Végleg búcsút mondok neked
birodalmak Spanyolországa:
elhatározásom visszavonhatatlan.
Túl sokáig szédítetted
az ostobákat történeteiddel,
miket tisztán láthatott volna bárki,
már aki akart volna tisztán látni.
De hát valljuk be, mi magunk is
néha megszédültünk a kenetes szavaktól
s már-már leetettük felemelt öklünk.
Sok század folyt le és még egyre tart ez
- a huszadik század hetvenes
éveit tapossuk s még egyre nyújtod csápjaid,
mik bennünket lassan megfojtanak.
Sok százada, hogy elszántan ragaszkodsz
a felpuffasztott hatalomhoz –
mert hát birodalom vagy, semmi kétség,
nem törődsz semmivel, a vízözönnel sem,
mely elönt majd hirtelen, de nem váratlanul.
Végleg búcsút mondok neked,
magadra hagylak. Túl sok vér ömlött ki,
az igazság a kereszten kiszenvedett.
Ó, mennyi, mennyi meddő küzdelem,
ó, mennyi meddő szenvedés!
Mert te Kasztília lovagja vagy,
egyik kezedben kereszt, másikban tőr – mi meg
egybeterelt, százszor megnyírt juhok…
Elválnak útjaink. Tán jobb is így.
Kit hagyok itt? Meghajszolt társakat,
kik saját földjükön bujdosnak és
kínjukban, hogy a szörnyű küzdelem
vérbe fulladt, most öklüket harapják.
Nem ismered őket? A fiaid!
Az egyedüliek, kik még szeretnek.
Az utolsó perc is elmúlt – ha most se
térsz eszedre, elveszítnek az istenek,
vagy már el is veszítettek talán.
Az Ég legyen neked irgalmas. Én megyek.
Békében akarok élni önmagammal.
Megyek oda, hol még tervezhetek,
hol építhetlek, Katalónia!
Ezt akarom. Csak ezt.
Egyszer, lehet, még viszontlátjuk egymást
s azt mondom. „Adj Isten! Hogy megy sorod?”
Most végig kell járnom a magam útját.
Túl sok év telt el tétlenségben és
tehetetlenségben. Minden zug telis-tele
porral, pókhálóval, szeméttel.
Ezt mondom neked, minden harag nélkül,
a rács mögött már, míg rám csapják a vasajtót.
Forrás: Nagyvilág
1972/8., 1177-1178. old.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése