezzel kihívóan szembenézzen. A sorssal – így olvashatjuk ki egyik gyerekkori kalandjának tanulságát – rulettet játszik az ember. üres-e, vagy csőre töltött a pisztoly, melyet egy kéz a homlokunkhoz szorít, nem tudhatni. Az erénynek (vagyis a virtusnak) az a dolga, hogy ezzel szembenézzen, hogy a félelemből halált megvető bátorságot, sőt vakmerőséget csiholjon ki. A világjáró, forradalmak színhelyére siető Greene-t ez az érzés ösztönözte, amikor előbb még Afrikában kémjelentéseket fogalmazó katonaként, utóbb pedig Burma, Kuba és Chile ösvényein a forradalom születéséről beszámoló riporterként nemegyszer kockáztatta az életét. Megkönyörülnek-e rajtunk az egek – vizsgálja a katolikus vallásra áttért, de az egyház szemében örök eretneknek számító Greene -, nem tudhatjuk. De az embernek az a dolga, hogy egymagában álljon helyt az egész teremtésért.

A csendes amerikai és a Szerepjátszók írója így mutatja fel művei keletkezéstörténetét. Nem részletes leírásokban, aggályos és anekdotisztikus beszámolókban. hanem: példabeszédekben. S e prédikációk az emberi helytállásról, a bátorság és helytállás szükségességéről vallanak. Arról, hogy az unalom és a félelem legyőzhető.

Ungvári Tamás

Forrás: Nagyvilág 1972/8., 1165-1172. old.