Tormay Cécile (1876-1937): Te csak dolgozzál

  

         Az átjáró ház légvonatos nagy udvarában mindenki Pintyőkének hívta a madárkereskedőt. Pedig ajtaja felett a falon rég belepte a korom a cégérnek odamázolt idétlen pintyet, melynek a neve leszállt reá.

         Földszintes szobája a hátsó lépcső mellett húzódott meg és az emeleti folyosó árnyéka nem engedte a küszöbig a napot. A szoba kicsiny és kényelmetlen volt. Kalitkák lógtak az ajtószárnyon, az ágy felett. Körös-körül a sötét üregekben, a zegzugos falon. Kalitkák álltak az ablakdeszkán, a szekrény tetején, a földön, az asztalon, még az egyetlen széken is.

         Pintyőke nem ülhetett tőlük kényelmesen soha. Az asztalt sem használhatta. Az ágyban nem mert nyújtózkodni. És ettől a határoltságtól lassankint olyan határoltak és apróak lettek a mozdulatai, mintha kalitkában élt volna ő maga is. Egy madárszagú, szűk kalitkában, melynek négy fala között tanította évek óta énekelni váltakozó madarait.

         Munka közben kimért, kicsiny lendülésekkel, furcsán szökdécselt ide-oda. Csőrös orrát bedugta a drótszálak között a madarakhoz és nagy csupasz száját szinte fájdalmasan összecsucsorította. Mialatt fütyült, arca sajátságosan gondtelt kifejezést öltött. Félig lehunyta a szemét, kiálló gégecsontja pedig, mint egy szivattyú, fáradhatatlanul járt fel-le a gallérja nyílásában. Hangja ilyenkor túlcsattogta a madarak hangját. Kihallatszott az udvarra és az ajtószárnyra kiakasztott rozsdás kalitkából visszafelelt még a mogorva öreg rigó is.

         Ha elhallgatott egy pillanatra, hogy lélegzetet vegyen, egyszerre úgy hangzott, mintha temérdek pattogó kis óra kezdett el volna ketyegni a csendben. A sok apró madár falánkul csipegette a kendermagot. A szoba olyan lett, akár egy órásbolt. Körös-körül ketyegő nesz surrant végig a falon. A kalitkákban, mint az ingák, ide-oda lendültek a madarak.

         Az udvarról bekiáltott a gombkötőmester inasa:

         - Jó reggelt Pintyőke!

          A madárkereskedő mérgesen kapta fel a fejét. Csupasz szája kinyílt és mint egy vékony hasítás, szinte egyik fülétől a másikig szaladt.

         A suhanc vásottan nevetett. Pintyőke pedig hirtelen becsukta a száját, mert homályosan maga is érezte, hogy ebben a pillanatban olyan volt, mint egy madár.

         Mint egy madár… Ezzel kosarazta ki a Mozsár utcai özvegyasszony, mikor megkérte a kezét. Ezt kiabálták utána az utcabeli gyerekek. Mindig ezt, - mindenütt.

         Lehorgasztotta a fejét. És mialatt sovány, köszvényes ujjaival megfenyegette a gombkötőinast, szórakozottan visszabújt a kalitkák közé. Nem ért rá, hogy igazságot tegyen a gyerekekkel. Ő nem ért rá soha semmire…

Pedig vevője ritkán akadt. Mintha elfogytak volna a régi ábrándos iparos kisasszonyok, a külvárosi iskolás leányok, a magányos öreg varrók, a cselédszerzőnék, a planétás asszonyok…

Pintyőke nem bánta. Szerette a madarat. Külön-külön szerette mindegyiket és örült, ha nem vitték el őket hirtelenül és egy kicsikét az övéi lehettek.

A kapu felől lépések jöttek át az udvar kövezetén. Fülelni kezdett. Megismerte a közeledő nagy, nyugodt lépéseket.

„Az öreg lesz!” Szívesen kikukkantott volna az ajtón. De most igazán nem hagyhatta félben a tanítást.

Mialatt lélekszakadva fütyülte végig a kis cinke leckéjét, valaki megállt az ajtónyílásban. Nem szólt, nem mozdult, csak állt és sajátságos szánakozó mosollyal nézte a madárkereskedőt.

Pintyőke megtörölte fütyüléstől nedves száját a keze fejével. Felpillantott. Csakugyan az öreg volt. És mint máskor, most is kiválasztott egy madarat. Alkuvás nélkül fizetett. Fogta a kalitkát, bólintott, elment.

Sietség nélkül ment a kapu irányába. És hatalmas kezében, a lépte szerint, nyugalmasan lóbálta a kis kalitkát.

Pintyőke egy pillanatig meredten nézett utána. Már nagyon sok madarat adott el neki, de azért nem tudott róla semmit.

- Furcsa… furcsa… - motyogta magában aztán, a szó közepén hirtelen másra gondolt. Eszébe jutott, hogy a sármánynak nem adott vizet. Fontoskodva visszhangzott a küszöbről. Egészen úgy ugrott, mintha kalitkában egyik nádvesszőről szökkent volna át a másikra.

Az udvaron végigcsoszogott a házmesterné és a hátulsó lépcső aknájában meggyújtotta a gázt. A nyitott láng süvítve fütyült a légvonatban. Ettől a nesztől, mintha alkonyati jeladás lett volna, felberzentették tollukat a madarak. Álmosan, inogva gomolyagba fúvódtak a kalitkarudakon. Szárnyuk alá dugták a fejüket. Puha, pici pelyhek libbentek le a drótházikók kendermagos homokjára.

Lassan-lassan Pintyőke is elálmosodott. Bóbiskolva megvacsorált a térdén. Megette a salátaleveleket, melyeket a madarak meghagytak, aztán óvatosan bebújt a kalitkák között az ágyába.

Korán feküdt, korán kelt. Minden reggel szürkület előtt indult útnak. És ilyenkor vesszőket vitt a hóna alatt és a kezében üres kalitkát, meg egy vasfazékban madárfogó lépet.

Ismerte az erdőt a városon túl; ismerte a fészekfosztó fiúkat. Olyan régen ismerte már őket, hogy közben sok iskolakerülő fiúból férfi lett, a cserjésből pedig erdő és irtás és megint csak erdő. Új fészkek, új fészekfosztók… Csak Pintyőke élete nem változott.

Egy napon azonban mégis történt valami. A madárkereskedő egyhangú életét csodálatos esemény zavarta meg. Odakinn az erdőn egy cinege akadt a lépesvesszőjére, mely olyan gyönyörűen fütyült, mint ahogy csak az ő madarai tudtak fütyülni. A kezébe vette, nézegette. Ráismert. Az ő régi kedves kis cinkéje volt, melyet az elmúlt tavaszon adott el valakinek. Kinek is? Egyszerre eszébe jutott az öreg.

Ezentúl gyakran gondolt reá és amit azelőtt sohasem tett, munka közben sűrűn pillantgatott az ajtó felé. Szerette volna tudni, hogyan szökött meg a madár. Megkérdi tőle. Összeszedi a bátorságát. Beszélni fog vele.

Hanem aztán, mikor egy napon újra eljött az öreg és szó nélkül megvásárolta másodszor is ugyanazt a cinkét, Pintyőkének tátva maradt a szája és nem mert kérdezősködni. Hideg borzongás futott végig a hátán. Először jutott eszébe, hogy ez a sajátságos vevő nem változott, amióta ismeri. Először gondolt arra, hogy vajon hová viszi az ő madarait?

Mikor a küszöbről utána nézett, érezte, hogy nem bírja elviselni a bizonytalanságot. Izgalmában nagyra szánta magát. Hirtelen leakasztotta az ajtószárnyról a kifüggesztett kalitkákat. Rázárta a madaraira az ajtót és a fal mellé lapulva, szökdécselő, furcsa lépésével utána osont az öregnek.

A szennyes, fülledt bérkaszárnyák elmaradtak. Gyárak, földszintes udvarok, házikók, üres telkek, zöldséges kertek… A város elfáradt, megállt. Az öreg pedig még egyre ment előre, nagy, nyugodt lépéssel és kezében csendesen lóbálta a kis nádkalitkát.

Már látszott az erdő. A sötétzöld háttéren fehéren világított az aggastyán fedetlen galambősz feje.

A madárkereskedő szinte bánni kezdte, hogy otthagyta a madarait, a temérdek sürgős munkát és így bolondjában szalad világgá. Ebben a pillanatban egyszerre váratlanul megállt az öreg.

Pintyőke is megállt. Lenyűgözve, lihegő mellel hajolt előre. Kimeresztette a szemét. Azt hitte, nem jól l át.

Az öreg felnyitotta a kalitkát és a cinke sietség nélkül lassan kiugrált az ajtóján. Aztán felszökkent, mintha a levegőbe hajították volna és nyílsebesen nekirepült az erdőnek.

Pintyőke felordított:

- Mit csinál! Hogy meri…

Az öreg a hang irányába fordította a fejét. Mikor megpillantotta a hadonászó embert, kissé felrántotta a vállát.

Pintyőke tajtékzott a dühtől.

- A madaram…

Az öreg nyugalmasan mosolygott.

- Megvettem, hát az enyém volt!

Pintyőke harciasan szétvetette a lábát. Két kezét a nadrágzsebébe nyomta és olyan mérgesen belemarkolt a tulajdon zsebébe, mintha a nadrágjánál fogva, önmagát akarta volna a levegőbe emelni… az öreg arcába dobni.

- Megvette… - fuldokolta fenyegetően -, de hát mi az ördögnek vette meg?

- Hogy eleresszem! – Az öreg nagy, messze tekintettel elnézett az erdők felett. aztán lepillantott Pintyőkére és szelíden folytatta. – Jobb szerettem volna, ha nem tudod meg. De ha már így esett, hát igyekezzél elfelejteni, amit láttál.

A madárkereskedőt meglepte a hang, a szó. Valami megrezdült a belsejében és mint mikor a madaraknak fütyült, félig lehunyta a szemét. Az arca végtelenül gondtelt kifejezést öltött. Gégecsontja mint egy szivattyú, izgatottan járt fel-le a gallérja nyílásában. Egyszerre elferdült a szája és mintha keskeny mellében összeestek volna a csontok, inge felett behorpadt az elnyűtt rövid kis kabát. Megérezte, hogy milyen kiéhezett és szánalomkeltő a formája és ezalatt úgy rémlett neki, mintha felfogná az öreg gondolatát.

- Igaz, hogy rosszul megy az üzlet – panaszolta szomorúan. – Rosszul megy már régen… De ha segíteni akart rajtam, miért tette így? Miért nem adta ide inkább egyszerűn a pénzt? Hiszen annyit vesződöm. Olyan korán kelek. Töröm magam szélben, hóban, rossz időben. Az ázott fák síkosak. A köszvény is kínoz. És a sok fütyülés, tanítás, semmiért… Csak, hogy kinyissa a kalitkákat.

Az öreg mélyen, erősen a szeme közé nézett:

- Hogy a madaraiddal mi történik, ha már egyszer elvégezted a magad munkáját, az reád nézve mindegy legyen.

- Madarakat fogni, hogy eleresszék őket…

- A fontos az, hogy dolgoztál és hitted, hogy érdemes. Most pedig eredj haza. Ne gondolj arra, amit láttál. Csak dolgozzál tovább. Mert mialatt dolgozol, érzed, hogy élsz és el tudod felejteni, hogy meg fogsz halni… Ezért történik minden, amit ti tesztek.

 

Forrás: Uj Idők XXIII. évf. 1. kötet 1. sz. Bp., Singer és Wolfner kiadása 1918. jan. 1.

Tormay Cecile: A fehér barát

(Genius-kiadás. 380 oldal)

A magyar irodalom asszony-íróinak élvonalán vezető szerepet vitt Tormay Cecile, ez a rendkívüli tehetségű és egészen egyéni hangú író, akinek hirtelen halála tragikus veszteség számunkra. Monumentális trilógiájának befejező részét írta éppen, amikor a halál kiütötte kezéből a tollat és a vége felé közeledő nagy regényt így Kállay Miklós fejezte be, az írónő jegyzetei alapján. Nagyon nehéz feladatra vállalkozott Kállay Miklós és a lehetőség szerint kitűnően oldotta meg ezt a feladatot, mégis, az az érzésünk, kár volt idegen kézzel befejeztetni az írást, amely töredékében is teljes egész volt és tökéletesen reprezentálta írójának nagyszerű kvalitásait, hiánytalanul érzékeltette a 13. század elejének Magyarországát, a nép lelkiségét és hősének – a szerzetessé lett Ung vitéznek – figurájában a legmaradandóbb magyar történelmi alakot formálta meg.

A harmadik kötetben teljesedik ki Ung sorsa. Halálos csalódásban, magányosan bolyong „a vesztett csaták vitéze” a kipusztult országon át, míg eljut az Irug-hegyi kolostorba, ahol megérti, hogy „Istenért nagy utat kell megjárnunk s közben el kell mindent ejtenünk, hogy végül két üres kezünk szabadon kulcsolódjék össze az Úr előtt”. Ung, akit kétségbeesése, hazájának féltése a régi pogány istenekhez sodort, itt, a szerzetesek békés világában újra megtalálja az egy igaz Istent. Tudatosan jut el Krisztushoz, akit már kicsi gyermekkorában szívébe zárt, amikor öntudatlan veleérzéssel – falevelet gyűrt a Keresztre feszített tenyere alá, hogy ne fájjon Neki annyira a szögek szúrása… Sok önkínzás, lelki harc után, megtisztulva feltölti a szerzetesi kámzsát és elindul, hogy feltámassza a halott országot. Felkeresi a lápba, nádba menekült nincstelen, hajléktalan nyomorgó népet és értésükre adja, hogy a tatár kitakarodott az országból, kezdhetik újraépíteni életüket. Fenséges vigaszt nyújt nekik azzal a tanítással, hogy Krisztus kínszenvedése óta minden földi szenvedésben benne foglaltatik a megváltás”. Szava nyomán várak, házak épülnek, a szívek megtelnek újra reménységgel, élet és akarat támad a magyar földön és mindenütt lelkendező szívvel, boldogan emlegetik, várják a „fehér barátot”, aki mint magvető hinti az áldást az üszkös ugarra. „Magyarok országa csak az ő népének bűneibe és szégyenébe pusztulhat bele, de feltámadhat még nagybüszke régiségünk bátor erejétől!” – hirdeti és figyelmeztetően mondja: „El ne feledjétek, a mi eleinket sasok vezették át a havas határhegyeken, de az ellenségeinket mindig rabszolgák és megfizetett kémek vezetik”. Hiába próbálják elpusztítani a javaikra fukar, a békétől félő nagyurak a Fehér Barátot: őrzi őt az Isten, akinek igéjét hirdeti. Ékes csoda menti meg a bakó bárdja alatt is és feltartóztathatatlanul megy tovább a maga útján, országot építve, lelkeket mentve. Amikor a király visszatér és ezzel az ő feladata véget ér: a felkelő nap irányába indul tovább, Keletre megy, ahonnét valaha jött a magyarság, az őshazát keresi fel, amelynek levegője formálta ezt a népet és különleges erőt ad ennek a nagyszerű fajtának. A magyar történelmi múlt leghatalmasabb erejű regényét írta meg Tormay Cecile ebben a megrendítő, csodálatosan finom trilógiában, amely írásművészetének csúcsát jelenti. A legnehezebb feladatot választotta, amikor olyan kort írt meg, amelyről igen kevés hiteles adatunk van, amely nélkülözi a regényírás szempontjából annyira fontos színeket s amelynél a cselekmény minden mozzanatát neki önmagának kellett megteremtenie.

Forrás: Literatura - Beszámoló a Szellemi Életről, 13. évf. Bp., 1938. februárius 1.

A Bujdosó Könyv angolul

Úgy látszik, nemcsak a színtelen nemzetköziség, nemcsak a nemzetileg közömbös, vagy éppen magyarellenes irodalom talál utat a külföldre hazulról. Tormay Cécile regényei már nem egy idegen irodalomban váltak ismeretessé, most pedig Bujdosó Könyve első kötete jelent meg angolul, képmellékletekkel, oly szép, oly előkelő kiállításban, minőről itthon álmodni sem merünk.

A Bujdosó Könyv, mely történelmünk leggyászosabb esztendejét örökítette meg számunkra fájdalmas benyomásokban, a külföld szemében sem pusztán irodalmi mű, bár az alább közölt ismertetések mint olyat is szívesen méltányolják. De ami nekünk gyászos emlék és eltörölhetetlen tény, az a nyugatiaknak félelmes memento, s okulás kútfeje. Ahol aggódó nemzeti érzés virraszt a jelen fenyegető kilátásai között, ott mindenütt komoly rokonszenvre s megszívlelésre találhat s úgy látszik, talál is megy magyar könyv, mely hasonló aggodalmak szülötte, sőt több ennél: a megalázott nemzeti érzés jajszava.

Az angol fordításhoz Northumberland herceg írt előszót, mely magyarul – néhány bevezető sor elhagyásával – ekképpen hangzanék:

A Bujdosó Könyv „emberi dokumentumnak oly eleven és drámai, stílusa pedig mindamellett oly egyszerű, piperétől és hatásvadászattól oly teljesen mentes, hogy éppúgy igényelheti azok figyelmét, kik önmagáért szeretik a jó irodalmat s a megható elbeszélést, mint azokét, kik meg kívánják érteni a történelem egy fejezetét, melyről keveset tudhatni ugyan, de amely napjaink nagy világmozgalmaira valóságos fényözönt vetít.

Azok szemében, kiket érdekel az a nemzetközi forradalmi erjedés, mely egy vagy más alakban minden mai civilizált államot fenyeget, megbecsülhetetlen lesz ez a könyv. Az események menete, mely Magyarországon forradalomra vezetett, tökéletesen mása volt az Oroszországban lejátszódott folyamatnak. Mindkét esetben egy többé-kevésbé nyíltan működő radikális, szocialista és pacifista irányzat szövetkezett egy burkolt felforgató törekvéssel. Magyarországon az utóbbi törekvés a szabadkőműveseknek, a magyar Főiskolák Nemzetközi Szabadgondolkodó Csoportjának, s a csaknem kizárólag zsidó tagokból álló Galilei-körnek áltudományos szervezkedésében jutott kifejezésre.

Mindkét esetben egy alattomos propaganda készítette elő a forradalomhoz vivő utat a műhelyekben, a hadsereg és tengerészet körében. Egyik esetben sem a tömegindulat spontán kitörésének volt eredménye a forradalom, hanem egy gonosz összeesküvésnek, mely saját céljaira használta ki a katonai összeomlás zavarát és ernyedtségét. Egyház és állam teljes megdöntéséhez mindkét esetben egy polgári radikális és szocialista köztársaság felállítása volt az első lépés, melynek célja csak mállasztás és züllesztés volt, elöljáróba az államcsínyhez, mely átvezetett „a proletáriátus diktatúrájába”. Oroszországnak megvolt a maga Kerenszkyje, Magyarországnak pedig Károlyi Mihálya.

Tormay Cécile: Az eltüntetett ország

Volt egy ország a világon, amelyet eltüntettek az emberiség tudatából és az emberiség jóformán csak akkor vette észre, hogy van, mikor szétszaggatta.

Azóta a magyar jelen tragikus nagyságával itthon tartóztatja még a gondolatunkat is. Aki közülünk távolba néz, aggódva, sötéten néz,m int a gazda, mikor jégverés után a lábon lézengő vetésből a láthatárt kémleli.

A szemhatáron felhőgyűrűzés rémlik szüntelen a megszállt, fájdalmas földek felett. és túl rajtuk vajon mit keresne a gondolatunk, Odaát csak gyűlölet vagy közöny van és minden úton mély szekér-csapás. A miénket viszik évről-évre a szekerek! És mentől inkább viszik, mentől inkább múlik az idő, emlékezésünkben annál idegenebbnek tűnnek fel a külföld egykor ismerős tájai, a messze nyugati nagyvárosok, melyek számunkra elvesztették glóriás jelzőiket. Álarcos menetük véget ért. Trianon volt az éjféli óra. Az álarcok lehullottak, a jelzők lemálltak, mint a felragasztott dolgok és a kulturmetropolisok feledhetetlenül megmutatták mezítelen arcukat.

Nehéz nekünk arrafelé az út. Még a képzeletnek is nehéz, nehéz még az emlékezésnek is.

A Szajna partja, a Temze, a Tiberis… Tőlünk elmaradt a Vág, a Kárpátok vad tiszta érverése, a három-testvér Kőrös, a zsongó Maros, a Dráva és az álomittas szőke Száva. A rab Dunába idegen halászok hálója merül, idegen hajóktól sebesül a hab, idegen révészek gyújtanak révlámpát a partokon, ha este lesz.

Hogyan történhetett? Kik tették ezt? Saját bűnünkön túl, túl vöröslő októberi és márciusi arcokon, külföldi városok képei bukkannak fel. Nem a csataterek tették, nem fegyverek, de zöldasztalok, házak és városok. Emlékezetünkben utcák nyílnak, melyekben valaha gondtalanul nevettünk, terek tárulnak, melyeknek a kövezetén a mi kifosztott magyar nemzedékünk lépése aligha ver többé zajt. Paloták körvonala rajzolódik, ablaksorok, kapuk ívei.

A Quai d’Orsay, a Foreign Office, a Ministero del Estero. Távirati irodák, előkelő lapvállalatok, zugszerkesztőségek, balkáni követségek, bankok, börzék. És egyszerre eszünkbe jut… A háború előtti évek napsütésében csendesen kocog a bérkocsi. A párizsi, római, londoni, berni vagy brüsszeli bérkocsis felmutat az ostora hegyével egy-egy palotára. L’ambassade d’Autriche… dell Austria… Österreich… Az osztrák követség – mondották a világ minden nyelvén. És a paloták kapuja felett előkelően uralkodott a kétfejű sas. A zászlótartó vasmarkából a császári Ausztria zászlaja lobogott bele az idegen városok szemébe.