Telt az idő odakint,
fűrész zengett, daru mászott,
a kőmívesek megint
felhúztak egy újabb házat.
Telt az idő és vonult
évszakokkal, suhanókkal,
az erdő hol pőre volt,
hol merő lomb és rigódal.
Habzó patakokon át
villogott a ferde zápor,
messze-messze katonák
dala szállt az út porából.
Telt az idő, az idő,
tavasz, nyár jött, várakoztam,
csak hogy teljen az idő,
régi újságot lapoztam.
Vonat szállt, sín csattogott,
síró mozdonysíp sikongott,
a szél lábamhoz csapott
az úton egy papírrongyot.
Nem intettem más után,
senki elébe nem mentem,
vártam és voltam csupán,
arcom súlyos tenyeremben.
Dúdolgattam éneket,
napot, évet nem számláltam,
sosem vertem gyökeret
az esztendő négy szakában,
mert tudom: az óra jár,
mutatója körbe ballag,
végül engem is bevár
a föld, vagy egy messzi csillag.
Színek égnek itt meg ott,
gyászban-örömben ragyogva.
Akit a sors megfogott,
nem ereszti el, befonja.
Majd egy átfutó vonat
felkap könnyű füst-kezekkel,
elsodorja nyomomat.
S voltam, hol nem voltam egyszer…
Ford.: Rab Zsuzsa
Forrás: Nagyvilág
1972/8., 1223. old.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése