Gyulai Pál (1826-1909): Tavasz-éj

 
Mért alusztok? Jó és szép alunni,
De álmodni?… könyben ébredünk.
Szebb az éj, a szép tavasznak éje;
Viraszt a sziv és megnyilik mélye,
S bánat nélkül mélyen érezünk.

Ezüst fátyolt von a hold sugára,
Mellyet néha meglebbent a szél.
A nyugvó természet föl-fölérez,
Mint hű anya kedves gyermekéhez,
Álmodik és édes szót beszél.

Ing a lomb s egy egy virágot hullat,
Mint tünékeny muló ifjuság,
Fölcsicserg az álmodó madárka,
Talán fáj, hogy holnap nem találja.
Ha egyik hull, nyíl majd más virág.

Fénybogárkák ragyognak a fűben,
Csillag fönn és csillag ide lenn.
Sötét az éj, sötétebb a bánat -
Oh csillagfény, melly homályán áthat,
Sugározzál földön és égen!

Tó és csermely ébren álmodoznak,
Kebelökre ifju lomb hajol.
A tó busan és fájón megrendül,
Mig a csermely víg csevegve zendül,
Bú- s örömhang lágyan összefoly.

Illatot hord a völgyek fuvalma,
Egyik virág másiknak izen.
Mint eseng, mint vágy e hő lehellel!
Mint susog a nyiló kelyhek mellett
Hivó hangod édes szerelem!

Mint emlék a boldogabb időből,
Bérczek ormán pásztortűz lobog.
Most magasan csillagokkal játszik,
Majd lehull és elalunni látszik.
Oh lobogj! Míg hajnal jőni fog.

Milly csöndesség, még is mennyi hang szól,
Milly homály és mégis mennyi fény!
Fény- homályból mennyi kép kifejlik,
A hangokban mennyi titok rejlik,
S mint szövődik bűvös sejtemény!

És a szív olly lassan csöndesen ver,
Nyugszik benne inden indulat.
Szelid álmok bölcsőjén ringatva
Csak egy csöndes mély érzés virasztja.
Jobb és hivebb, hőbb és ifiabb.

Forrás: Magyar írók albuma. Geibel Armin bizománya. Pest, 1856.