Poquelin udvari kárpitos
fia, Jean a halhatatlanságba Moliére néven vonult be. Tragédiaíró kortársai a
világirodalom elismert nagyságai lettek, de Franciaország határain kívül egy
kissé mindig tartózkodóan fogadták őket. Moliére művészete ellenállás nélkül
meghódított minden színpadot. A színházigazgatóknak ma is végső és biztos
menedéke.
Apja jogásznak szánta,
megfelelő iskoláztatást biztosított neki. Az ifjabb Poquelinnek azonban semmi
kedve sem volta jogi pályához. 1643-ban elment színésznek. A Béjart-társulattal
végigcsavarogta egész Franciaországot, darabokat is kezdett írni, mígnem
tizenkét év múlva Párizsa visszatérve felfigyelt rá az udvar, és Kényeskedők c. komédiája átütő
sikert aratott. Ezután már nem is hagyta el a siker. Anyagi gondjai megszűntek,
de egész élete boldogtalan volt: boldogtalanná tette régi kedvesének fiatal
leányával, Armande Béjart-ral kötött házassága. Bekapcsolódott a korszak
társadalmi-politikai küzdelmeibe is, és a haladás legbátrabb harcosai közé
emelkedett.
Eleinte prózában írt,
ezért az udvarban azzal igyekeztek sikerét kisebbíteni, hogy nem ért a
költészethez. Csattanós válaszként pompás alexandrinokban kezdett írni.
Legnagyobb vihart
támasztó műve a Tartuffe volt, az álszent vallásosság mögött meghúzódó haszonlesést
senki sem tárta fel nála gyilkosabban. Kora társadalmát legfájóbb pontján
támadta meg, nem csoda hát, ha a püspökök és prelátusok tüzet fújtak, ördögöt
emlegettek.
Moliére nem rakta magára
a klasszicizmusnak olyan súlyos bilincseit, mint tragédiaíró kortársai. Boileau
szerint „a nagy Terentius örökségét Tabarinnak, a vásári komédiásnak
hagyományával párosította”. Sosem
szakadt el a népi hagyományoktól, talán ezért őrizte meg frissességét,
közvetlenségét a mai napig.
Vígjátékokat írt, a
vígjátéki hősök klasszikus seregét vonultatja fel, de ha közelebbről nézzük
ezeket a hősöket, azt tapasztalhatjuk, hogy az író főleg egyik-másik gyarló
tulajdonságukat fordítja felnagyítva a néző felé, és ebből az egy
tulajdonságból a szatíra valóságos tűzijátékát csillagozza ránk. Darabjai
jellemvígjátékok. És megrendítő vígjátékok is, némelyikbe keserűen tragikus
elemek vegyülnek (Don Juan, Tratuffe,
Embergyűlölő).
Egész életét színházban
töltötte. A színpadon érintette meg a halál szele is. 1763. február 17-én a
Képzelt beteg előadása közben rosszul lett. Nem akarta félbeszakítani a nézők
mulatságát, minden erejét összeszedve tovább játszott. Alighogy hazaért,
nemsokára meghalt.
V. J. (VITÁNYI JÁNOS †)
Fontosabb drámái: A szeleburdi
(„L’Étourdi”, 1655); Kényeskedők; Sganarelle vagy a képzelt szavak („Sganarele
ou le cocu imaginaire”, 1660); Férjek iskolája; Kotnyelesek („Les Fácheux”,
1661); Nők iskolája; A versailles-i rögtönzés; Tartuffe; Don Juan;
Embergyűlölő; Botcsinálta doktor („Le Médecin malgré lui”, 1666); Amphitryon
(„Amphitryon”, 1668); Dandin György; Fösvény; Úrhatnám polgár ; Scapin
furfangjai („Les ourberies de Scapin”, 1671); Tudós nők; Képzelt beteg.
MOLIÉRE: KÉNYESKEDŐK
(„Les Précieuses
ridicules”, 1659. Vígjáték 1 felvonásban, prózában. Fordította: Szász Károly
1863 /A póruljárt negédesek/, Hevesi Sándor 1900, Laczkó Géza 1921 /A mucsai
széplelkek/, Illyés Gyula 1954.
Szereplők: 8 férfi, 5
nő, kisegítő és néma szereplők.
XIV.
Lajos korának főúri szalonjaiban általános szokás volt az értelmetlen,
finomkodó beszédstílus, a „préciosité”. Ez hovatovább odáig fajult, hogy maguk
a kényeskedő széplelkek is eltévedtek saját szórengetegeikben, és kénytelenek
voltak külön finomkodó szótárt kiadni. A darabban Moliére ezt a kényeskedést
vette célba. Természetesen magára zúdította vele a „préciosité” híveinek
haragját. De ez nem ártott a sikernek. Négy hónapon át özönlött a közönség
Moliére színházába, és Moliére egy csapásra Párizs legismertebb és legünnepeltebb
komikusává lett. Sőt, mivel a „préciosité” főleg királyellenes körökben dívott,
még a király kegyét is elnyerhette.
Két
nemes ifjú, La Grange és Du Croisy felkeresik Gorgibus becsületes párizsi
polgárt, hogy megkérjék leánya, Magdi és unokahúga, Kati kezét. De a háztűznéző
rosszul üt ki. A finnyás fruskák igen kelletlenül fogadják a kérőket, mert
nekik nem elég finom az ifjak modora. Finomkodó széplelküket felháborítja, hogy
minden széptevés nélkül, nyomban a házassági ajánlaton kezdték. Kedves olvasmányaikból,
a Hő üzenetekből, az Apró Figyelmességekből, a Forró levélkékből ők nem ezt tanulták.
Az imádó epekedjék, merüljön mélabúba, és ábrándos elméncségekkel hódítsa meg
az imádott hölgy szívét. Csak ezután merészeljen arra gondolni, hogy az
oltárhoz vezeti.
A
nevetséges kényeskedés felbőszíti a két derék ifjút. Elhatározzák, hogy
elégtételt vesznek, és alaposan megtréfálják a lányokat. Nem sokkal távozásuk
után ismeretlen vendégek jelennek meg Gorgibus házában, Mascarille márki és
Jodelet gróf. Ezeknél azután előkelőség dolgában nem lehet kivetnivalót
találni. Modoruk csupa negéd, ruhájuk tetőtől talpig tele szalagokkal,
tollakkal, mütyürkékkel. Társalgásuk olyan választékos, hogy épeszű ember alig
ért belőle valamit. Teljesen elbűvölik Magdit és Katit. Ezek áthívják a
szomszéd lánykáit, zenészeket hozatnak, és az egész társaság vidáman táncra
perdül. De ekkor, mint derült égből a villámcsapás, beállít a két kikosarazott
kérő, és jól elpáholják Mascarille-t és Jodelet-t. Kiderül, hogy az
arisztokrataként bemutatkozó széplelkek La Grange és Du Croisy lakájai, akik
uruk ruhájában tetszelegtek a hölgyek előtt. Most azonban vége a pünkösdi
királyságnak. Markos legények ragadják meg őket, leszedik róluk a cifra göncöt.
Ha így is kellenek a kisasszonyoknak, csak édelegjenek velük tovább. Kati és
Magdi jól megjárta. Hiába sápítoznak, ezt a szégyent már nem mossa le róluk
senki.
A
darab 1659-es párizsi bemutatóján, amelyen Moliére Mascarille márki szerepét
játszotta, egy ősz úr az előadás végén így kiáltott fel a színpadra: „Bátorság,
Moliére! Ez az igazi komédia!” Magyarországon csak 1873-ban mutatta be a
Nemzeti Színház.
K. Á. (KREUSS ÁGNES)
MOLIÉRE: FÉRJEK ISKOLÁJA
(„L’École des Maris”,
1661. Vígjáték 3 felvonásban, versben. Fordította: Mátéfi Ferenc 1823 /A
férfi-oskola/, Szász Károly 1871, Erdődy János 1947, Heltai Jenő 1953, Weöres
Sándor 1954.
Szereplők:6 férfi, 3
nő.)
Komoly
problémákat vet fel Moliére a Férjek iskolájában, történetesen az ifjúság
nevelésének, az asszonyok megbecsülésének és a férj jogainak kérdését.
Mindhárom kérdésre a haladás szellemében válaszol, az érzelmek szabadságában és
a józan ész követésében jelölve meg a megoldás útját. A kérdéseket és a választ
természetesen nem száraz fejtegetés formájában, hanem egy pompás vígjáték eleven
cselekményében és nagyszerű jellemeiben fogalmazza meg.
*
Sganarelle
és Ariste, a két párizsi fivér életfelfogása merőben ellenkezik. Sganarelle a
szigorú erkölcs híve, ez mutatkozik meg öltözködésében is. Nagyon egyszerű,
dísztelen ruhákban jár. A jóval idősebb Ariste viszont nem veti meg az élet
örömeit, köztük a divatos viseletet sem, bár a piperkőcöket elítéli. A fivérek
saját életelveik szerint nevelik gyámleányaikat is. Sganarelle igen mostohán
bánik Izabellával; a szegény lánynak nincs egy szabad perce sem, kíséret nélkül
nem léphet ki az utcára, bálról, mulatságról nem is álmodozhat. Gyámatyja így
akar belőle saját magának erényes feleséget nevelni. Leonóra helyzete azonban,
akire Ariste felügyel, sokkal kellemesebb. Teljes szabadságban él, kedvére
sétálhat, és a szórakozás sincs megtolva neki. Ariste egyáltalán nem a karja
erőnek erejével feleségévé tenni. Rábízza, hogy szíve szerint, szabadon
válassza meg jövendőbelijét. Sganarelle-nek szent meggyőződése, hogy bátyja
előbb-utóbb pórul jár a nagy szabadsággal, amit Leonórának engedélyez, ők
viszont Izabellával kapcsolatban nem érheti meglepetés. Pedig hát egyáltalán
nem így áll a dolog. Izabella kimondhatatlanul szenved a rettentő zsarnokságtól,
és alig várja, hogy valaki megszabadítsa. Erre csakhamar sor is kerül. Meglátja
őt egy csinos fiatalember, Valér, és halálosan beleszeret. Követi is
szüntelenül, mint az árnyék, de nem tud szót váltani vele, mert gyámatyja
Cerberusként őrzi. végre a lány, kit a nagy szigor találékonnyá és jó
színlelővé tett, megtalálja a módját, hogy üzenetet küldjön az ifjúnak,
méghozzá Sganarelle-lel. Azt füllenti, hogy levelet kapott Valértól, de föl sem
bontotta,és a jámbor moralistát kéri meg, hogy azon mód bontatlanul juttassa
vissza.
Sganarelle
örömmel tesz eleget a kérésnek, nem is sejti, hogy a lepecsételt borítékban
gyámleánya szerelmeslevelét adja át, sőt Izabella hűségének biztos tanjelét
látja az esetben. Izabella ekkor látszólag szemtől szembe is visszautasítja
Valér közeledését, valójában azonban biztosítja az ifjút, hogy nemsokára a
felesége lesz. Ravasz cselbe fog, hogy ezt elérje. Elhiteti Sganarelle-lel,
hogy Leonóra és Valér között régóta bűnös szerelmi kapcsolat van, s most,
amikor Valér szíve ő felé fordul, Leonóra vakmerő cselekedetre határozta el magát:
Izabella ruhájában akar beszökni Valér házába. Sganarelle gyanútlanul belemegy
a csapdába, s mikor az éjleple alatt Izabella, kit ő Leonórának vél, besurran
Valérhoz, nagy garral összecsődíti a hatóság embereit, hogy ország-világ
megbizonyosodjék bátyja szabados nevelési elveinek gyászos eredményéről. Valér
azonban elejét veszi a hatósági zaklatásnak. Kijelenti, hogy kész feleségül
venni a lányt, aki a házában tartózkodik. Azon nyomban meg is kötik a házassági
szerződést. Mint tanú, Sganarelle is aláírja. Közben jól mulat azon, hogy
bátyja pórul járt. De jókedve egyszerre elillan, amikor nyílik a kapu, s mint
férj és feleség lép ki rajta. Valér és Izabella.
A
darab párizsi bemutatóján, 1661-ben Moliére Sganarelle szerepét játszotta,
Leonóráét pedig ifjú felesége, a 16 éves Armande Béjart. Magyar ősbemutatója
1881-ben volta Nemzeti Színházban.
K. Á. (KREUSS ÁGNES)
MOLIÉRE: NŐK ISKOLÁJA
(„L’École des Femmes”,
1662. Vígjáték 5 felvonásban, versben.
Fordította: Fáy András
1811 /Asszonyok oskolája/, Árvay Gergely 1833, Szász Károly 1871, Heltai Jenő
1946, Vas István 1952, Szabó Lőrinc 1954.
Szereplők: 7 férfi, 2
nő.)
Moliére-t
művészi pályája első szakaszában, A
szeleburdi és a Kényeskedők nagy
sikere után, főként az érzelmek szabadságának gondolata foglalkoztatta. A kor
uralkodó erkölcsi felfogásával szemben azt vallotta, hogy minden ember, ha
másnak nem is, de saját magának ura. Következésképpen a fiatalokat megilleti az
a jog, hogy jövendőbelijüket szívük szerint, és ne az öregek parancsára
válasszák meg. Ezt a gondolatot több darabjában kifejtette, legsikerültebben
talán a Nők iskolájában, ebben a
remek vígjátékban, amely a minden akadályt legyőző szerelem dicséretét hirdeti.
*
Hosszú
éveken át pompás mulatság volt Arnolf számára, ha azt hallotta, hogy valakit
felszarvaztak. Most viszont, mikor házasodni készül, elborzadva gondol rá, hogy
őt is érheti efféle baleset. Érthető, hogy olyan házasságot akar kötni,
amelyben ez a veszély nem fenyeget. Egy szegény lánykával, Ágnessel szándékozik
frigyre lépni, akit anyja nagy nyomorában még mint négyéves kisgyermeket adott
örökbe neki. Azóta az emberek előlel rejtve, együgyű jámborságban neveltette,
hogy távolt tartsa a nagyvilági bűnöktől, s ha elérkezik az ideje, egyszerű, de
hűséges és tisztességtudó asszonya legyen. De hát a nevelés nem egészen úgy
sikerült, ahogy Arnolf szerette volna. Egyik vidéki útjáról hazatérve
Horace-szal, régi jó barátjának, Oronte-nak fiával találkozik, s ez
eldicsekszik neki legújabb hódításával. Arnolf elhűlve döbben rá, hogy Horace Ágnest
bolondította magába, nem is sejtve, hogy kinek titkos jövendőbelije a lány.
Szigorúan felelősségre vonja Ágnest, s megparancsolja, hogy ha a lovag
legközelebb megjelenik az ablaka alatt, adja ki az útját, és nagyobb nyomaték
kedvéért vágjon hozzá egy követ. Ez meg is történik, de Horace-nak azért nincs
oka elkeseredésre, mert Ágnes a kőhöz egy levelet erősített, amelyben
biztosítja örökké lángoló szerelméről.
A
levél tartalmáról Arnolf az ifjú dicsekvő beszámolójából csakhamar tudomást
szerez, sőt azt is megtudja, hogy Ágnes szobájában fogadta Horace-t, és a
fiatalok éjszakára ugyanott újabb légyottot beszéltek meg. Ezt már igazán nem
tűrheti tétlenül. Cselédeinek meghagyja, hogy ha a vakmerő imádó az ablakon
keresztül bejut a házba, kapják le a tíz körméről, és alaposan lássák el a
baját. Parancsa, sajnos, túlságosan jól teljesül, olyannyira, hogy Horace
mozdulatlanul elnyúlva marad a tett színhelyén. Nagyobb baja nem történt ugyan,
csak tetteti az eszméletlenséget, s amíg Arnolf és emberei kétségbeesetten
sopánkodnak a történteken, belopódzik Ágneshez és megszökteti. Mivel még mindig
nem tudja, hogy kije is Arnolf a lánynak, megkéri, rejtse el magánál néhány
napra. Arnolf természetesen kapva kap az alkalmon, hogy drágalátos gyámleányát
visszaszerezze, de amikor újra a keze közé kerül, kénytelen belátni, hogy nincs
benne öröme. Ágnes ugyanis eltökélte, hogy vagy Horace-é lesz, vagy senkié.
Inkább választja azt, hogy kolostorba zárják, mintsem szerelméhez hűtlen
legyen.
Közben
megérkezik Horace apja, Oronte, egy rég látott barátjával, Henrikkel, aki
elveszett leányát keresi. Oronte és Henrik megegyeztek, hogy ha megtalálják a
lányt, Horace-hoz adják feleségül. A fiút rettenetesen elkeseríti az újabb
bonyodalom, hallani sem akar arról, hogy ne Ágnest vezesse az oltár elé. De egy
kedvező fordulattal végül is minden rendbe jön. Kiderül, hogy az elveszett
leány Ágnes. Erre Horace boldogan tesz eleget atyja akaratának. Arnolf pedig,
bár ez egyáltalán nincs ínyére, megmarad agglegénynek, és így megmenekül a felszarvazástól.
A
nálunk is népszerű darab magyar ősbemutatója 1874-ben volt a Nemzeti
Színházban.
K. Á. (KREUSS ÁGNES)
MOLIÉRE: A VERSAILLES-I
RÖGTÖNZÉS
(„L’impromtu de
Versailles”, 1663. Vígjáték 1 felvonásban, prózában. Fordította: Csiky Gergely
1882, Majos Tamás 1842, Illés Endre 1954.
Szereplők: 6 férfi, 6
nő.)
Moliére
sikerei csakhamar felkeltették a középszerű vígjátékírók féltékenységét. Ezek
jó szövetségesre találtak a maradi főnemesekben, az álszent papokban, a
negédesen gügyögő félműveltekben, akiket darabjaival a költő maga ellen
bőszített. A Nők iskolájának sikeres
bemutatója után általános támadást indítottak ellene. Azzal vádolták, hogy
tiszteletlenül színpadra visz előkelő személyeket, elveti az egyház tanításait,
a társadalom alapjait támadja. Magánéletét sem kímélték, a feleségével
kapcsolatos mendemondák alapján azt híresztelték, hogy Moliére a felszarvazott
férjeket önmagáról mintázza. A költő A
versailles-i rögtönzésben válaszolt a támadásra.
*
Szín
XIV. Lajos versailles-i palotája, ahol Moliére társulatával egy új vígjáték
bemutatására készül. A színészek sajnos nem tanulták meg szerepüket. Moliére
bosszankodva, de türelmesen próbál velük. Próba közben szóba kerülnek az ellene
emelt vádak, többek között az, hogy darabjaiban nem átall márkikat, ismert
alakokat nevetségessé tenni. A költő véleménye ezzel szemben az, hogy „az ő
szándéka erkölcsöket festeni, és nem nyúlni személyekhez; minden alakja, melyet
színpadra visz, légből kapott lény, melyet képzelme szerint felöltöztet a nézők
mulattatására; nagyon rosszul esnék neki, ha valaha személyesen talált volna el
akárkit…” Tudja jól, hogy valójában nem ezért acsarkodnak rá: a tehetségét,
sikereit irigylik. Azt nem is bánja, hogy ötleteit kisajátítják, alakjait
ellopják, marad még ezután is jócskán mit színpadra vinnie. De azt megköveteli,
hogy magánéletébe ne avatkozzanak. Efféle beszélgetés folyik próba közben, a
bemutatás előtt álló darab azonban csak nem akar menni. Moliére szorongva néz a
fejlemények elé, míg a király jósága el
nem oszlatja aggodalmát. Őfelsége hallván, hogy a színészek még nem készültek
fel eléggé, lemond a bemutatóról, s bármelyik már játszott darab előadásával
megelégszik.
Nálunk
1942-ben játszották A versailles-i
rögtönzést a Madách Színházban, A képzelt beteg előadása előtt.
K. Á. (KREUSS ÁGNES)
MOLIÉRE: TARTUFFE
(„Le Tartuffe ou l’Imposteur”,
1664. Vígjáték 5 felvonásban, versben.
Fordította: Fekete Soma
1847, Kazinczy Gábor 1863, Jankovich Ferenc 1943, Vas István 1954.
Szereplők: 7 férfi, 5
nő.)
A
Tartuffe-ben, a képmutatók zsarnoki
uralmának e pompás torzképében minden idők egyik legnagyszerűbb komikai
remekművét tiszteli az egész művelt világ. Remekbe szabott alakjai, eleven,
pergő cselekménye, költi nyelve méltán tették a vígjátéki színpad örökké
aktuális, élvezetes darabjává. A Tartuffe
azonban nemcsak művészi alkotás, hanem mint minden igazi nagy mű, bátor
cselekedet is. Moliére a Tartuffe megírásával
és bemutatásával örök érdemeket szerzett a mások hiszékenységéből élő bigottság
leleplezésében, és a józan emberi ész, a felvilágosult gondolkodás uralomra
juttatásában. A darab udvari bemutatója a hatalmas sikeren kívül zajos
felháborodást váltott ki a haladás ellenségeinek táborában. A vérig sértett
klérus és a maradi főnemesek kieszközölték a színmű betiltását, és Moliére-nek
több évi szívós küzdelmébe került, míg a király engedélyével a nyilvánosság
előtt bemutathatta.
*
Orgon,
a hiszékeny párizsi polgár otthonába fogadta az éhenkórász, álszent
Tartuffe-öt, s ezzel pokollá tette családja életét. Az utálatos szentfazék
mindenbe beleüti az orrát. Istenes jámborság címén kifogást emel a komorna
ruhájának kivágása ellen, elüldözi a ház jóbarátait, megtiltja a vidám
vendégeskedést. Képmutatásával teljesen hatalmába kerítette szegény Orgont. Nem
lehet olyan kívánsága, amit a ház ura ne teljesítene. Ő ül a díszhelyen az
asztalnál, ő kapja a legjobb falatokat, s a cselédség is elsősorban az ő
kényelméről köteles gondoskodni. Orgon, hogy a rokonság kötelékével is magához
kösse, hozzá akarja adni leányát, Mariane-t feleségül. A lányt ugyan már
odaígérték egy derék ifjúnak, Valérnak, de Orgon most fel akarja bontani ezt a
jegyességet. A ház úrnője, Elmira asszony, látva a fiatalok elkeseredését, bátor
közbelépésre szánja el magát. Elhatározza, hogy négyszemközt találkozik
Tartuffe-fel és lebeszéli a Mariane-nal kötendő házasságról. Ekkor azonban
kibújik a szög a zsákból. Kiderül, hogy a jámbor férfiú csak másoktól veti meg
a világi örömöket. Majd eleped Elmiráért, s a bizalmas találkozó arra használja
fel, hogy lángoló szavakkal szerelmet valljon neki. Elmira megdöbbenve utasítja
el. De okos asszony lévén, egy ilyen buta semmiségért nem akar lármát csapni.
Orgon
fia, Damis azonban titokban végighallgatta a váratlan szerelmi vallomást, és
kapva kap az alkalmon, hogy Tartuffe-öt apja előtt leleplezze. De az elvakult
Orgon inkább hisz Tartuffe szemérmetlen meaculpázásának, mint Damis őszinte
szavainak. Felháborodva a szeretett vendégét ért rágalmakon, kitagadja fiát,
hogy még jobban bebizonyítsa Tartuffe iránti rajongását, ráíratja minden
vagyonát. Erre már Elmira is úgy látja, elérkezett az idő, hogy bármi áron is,
kinyissa férje szemét. Rábeszéli, bújjék el az asztal alá, amíg ő kettesben
szót vált Tartuffe-fel. A meghitt beszélgetés meglepő bizonyítékokkal szolgál a
rejtőzködő férjnek. Elmira ugyanis látszólag bátorítja Tartuffe-öt, azt
színleli, hogy viszonozza érzelmeit, s ezzel újabb szerelmi vallomásra
készteti. De Tartuffe nem éri be szép szavakkal. Azonnal részesülni akar a
hölgy legvégső kegyeiben. Ezt azonban már Orgon is megsokallja. Pokoli düh vesz
rajta erőt, előmászik rejtekhelyéről és kilódítja házából a szégyentelen
álszentet.
Tartuffe
most azután kimutatja a foga fehérét. Mivel írása van arról, hogy Orgon törvényes örököse, lefoglaltatja a
hiszékeny polgár vagyonát, ki akarja lakoltatni otthonából, sőt egy Orgon
múltjából tudomására jutott titokkal visszaélve, felségárulással vádolja be a
királynál.
De
az uralkodó átlát a szitán. Felismeri Tartuffe-ben a hírhedt csalót, akit már
régóta kerestet. A király bölcs közbelépése végül is mindent rendbe hoz.
Tartuffe börtönbe kerül, Orgon kimenekül a bajból, amibe hiszékenysége
juttatta, s térden állva mond hálát a királynak. Megkönnyebbülve lélegeznek fel
a fiatalok is: most már semmi sem áll boldogságuk útjába.
A
Tartuffe színpadi pályája csak öt
évvel a darab megírása után kezdődik el, de attól kezdve óriási a sikere.
Tartuffe alakja fogalommá lett: a képmutató álszenteket azóta így nevezik.
Magyarországon 1847-ben játszotta először a Nemzeti Színház, azóta igen sokszor
került színre. Emlékezetes a régiek közül Ódry Árpád Tartuffe-alakítása.
K. Á. (KREUSS ÁGNES)
MOLIÉRE: DON JUAN
(„Don Juan”, 1665.
Színmű 5 felvonásban, prózában.
Fordította: Lévay József
1883 /Don Juan vagy a kőszobor lakomája/, Illyés Gyula 1944.
Szereplők: 13 férfi, 4
nő, néma szereplők.)
A
léha és romlott nemes alakját vitte színpadra Moliére a Don Juanban. A témát ugyan a spanyol mondakörből merítette, de
hősét páratlan lélektani hűséggel a Napkirály eleven francia donjuanjai után
mintázta meg. A való élet és a képzelet világa közt csapongó cselekményben a
komoly és a bohózati elemek művészi egységbe ötvöződnek össze. A szerző komikus
álarca mögött egy romlott társadalom bírájának komor vonásai sötétlenek.
*
Újabb
gaztettel szaporította bűneinek számát Don Juan, a hírhedt úri szoknyavadász.
Megszöktette a kolostorból Donna Elvirát, két nemes lovag, Don Carlos és Don
Alfonso testvérhúgát. Oltár elé is vezette a lányt, de hamarosan ráunt és
hűtlenül elhagyta. Most újabb hódításon töri a fejét. Egy jegyben járó
hajadonra vetette ki hálóját, aki vőlegényével a tengerpartra utazott. Don Juan
követi a jegyeseket, s mikor megtudja, hogy csónakkirándulásra indulnak, ő is
csónakba száll. A nyílt tengeren akarja megrohanni őket. De ezúttal pórul jár,
hajója viharba kerül és felfordul, ő maga is csak nagy nehezen menekül meg egy
derék parasztlegény segítségével. A jótettet szokása szerint azon nyomban meg
is hálálja: elbolondítja a fiú kedvesét, s amikor az kérdőre vonja a
csábításért, ütlegekkel válaszol. Hódítása gyümölcseit azonban nem tudja
learatni. Menekülnie kell, mert Donna Elvira fivérei a nyomában vannak.
Álruhában, az erdőn át szökik kissé együgyű szolgájával, a jámbor és gyáva
Sganarelle-lel. A szolga igen jól ismeri őt, tudja róla, csapodár természetű,
megrögzött szoknyabolond. Egyéniségének démonikus erejét már csak ritkán érzi
meg. A maga módján szeretné jó útra téríteni. Don Juannak azonban – Sganarelle fogalmai
szerint – esze ágában sincs megjavulni. Miért is hagyna föl az örömök
hajszolásával, gátlásokat nem ismerő, felelőtlen életmódjával? Felsőbb hatalmak
büntetésétől nem tart. Az ész embere: nem hisz sem az istenben, sem az
ördögben. ha pedig földi ember próbálná meg, hogy kedvteléseiért felelősségre
vonja, majd megtanítaná a vakmerőt arra, hogy ne avatkozzék az ő ügyeibe. Mert
nemcsak a nőbolondítás műfogásainak kiváló szakértője, hanem a kardhoz is ért. S
valóban fényes tanújelét adja bátorságának és a fegyverforgatásban való
jártasságának, amikor az erdőben egy útonállóktól szorongatott nemesember
segítségére siet. Kiderül, hogy a megmentett lovag nem más, mint Don Carlos,
Donna Elvira egyik bátyja. Don Juant hidegvére most sem hagyja el. Ugyanúgy
habozás nélkül kész fegyveres elégtételt adni a családi becsületében megsértett
lovagnak, mint ahogy habozás nélkül segítséget nyújtott neki a túlerővel
szemben. Az emberekkel úgy bánik, mint a bábokkal. Hitelezőjét, Péntek urat
lekötelezően fölényes udvariasságával ejti annyira zavarba, hogy az nem is jut
szóhoz, s nem tudja a pénzét visszakérni tőle. Azt is derekasan bebizonyítja,
hogy nem fél a túlvilágtól. Vacsorára invitálja a parancsnok szobrát, akinek
életét ő oltotta ki, s egyáltalán nem retten meg attól, hogy a Parancsnok
megjelenik a vacsorán és viszonozza a meghívást. A vakmerőség mellett a képmutatás
sem idegen Don Juan lelkétől. Hogy ne kelljen együtt élnie Donna Elvirával, ájtatos
bűnbánatot színlel és azt híreszteli, vétkei levezeklésére kolostorba vonul. De
a sors végül is megelégeli határtalan elvetemültségét, s amikor a Parancsnokhoz
megy vacsorára, villám sújtja le, a föld lángolva megnyílik alatta és elnyeli.
Halálával mindenki elégtételt kapott, a megsértett törvények, a megszégyenített
családok, a meggyalázott lányok és asszonyok. Csak szegény Sganarelle járt
pórul, most már végképp lemondhat sok évi béréről, amivel gazdája örökre adós
maradt.
Magyar
ősbemutatója 1839-ben volt a Nemzeti Színházban, Mozart Don Juan operáját azonban már 1826-ban játszották Kolozsvárott.
1955-ben a Rádió Világszínházában mutatták be Moliére darabját.
K. Á. (KREUSS ÁGNES)
MOLIÉRE: EMBERGYŰLÖLŐ
(„Le Misanthrope”, 1666.
Színmű 5 felvonásban, versben.
Fordította: Szász Károly
1860 /A mizantrop/, Telekes Béla 1901-1908 /A mizantrop/, Jankovics Ferenc
1948, Szabó Lőrinc 1954.
Szereplők: 8 férfi, 3
nő.)
Moliére
egyik darabjának kidolgozására sem fordított annyi gondot és fáradságot, mint
az Embergyűlölőére. Két évig írta. A királyi palota főúri közönsége előtt
mégsem aratott sikert. A XVIII. századi francia társadalom romlottságának ez a
kíméletlen leleplezése nem tetszhetett a kor emberének. Az íróvilág és az
utókor azonban fényes elégtételt adott Moliére-nek. Kortársa, Boileau, legjobb
darabjának tartotta, s ez volt a véleménye Rousseau-nak, Voltaire-nek és
Goethének is.
*
Alceste,
a becsületes, fennkölt gondolkodású nemes megundorodott embertársaitól. Amerre
csak néz, képmutatást, csalárdságot, émelyítő hízelgést tapasztalt. Az úri
társaságban kötelez a színlelés. Olyan emberek, akik szívből utálják egymást,
szemtől-szembe mézes szavakkal, szégyentelen bókolással leplezik kölcsönös
ellenszenvüket. Nem tudja elviselni ezt az ocsmány kétszínűséget. Elhatározza,
hogy véleményét mindenkinek nyers őszinteséggel fogja megmondani. Hamarosan sor
is kerül erre. Oronte, a költői babérokra pályázó aranyifjú felolvassa neki új
szonettjét. Alceste nem tudja türtőztetni magát, és kemény bírálatot mond a
gyenge versikéről. Magára is haragítja Oronte-ot. Ez, hogy megtorolja a
sérelmet, panaszra megy az udvari becsületbírósághoz, de Alceste ott sem enged
igazából, hosszas unszolásra csak arra hajlandó, hogy sajnálkozását fejezze ki
hevessége miatt. Az őszinteség és egyenesség fennkölt bajnoka azonban szerencsétlenségére
egy kacér, gunyoros fiatal özvegybe, Céliméne-be szerelmes. Ebben azután bőven
megtalálhat minden hibát, amit gyűlöl. Céliméne igen jól érzi magát a léha főúri
társaságban. Élvezettel intrikál, és bár szereti Alceste-et, nem veti meg a
henye, semmirekellő imádók udvarlását sem. Hősünk mindent elkövet, hogy jó útra
térítse szerelmesét. Nap mint nap őszintén szemébe mondja hibáit. Eredményt
azonban nem ér el. Csak az indulatos szóváltások szaporodnak közte és Céliméne
között. Úgy látszik, minden összefog szegény Alceste ellen. Egy pörét, amiben
kétségkívül mellette szól az igazság, elveszti, s még szerencse, hogy le nem
csukják. Fellebbezhetne ugyan, de szándékosan nem él ezzel a lehetőséggel.
Legyen csak a rajta elkövetett igazságtalanság az emberek aljasságának
szembetűnő bizonyítéka. Még ki sem heverte ezt a sérelmet, újabb csapás éri. Előkerül
egy levél, amelyben szerelmese sorban kigúnyolja imádóit, köztük őt is. A
megbántott udvarlók felháborodva hagyják faképnél Céliméne-t. Alceste azonban
hű marad hozzá, hajlandó örök hűséget is esküdni neki. Csak az az egy kívánsága
van, hogy hagyjanak fel a nagyvilági élettel, és esküvő után vonuljanak vissza
valami távoli, csendes helyre. De a vidám, élni vágyó Céliméne nem hajlandó
ilyen nagy árat fizetni szerelmükért, és a mindenkitől elárult Alceste
magányosan fut el az emberek közül, akiket – úgy látja – nem lehet
megváltoztatni.
Nálunk
1869. évi ősbemutatója óta (Alceste: Feleky Miklós, Céliméne: Prielle Kornélia)
többször felújították.
MOLIÉRE: DANDIN GYÖRGY
(„George Dandin”, 1668.
Vígjáték 3 felvonásban, prózában.
Fordította: Kazinczy
Gábor 1853 /Férfi galibák/, Hevesi Sándor 1898, Majos Tamás és Hont Ferenc 1944
/Duda Gyuri/, Illyés Gyula 1954.
Szereplők: 5 férfi, 3
nő.)
Talán
egyik művében sem mutatja be Moliére olyan élesen kora társadalmi ellentéteit,
mint a Dandin Györgyben. A
hatalmasokhoz ostobán törleszkedő paraszt-polgár megcsúfolását használja fel
arra, hogy bátor bírálatot mondjon a nemeseket és a nem nemeseket elválasztó
áthidalhatatlan szakadékról.
*
Dandin György jól megjárta a
házassággal. Módos paraszt létére nemesi famíliákba akart keveredni, ezért
elvette felségül Lükeházy báró leányát, Angyalkát. Az előkelő házasságban nincs
köszönet. Az őri menyecske fölülről néz rá, röstelli a nevét és egyáltalán nem
tekinti hites urának. Angyalkának tulajdonképpen a maga szempontjából igaza
van. Annak idején senki sem kérdezte meg tőle, hogy hozzá akar-e menni
Dandinhoz. Szülei kényszerítették erre a házasságra, hogy a bőkezű vő pénzével
helyrehozzák roskadozó gazdaságukat. Így azután nem lehet csodálni, hogy
Angyalka a hitvesi hűség terén nem valami túlságosan állhatatos, és szívesen
fogadja a gáláns Klitander heves udvarlását. Mindez hamarosan férje tudomására
jut. Klitander szolgája ugyanis, nem tudván, kivel beszél, kifecsegi Dandinnek
a szerelmes üzenetet, amivel gazdája Angyalkához küldte. Elfogja erre a méreg a
jámbor férjet, és becsületesen kitálal az asszony szüleinek. Ezek azonban egy
szavát sem hiszik el. Szegény Dandin végül is bennmarad a pácban, mert amikor Angyalkát
és Klitandert kérdőre vonja, azok szemrebbenés nélkül letagadják, hogy bármi is
lenne köztük. Dandin kénytelen levett kalappal megkövetni a nemesi csábítót.
Alighogy elszenvedte ezt a megaláztatást, megint csak megbizonyosodik Angyalka
hűtlenségéről. A fecsegő szolgától arról értesül, hogy Klitander neje szobájában
tartózkodik. Gyorsan hívja Lükeházyékat, lássák leányuk szemérmetlenségének
bizonyítékát. De Angyalka most is bámulatos hidegvérről tesz tanúságot. Amint
megpillantja férjét és szüleit, véget vet a Klitanderral való enyelgésnek, és
színlelt felháborodással visszautasítja az ifjú szenvedélyes vallomását. Dandin
tehát újra felsült, s a Lükeházy szülők leányuk erényességének biztos tudatában
távozhatnak. Harmadszorra az eddigieknél is kedvezőbb alkalom kínálkozik
Angyalka leleplezésére. A fiatalasszony éjnek idején kilopózik az utcára, hogy
Klitanderral találkozhassék. De a találka után kellemetlen meglepetés éri: nem
tud visszamenni a házba. Dandin ugyanis észrevette, hogy az asszony kiszökött,
és bezárta a kaput. Angyalka látva, hogy kelepcébe jutott, könyörgőre fogja a
dolgot. Fűt-fát ígér, megfogadja Dandinnak, hogy hűséges felesége lesz, csak
most az egyszer vegye vissza. Dandin azonban hajthatatlan. Szolgáját
lóhalálában Lükeházyékért küldi. Angyalka erre öngyilkossággal fenyegetőzik.
Dandin megijed: ha ez a bolond asszony kárt tesz magában, még azt fogják hinni,
hogy ő emésztette el. Kimegy a házból, hogy megkeresse Angyalkát. Közben a
nyitva hagyott kapun Angyalka besurran, s most ő zárja ki férjét. A
felriasztott Lükeházyak Dandint találják a kapu előtt, amint felesége halatlan
elvetemültségén dühöng. Angyalka most sem riad vissza a szégyentelen
hazugságtól. Felháborodva támad férjére, szégyellje magát, késő éjszaka is az
utcán csatangol és részegen jön haza. A Lükeházy szülők természetesen újra
lánykájuknak adnak igazat, mit tehet szegény Dandin: térden állva kér
bocsánatot feleségétől. Belátja, hogy itt már nincs orvosság; számára csak egy
a kivezető út: fejjel előre, bele a vízbe.
Nálunk
1853-ban mutatta be a darabot a Nemzeti Színház Férfi galibák címen; azóta
sokszor felújították. Magyar film is készült belőle.
K. Á. (KREUSS ÁGNES)
MOLIÉRE: FÖSVÉNY
(„L’Avare”, 1668.
Vígjáték 5 felvonásban, prózában.
Fordította: Simai
Kristóf 1792 /Zsugori, telhetetlen fösvény ember/, Döbrentei Gábor 1822,
Kazinczy Gábor 1848, Hevesi Sándor 1898, Illyés Gyula 1954.
Szereplők: 11 férfi, 4
nő.)
A
Fösvényben Moliére a zsugorgató
kispolgári életforma kietlensége és embertelensége fölött mond ítéletet. Hőse,
Harpagon, igazi mintapolgár; érzelmei nincsenek, gondolkodását, cselekedeteit
csupán az anyagi érdek mozgatja. Szerelem, család, az élet bármely fontos vagy
jelentéktelen mozzanata csak abból a szempontból érdekli, hogy gyarapítja-e
vagyonát. Minden mértéket meghaladó zsugorisága szinte túlnő a vígjátéki
kereteken, alakjában egy riasztóan torz társadalmi típus ölt testet.
*
Súlyos
gondok emésztik a vén, fukar Harpagont. Egyik adósától tekintélyes összeget,
tízezer tallért vasalt be, s most attól retteg, hogy valaki ellopja a pénzét.
Hiába ásta el a kertben, egy perc nyugta sincs. Folyton kiszaladgál a házból,
hogy utána nézzen, megvan-e még a kincses ládika. Pedig van dolga elég. Özvegyember
lévén elhatározta, hogy megnősül, s egyúttal megszabadul felnőtt gyermekeitől,
Cléante-tól és Elíztől. Fiával egy pénzes özvegyet akar elvétetni, leányát
pedig egy gazdag nemes embernek, Anzelmnek szánta. Igaz, hogy az előkelő
vőlegény kissé öregecske, de van egy olyan előnye, amely minden ellenvetést
elnémít: hozomány nélkül hajlandó feleségül venni Elízt. A fiatalokat
mélységesen elkeseríti apjuk elhatározása, mivel mind a ketten szerelmesek.
Elíz szíve Valérért, apja számtartójáért dobog, aki csak azért vállalta a
Harpagon melletti terhes szolgálatot, hogy Elíz közelében lehessen. Cléante
pedig Mariannát, az elszegényedett nemes hölgyet szereti. A szegény fiú
legnagyobb bánatára azonban kiderül, hogy Harpagon éppen Mariannát akarja
feleségül venni. Cléante nem meri bevallani az apjának, hogy ő is megkérte a
lány kezét, Mariannát pedig a szegénység kényszeríti, hogy jó képet vágjon a
kénytelen házassághoz. A ravasz Harpagon azonban csellel kiszedi fiából az
igazságot, és megtiltja neki, hogy csak gondolni is merészeljen a leányra. De
Cléante nem törődik az apai tilalommal, lesz, ami lesz, nem mond le
szerelmeséről. Közben szolgája rábukkan a kincses ládikára, s hogy borsot
törjön a vén zsugori orra alá, elemeli. Harpagon majd eszét veszti, amikor észreveszi
a lopást. azonnal rohan a rendőrségre; nem bánja, ha akár a fél várost kerékbe
törik, csak adják vissza szeretett aranyait. A nyomozás megkezdődik. Csendbiztos
jelenik meg Harpagon házánál s vallatóra fogja a cselédséget. Elsőnek Jakabot
hallgatja ki, aki szakács és kocsis egy személyben. Ez, mivel gyűlöli Valért,
rátereli a gyanút. A félőrült Harpagon készpénznek veszi Jakab otromba
vádaskodását, és féktelen dühvel támad Valérra. Gazembernek, csalónak nevezi,
börtönnel, akasztófával fenyegeti. Szegény Valér azt hiszi, Harpagon rájött,
hogy Elíz és ő szeretik egymást. Bűnbánóan vallja meg szerelmét, de ez csak
olaj a tűzre, mert szavait Harpagon a lopás beismerésének értelmezi, s le
akarja fogatni a csendbiztossal. Anzelm, Elíz öregecske kérője épp akkor toppan
be, amikor Valér felháborodva tiltakozik a méltatlan vád ellen. Az ifjú
szavaiból kiderül, hogy ő és Marianna Anzelm gyermekei, akiket sok-sok éve, egy
szerencsétlen hajótörés szakított el egymástól. A kedvező fordulat eltávolít
minden akadályt Valér és Elíz boldogságának útjából. Harpagont azonban mindez
nem érdekli, ő a pénzét akarja viszontlátni. Cléante-tól vissza is kaphatja, ha
lemond Mariannáról. Erre az alkura hamarosan rááll a vén zsugori, hozzájárul a
fiatalok házasságához, de hozományt nem ad velük, és még azt is kiköti, hogy az
esküvőre egy öltözet ruhát csináltassanak neki.
Simai
Kristóf átdolgozását már 1793-ban bemutatta Kelemen László társulata. A Nemzeti
Színház 1848-ban mutatta be, Fáncsy Lajossal a címszerepben. Híres magyar
Harpagonok voltak: Sugár Károly, Bartos Gyula, Rátkay Márton.
K. Á. (KREUSS ÁGNES)
MOLIÉRE: ÚRHATNÁM POLGÁR
(„Le bourgeois
gentilhomme”, 1670. Vígjáték 5 felvonásban, prózában.
Fordította: ismeretlen
1769 /Fennhéjázó és maga sorsával meg nem elégedő embernek bolondsága/, Illei
János 1789 /Tornyos Péter/, Csiky Gergely 1881, Mészöly Dezső 1951.
Szereplők: 13 férfi, 4
nő, kisegítő és néma személyek.)
Moliére
korában sok megtollasodott polgár igyekezett felkapaszkodni a nemességbe, az
elszegényedett nemesek pedig szép számmal keveredtek a módos polgárokkal, hogy
így megkaparinthassák a felgyülemlő polgári vagyont. E kettős törekvést fonja
egybe a költő az Úrhatnám polgár cselekményében. A darabot 1670-ben sikerrel
mutatták be XIV. Lajos udvarában: a nemesek a polgáron, a polgárok a nemesen
mulattak.
*
Jourdain
úr egy derék párizsi posztókereskedő gyermekeként látta meg a napvilágot, s
felcseperedvén, becsületes szorgoskodással tekintélyes vagyont gyűjtött. A nagy
gazdagság azonban, úgy látszik, fa fejébe szállt. Nem éri be tisztes polgári
rangjával, nemes embernek akar látszani. Eleganciában túl akar tenni a
legdivatosabb főúri ficsúrokon, magára szed mindenféle maskarát, úgyhogy még a
felesége is madárijesztőnek nézi. Zenetanárt, tánctanárt, filozófia-tanárt,
vívómestert fogad, ki akarja tanulni az úri élet minden csínját-bínját. A
léhűtő oktatóktól természetesen semmi hasznos sem ragad rá, az egész tanulás
csak arra jó, hogy pénzétől megszabadítsák. Hasonlóképpen jár főúri barátjával,
Dorante gróffal is, aki szívélyes barátság ürügyén kitartóan feji. Jourdain
nemesimádata odáig fajul, hogy leányát, Lucyt csak nemes emberhez hajlandó
feleségül adni. Pedig Lucy már egy derék ifjú polgárnak, Cléonte-nak kötelezte
el magát. Cléonte annak rendje és módja szerint meg is kéri a kezét, de
Jourdaintól kosarat kap. Szerencsére agyafúrt inasa, Covielle segítségére siet,
s remek cselt eszel ki Jourdain rászedésére. Felöltözteti gazdáját török
basának, s mint a szultán fiát mutatja be, aki azért jött, hogy Lucyt elvegye
feleségül. Ilyen előkelő kérőnek Jourdain nem is tud nemet mondani. Örömmel
adja hozzá a lányt, s hogy boldogsága teljes legyen, az álszultánfi nagy
megtiszteltetésben részesíti, kinevezi mamausinak,
ami szerinte törökül lovagot jelent. Jourdain úrral verebet lehetne fogatni.
Sejtelme sincs arról, hogy a bolondját járatják vele. A fényes
hókuszpókuszokkal végrehajtott mamausi-avatás után elégedetten élvezi a
nagyszerű balettet, amit előkelő vendégei tiszteletére rendezett.
1769-ben
az egri jezsuita gimnázium játszotta Fennhéjázó és maga sorsával meg nem
elégedő embernek bolondsága címen. Feltehetően ez a látványos balettel
egybekötött darab első magyarországi előadása. A Nemzeti Színház csak 1882-ben
mutatta bel.
K. Á. (KREUSS ÁGNES)
MOLIÉRE: TUDÓS NŐK
(„Les Femmes savantes”,
1672. Vígjáték 5 felvonásban, versben.
Fordította: Arany László
1869, Illyés Gyula 1954.
Szereplők: 8 férfi, 5
nő.)
A
Tudós nőkben Moliére a klasszikus
vígjáték szabályai szerint újra megírja ugyanazt a témát, amelyet először a Kényeskedőkben mint népies bohózatot
dolgozott fel. A műveltség túlzóit teszi nevetségessé. A darab a bemutatón nem
aratott sikert: jó néhány „tudós nő” ült a nézőtéren, s ezek nem szívesen
nézték saját megcsúfolásukat.
*
Egy
derék, józan párizsi ifjú, Klitander, felségül akarja venni Henriette-et,
Chrysale módos polgár kisebbik leányát. Nemrégen ugyan a nagyobbik lányba, Armandába
volt szerelmes, de ez tűrhetetlen finomkodásával elriasztotta magáról. Armanda
légies széplélek. A házasságnak még a gondolatától is elborzad. Csak a fennkölt
szellemi dolgokat szívelheti, a költészetet, az esztétikát, a filozófiát, a
klasszika filológiát; a földi realitásoktól irtózik. Ebben teljesen a mamájára,
Philaminte asszonyra ütött, aki annyira bolondja a magasztos gondolkodásnak és
beszédnek, hogy elzavarja a szakácsnőt a háztól, mert az véteni merészelt a
divatos nyelvtani szabályok ellen. A családfő tehetetlen feleségével szemben.
Philaminte asszony ugyanis nemcsak a tudóskodás terén tűnik ki, erélyben és makacsságban
is kevesen vehetnék föl vele a versenyt. Bár egyáltalán nincsen ínyére, hogy az
épkézláb gondolkodású Henriette a férjhez menés mellett döntött, végül is
megbarátkozik ezzel az elhatározással. Arról azonban hallani sem akar, hogy a
lány kezét Klitander nyerje el, akit alantas, parlagi lénynek tart. Ő
Trissotinnek, a finomkodó rímkovácsnak szánta Henriette-et. Chrysale ugyan
utálja Trissotint, s örömmel vejéül fogadná Klitandert, de a döntő pillanatban
mindig enged felesége akaratának, s már úgy látszik, hogy Klitander kosarat
kap. Ariste, Chrysale öccse azonban szerencsésen avatkozik be a fiatalok
mellett. Chrysale-nak és Philaminte-nak átad egy-egy levelet. Ezekből kiderül,
hogy a család elveszítette minden vagyonát, a jövendőbeli vő nem számíthat
hozományra. Trissotin a hír hallatára azonnal belátja, hogy helytelen lenne, ha
Henriette-et akarata ellenére hozzáerőltetnék, s magát ajánlva, sürgősen
elhagyja a csődbe jutott házat. Klitander azonban kitart Henriette mellett
akkor is, ha egy fillérje sincs. Meg is kapja a lányt, ezután a derék Ariste
bevallja, hogy egy szó sem igaz a rossz hírekből, ő eszelte ki az egészet, hogy
a hozományvadász fűzfapoétát leleplezze.
A
párizsi ősbemutatón Chrysale szerepét Moliére játszotta. Magyarországon
1869-ben adta először a Nemzeti Színház. Legutóbb a Madách Színház
Kamaraszínháza újította fel 1959-ben.
K. Á. (KREUSS ÁGNES)
MOLIÉRE: KÉPZELT BETEG
(„Le Malade imaginaire”,
1673. Bohózat 3 felvonásban prológgal és három közjátékkal, prózában.
Fordította:Kelemen László
1792 /A tettetett beteg/, Harsányi Pál 1832 /A képzeletben beteg/, Berczik
Árpád 1884, Váradi Antal 1903, Illyés Gyula 1954.
Szereplők: a vígjátékban
8 férfi, 4 nő, a prológban és a közjátékokban 4 férfi, 3 nő, kisegítő és néma
személyek.)
Moliére
Képzelt betege pompás szatírában teszi nevetségessé korának nagyképű orvosait.
Kertelés nélkül kimondatja egyik szereplőjével, hogy a természet a legjobb
orvos, a tudatlan doktorok csak ártalmára vannak a betegnek. De azért az orvostudománynak
nem ellensége, határozottan állást foglal a század nagy felfedezései, például a
vérkeringés felfedezése mellett.
*
Nehéz
a sora annak, aki az orvosok karmai közé kerül. Nem sok reménye lehet rá, hogy
ép bőrrel megússza. Köpölyözik, kristályozzák, etetik vele a sok keserű
kotyvalékot, s ráadásul a pénztárcáján is eret vágnak. Így járt Argan is, a
jómódú párizsi polgár. Beképzelte, hogy súlyos beteg, azóta az orvosok
rémuralmát nyögi. Gyógyulása érdekében híven teljesíti minden parancsukat,
pontosan megtartja az előírt étrendet, nyeli a szörnyű orvosságokat,
engedelmesen tűri a gyakori „allöveteket”. Sőt, annyira belehabarodott az
orvosokba, hogy elhatározta, nagyobbik leányát, Angyalkát egy fiatal orvoshoz,
háziorvosa, Purgo doktor unokaöccséhez adja feleségül. Szegény kislány
kétségbeesetten tiltakozik atyja szándéka ellen, mivel egy szemrevaló ifjúba,
Cléante-ba szerelmes. De Argan nem tűr ellentmondást. Vagy hozzámegy Angyalka a
mamlasz Kolikáczius Tamás doktorhoz, vagy kolostorba vonul. Mindez nagyszerűen
egyezik Argan második felesége, Béline asszony terveivel, aki alig várja, hogy
mostohaleányaitól megszabaduljon. Férjét az orvosok előbb-utóbb csak átsegítik
a másvilágra, s akkor megkaparinthatja Argan tekintélyes vagyonát. Szerencsére
két derék ember pártját fogja a szerelmeseknek. Az egyik Béralde, Argan öccse,
a másik Toinette, Béline asszony szobalánya. Béralde megpróbál józan érvekkel
hatni bátyjára, hogy meggyőzze a kor orvosainak tudatlanságáról és kártékony
maradiságáról. Mikor látja, hogy minden szava falra hányt borsó, egyszerűen kiutasítja
a házból Szippants uramat, a buzgó gyógyszerészt, aki Purgó doktor utasítására
éppen allövettel akarja kúrálni Argant. Purgó ezen úgy megsértődik, hogy
megszakítja kapcsolatait a házzal, és meghiúsítja kelekótya unokaöccsének
Angyalkával tervezett házasságát is. Argan megszeppen. Mi lesz vele, ki fogja
meggyógyítani súlyos nyavalyáit. A talpraesett Toinette erre alaposan
megtréfálja. Felöltözik orvosnak, megvizsgálja Argant, és gyógyulása érdekében
azt ajánlja neki, hogy szúrassa ki a fél szemét, meg vágassa le a fél karját. A
beteges orvos-imádatból ezek után már kezd kigyógyulni Argan. De felesége
csalárdságáról még mindig nem akar tudomást venni. Béralde azonban kinyitja a
szemét. Rábeszéli, hogy tettesse magát halottnak. Argan meg is fogadja a jótanácsot.
Ekkor lehull az álarc Béline asszonyról. Férje halála egyáltalán nem sújtja le,
csak azon jár az esze, hogy sürgősen magához vegye a háznál található
készpénzt. Angyalka viszont kétségbeesetten siratja szeretett atyját, és
bánatában kolostorba akar vonulni. Erre természetesen nem kerül sor. Argan
feléled a tettetett halálból, és most már nem állja útját leánya boldogságának.
Szívesen hozzáadja Cléante-hoz. De azt mégis jónéven venné, ha leendő veje
megszerezné az orvosi képesítést. A szerelmes Cléante erre is örömmel
vállalkozik. Béralde-nak azonban jobb ötlete támad: tegye le maga Argan a
doktori vizsgákat. Erre az egész társaság átalakul tudós orvosi testületté, és
mókás hókuszpókuszokkal doktorrá avatják Argant.
A
Képzelt beteg Moliére utolsó darabja. Bemutatása után egy héttel, a darab
negyedik előadásának estéjén Moliére a színpadon tüdővérzést kapott, és
nemsokára meghalt. Azóta halála minden évfordulóján a Képzelt beteget játssza a
párizsi Théátre Francais, s az előadás után a színészek külön kis ünnepséggel
adóznak a halhatatlan szerző emlékének. Nálunk már 1792-ben játszotta a darabot
Kelemen László társulata. Azóta számos felújítása volt. Argan szerepében többek
között Gabányi Árpád (1897), Sugár Károly (1930) és Tapolczai Gyula (1942) volt
kiváló.
K. Á. (KREUSS ÁGNES)
Forrás: Színházi kalauz. Szerkesztette Vajda György Mihály.
Második, bővített kiadás. Budapest, 1962.
