2018. okt. 8.

MOLIÉRE (1622-1673)




Poquelin udvari kárpitos fia, Jean a halhatatlanságba Moliére néven vonult be. Tragédiaíró kortársai a világirodalom elismert nagyságai lettek, de Franciaország határain kívül egy kissé mindig tartózkodóan fogadták őket. Moliére művészete ellenállás nélkül meghódított minden színpadot. A színházigazgatóknak ma is végső és biztos menedéke.

Apja jogásznak szánta, megfelelő iskoláztatást biztosított neki. Az ifjabb Poquelinnek azonban semmi kedve sem volta jogi pályához. 1643-ban elment színésznek. A Béjart-társulattal végigcsavarogta egész Franciaországot, darabokat is kezdett írni, mígnem tizenkét év múlva Párizsa visszatérve felfigyelt rá az udvar, és Kényeskedők c. komédiája átütő sikert aratott. Ezután már nem is hagyta el a siker. Anyagi gondjai megszűntek, de egész élete boldogtalan volt: boldogtalanná tette régi kedvesének fiatal leányával, Armande Béjart-ral kötött házassága. Bekapcsolódott a korszak társadalmi-politikai küzdelmeibe is, és a haladás legbátrabb harcosai közé emelkedett.

Eleinte prózában írt, ezért az udvarban azzal igyekeztek sikerét kisebbíteni, hogy nem ért a költészethez. Csattanós válaszként pompás alexandrinokban kezdett írni.

Legnagyobb vihart támasztó műve a Tartuffe volt, az álszent vallásosság mögött meghúzódó haszonlesést senki sem tárta fel nála gyilkosabban. Kora társadalmát legfájóbb pontján támadta meg, nem csoda hát, ha a püspökök és prelátusok tüzet fújtak, ördögöt emlegettek.

Moliére nem rakta magára a klasszicizmusnak olyan súlyos bilincseit, mint tragédiaíró kortársai. Boileau szerint „a nagy Terentius örökségét Tabarinnak, a vásári komédiásnak hagyományával párosította”.  Sosem szakadt el a népi hagyományoktól, talán ezért őrizte meg frissességét, közvetlenségét a mai napig.

Vígjátékokat írt, a vígjátéki hősök klasszikus seregét vonultatja fel, de ha közelebbről nézzük ezeket a hősöket, azt tapasztalhatjuk, hogy az író főleg egyik-másik gyarló tulajdonságukat fordítja felnagyítva a néző felé, és ebből az egy tulajdonságból a szatíra valóságos tűzijátékát csillagozza ránk. Darabjai jellemvígjátékok. És megrendítő vígjátékok is, némelyikbe keserűen tragikus elemek vegyülnek (Don Juan, Tratuffe, Embergyűlölő).

Egész életét színházban töltötte. A színpadon érintette meg a halál szele is. 1763. február 17-én a Képzelt beteg előadása közben rosszul lett. Nem akarta félbeszakítani a nézők mulatságát, minden erejét összeszedve tovább játszott. Alighogy hazaért, nemsokára meghalt.

V. J. (VITÁNYI JÁNOS †)

Fontosabb drámái: A szeleburdi („L’Étourdi”, 1655); Kényeskedők; Sganarelle vagy a képzelt szavak („Sganarele ou le cocu imaginaire”, 1660); Férjek iskolája; Kotnyelesek („Les Fácheux”, 1661); Nők iskolája; A versailles-i rögtönzés; Tartuffe; Don Juan; Embergyűlölő; Botcsinálta doktor („Le Médecin malgré lui”, 1666); Amphitryon („Amphitryon”, 1668); Dandin György; Fösvény; Úrhatnám polgár ; Scapin furfangjai („Les ourberies de Scapin”, 1671); Tudós nők; Képzelt beteg.


MOLIÉRE: KÉNYESKEDŐK

(„Les Précieuses ridicules”, 1659. Vígjáték 1 felvonásban, prózában. Fordította: Szász Károly 1863 /A póruljárt negédesek/, Hevesi Sándor 1900, Laczkó Géza 1921 /A mucsai széplelkek/, Illyés Gyula 1954.
Szereplők: 8 férfi, 5 nő, kisegítő és néma szereplők.

XIV. Lajos korának főúri szalonjaiban általános szokás volt az értelmetlen, finomkodó beszédstílus, a „préciosité”. Ez hovatovább odáig fajult, hogy maguk a kényeskedő széplelkek is eltévedtek saját szórengetegeikben, és kénytelenek voltak külön finomkodó szótárt kiadni. A darabban Moliére ezt a kényeskedést vette célba. Természetesen magára zúdította vele a „préciosité” híveinek haragját. De ez nem ártott a sikernek. Négy hónapon át özönlött a közönség Moliére színházába, és Moliére egy csapásra Párizs legismertebb és legünnepeltebb komikusává lett. Sőt, mivel a „préciosité” főleg királyellenes körökben dívott, még a király kegyét is elnyerhette.

Két nemes ifjú, La Grange és Du Croisy felkeresik Gorgibus becsületes párizsi polgárt, hogy megkérjék leánya, Magdi és unokahúga, Kati kezét. De a háztűznéző rosszul üt ki. A finnyás fruskák igen kelletlenül fogadják a kérőket, mert nekik nem elég finom az ifjak modora. Finomkodó széplelküket felháborítja, hogy minden széptevés nélkül, nyomban a házassági ajánlaton kezdték. Kedves olvasmányaikból, a Hő üzenetekből, az Apró Figyelmességekből, a Forró levélkékből ők nem ezt tanulták. Az imádó epekedjék, merüljön mélabúba, és ábrándos elméncségekkel hódítsa meg az imádott hölgy szívét. Csak ezután merészeljen arra gondolni, hogy az oltárhoz vezeti.

A nevetséges kényeskedés felbőszíti a két derék ifjút. Elhatározzák, hogy elégtételt vesznek, és alaposan megtréfálják a lányokat. Nem sokkal távozásuk után ismeretlen vendégek jelennek meg Gorgibus házában, Mascarille márki és Jodelet gróf. Ezeknél azután előkelőség dolgában nem lehet kivetnivalót találni. Modoruk csupa negéd, ruhájuk tetőtől talpig tele szalagokkal, tollakkal, mütyürkékkel. Társalgásuk olyan választékos, hogy épeszű ember alig ért belőle valamit. Teljesen elbűvölik Magdit és Katit. Ezek áthívják a szomszéd lánykáit, zenészeket hozatnak, és az egész társaság vidáman táncra perdül. De ekkor, mint derült égből a villámcsapás, beállít a két kikosarazott kérő, és jól elpáholják Mascarille-t és Jodelet-t. Kiderül, hogy az arisztokrataként bemutatkozó széplelkek La Grange és Du Croisy lakájai, akik uruk ruhájában tetszelegtek a hölgyek előtt. Most azonban vége a pünkösdi királyságnak. Markos legények ragadják meg őket, leszedik róluk a cifra göncöt. Ha így is kellenek a kisasszonyoknak, csak édelegjenek velük tovább. Kati és Magdi jól megjárta. Hiába sápítoznak, ezt a szégyent már nem mossa le róluk senki.

A darab 1659-es párizsi bemutatóján, amelyen Moliére Mascarille márki szerepét játszotta, egy ősz úr az előadás végén így kiáltott fel a színpadra: „Bátorság, Moliére! Ez az igazi komédia!” Magyarországon csak 1873-ban mutatta be a Nemzeti Színház.

K. Á. (KREUSS ÁGNES)


MOLIÉRE: FÉRJEK ISKOLÁJA

(„L’École des Maris”, 1661. Vígjáték 3 felvonásban, versben. Fordította: Mátéfi Ferenc 1823 /A férfi-oskola/, Szász Károly 1871, Erdődy János 1947, Heltai Jenő 1953, Weöres Sándor 1954.
Szereplők:6 férfi, 3 nő.)

Komoly problémákat vet fel Moliére a Férjek iskolájában, történetesen az ifjúság nevelésének, az asszonyok megbecsülésének és a férj jogainak kérdését. Mindhárom kérdésre a haladás szellemében válaszol, az érzelmek szabadságában és a józan ész követésében jelölve meg a megoldás útját. A kérdéseket és a választ természetesen nem száraz fejtegetés formájában, hanem egy pompás vígjáték eleven cselekményében és nagyszerű jellemeiben fogalmazza meg.

*

Sganarelle és Ariste, a két párizsi fivér életfelfogása merőben ellenkezik. Sganarelle a szigorú erkölcs híve, ez mutatkozik meg öltözködésében is. Nagyon egyszerű, dísztelen ruhákban jár. A jóval idősebb Ariste viszont nem veti meg az élet örömeit, köztük a divatos viseletet sem, bár a piperkőcöket elítéli. A fivérek saját életelveik szerint nevelik gyámleányaikat is. Sganarelle igen mostohán bánik Izabellával; a szegény lánynak nincs egy szabad perce sem, kíséret nélkül nem léphet ki az utcára, bálról, mulatságról nem is álmodozhat. Gyámatyja így akar belőle saját magának erényes feleséget nevelni. Leonóra helyzete azonban, akire Ariste felügyel, sokkal kellemesebb. Teljes szabadságban él, kedvére sétálhat, és a szórakozás sincs megtolva neki. Ariste egyáltalán nem a karja erőnek erejével feleségévé tenni. Rábízza, hogy szíve szerint, szabadon válassza meg jövendőbelijét. Sganarelle-nek szent meggyőződése, hogy bátyja előbb-utóbb pórul jár a nagy szabadsággal, amit Leonórának engedélyez, ők viszont Izabellával kapcsolatban nem érheti meglepetés. Pedig hát egyáltalán nem így áll a dolog. Izabella kimondhatatlanul szenved a rettentő zsarnokságtól, és alig várja, hogy valaki megszabadítsa. Erre csakhamar sor is kerül. Meglátja őt egy csinos fiatalember, Valér, és halálosan beleszeret. Követi is szüntelenül, mint az árnyék, de nem tud szót váltani vele, mert gyámatyja Cerberusként őrzi. végre a lány, kit a nagy szigor találékonnyá és jó színlelővé tett, megtalálja a módját, hogy üzenetet küldjön az ifjúnak, méghozzá Sganarelle-lel. Azt füllenti, hogy levelet kapott Valértól, de föl sem bontotta,és a jámbor moralistát kéri meg, hogy azon mód bontatlanul juttassa vissza.

Sganarelle örömmel tesz eleget a kérésnek, nem is sejti, hogy a lepecsételt borítékban gyámleánya szerelmeslevelét adja át, sőt Izabella hűségének biztos tanjelét látja az esetben. Izabella ekkor látszólag szemtől szembe is visszautasítja Valér közeledését, valójában azonban biztosítja az ifjút, hogy nemsokára a felesége lesz. Ravasz cselbe fog, hogy ezt elérje. Elhiteti Sganarelle-lel, hogy Leonóra és Valér között régóta bűnös szerelmi kapcsolat van, s most, amikor Valér szíve ő felé fordul, Leonóra vakmerő cselekedetre határozta el magát: Izabella ruhájában akar beszökni Valér házába. Sganarelle gyanútlanul belemegy a csapdába, s mikor az éjleple alatt Izabella, kit ő Leonórának vél, besurran Valérhoz, nagy garral összecsődíti a hatóság embereit, hogy ország-világ megbizonyosodjék bátyja szabados nevelési elveinek gyászos eredményéről. Valér azonban elejét veszi a hatósági zaklatásnak. Kijelenti, hogy kész feleségül venni a lányt, aki a házában tartózkodik. Azon nyomban meg is kötik a házassági szerződést. Mint tanú, Sganarelle is aláírja. Közben jól mulat azon, hogy bátyja pórul járt. De jókedve egyszerre elillan, amikor nyílik a kapu, s mint férj és feleség lép ki rajta. Valér és Izabella.

A darab párizsi bemutatóján, 1661-ben Moliére Sganarelle szerepét játszotta, Leonóráét pedig ifjú felesége, a 16 éves Armande Béjart. Magyar ősbemutatója 1881-ben volta Nemzeti Színházban.

K. Á. (KREUSS ÁGNES)


MOLIÉRE: NŐK ISKOLÁJA

(„L’École des Femmes”, 1662. Vígjáték 5 felvonásban, versben.
Fordította: Fáy András 1811 /Asszonyok oskolája/, Árvay Gergely 1833, Szász Károly 1871, Heltai Jenő 1946, Vas István 1952, Szabó Lőrinc 1954.
Szereplők: 7 férfi, 2 nő.)

Moliére-t művészi pályája első szakaszában, A szeleburdi és a Kényeskedők nagy sikere után, főként az érzelmek szabadságának gondolata foglalkoztatta. A kor uralkodó erkölcsi felfogásával szemben azt vallotta, hogy minden ember, ha másnak nem is, de saját magának ura. Következésképpen a fiatalokat megilleti az a jog, hogy jövendőbelijüket szívük szerint, és ne az öregek parancsára válasszák meg. Ezt a gondolatot több darabjában kifejtette, legsikerültebben talán a Nők iskolájában, ebben a remek vígjátékban, amely a minden akadályt legyőző szerelem dicséretét hirdeti.

*

Hosszú éveken át pompás mulatság volt Arnolf számára, ha azt hallotta, hogy valakit felszarvaztak. Most viszont, mikor házasodni készül, elborzadva gondol rá, hogy őt is érheti efféle baleset. Érthető, hogy olyan házasságot akar kötni, amelyben ez a veszély nem fenyeget. Egy szegény lánykával, Ágnessel szándékozik frigyre lépni, akit anyja nagy nyomorában még mint négyéves kisgyermeket adott örökbe neki. Azóta az emberek előlel rejtve, együgyű jámborságban neveltette, hogy távolt tartsa a nagyvilági bűnöktől, s ha elérkezik az ideje, egyszerű, de hűséges és tisztességtudó asszonya legyen. De hát a nevelés nem egészen úgy sikerült, ahogy Arnolf szerette volna. Egyik vidéki útjáról hazatérve Horace-szal, régi jó barátjának, Oronte-nak fiával találkozik, s ez eldicsekszik neki legújabb hódításával. Arnolf elhűlve döbben rá, hogy Horace Ágnest bolondította magába, nem is sejtve, hogy kinek titkos jövendőbelije a lány. Szigorúan felelősségre vonja Ágnest, s megparancsolja, hogy ha a lovag legközelebb megjelenik az ablaka alatt, adja ki az útját, és nagyobb nyomaték kedvéért vágjon hozzá egy követ. Ez meg is történik, de Horace-nak azért nincs oka elkeseredésre, mert Ágnes a kőhöz egy levelet erősített, amelyben biztosítja örökké lángoló szerelméről.

A levél tartalmáról Arnolf az ifjú dicsekvő beszámolójából csakhamar tudomást szerez, sőt azt is megtudja, hogy Ágnes szobájában fogadta Horace-t, és a fiatalok éjszakára ugyanott újabb légyottot beszéltek meg. Ezt már igazán nem tűrheti tétlenül. Cselédeinek meghagyja, hogy ha a vakmerő imádó az ablakon keresztül bejut a házba, kapják le a tíz körméről, és alaposan lássák el a baját. Parancsa, sajnos, túlságosan jól teljesül, olyannyira, hogy Horace mozdulatlanul elnyúlva marad a tett színhelyén. Nagyobb baja nem történt ugyan, csak tetteti az eszméletlenséget, s amíg Arnolf és emberei kétségbeesetten sopánkodnak a történteken, belopódzik Ágneshez és megszökteti. Mivel még mindig nem tudja, hogy kije is Arnolf a lánynak, megkéri, rejtse el magánál néhány napra. Arnolf természetesen kapva kap az alkalmon, hogy drágalátos gyámleányát visszaszerezze, de amikor újra a keze közé kerül, kénytelen belátni, hogy nincs benne öröme. Ágnes ugyanis eltökélte, hogy vagy Horace-é lesz, vagy senkié. Inkább választja azt, hogy kolostorba zárják, mintsem szerelméhez hűtlen legyen.

Közben megérkezik Horace apja, Oronte, egy rég látott barátjával, Henrikkel, aki elveszett leányát keresi. Oronte és Henrik megegyeztek, hogy ha megtalálják a lányt, Horace-hoz adják feleségül. A fiút rettenetesen elkeseríti az újabb bonyodalom, hallani sem akar arról, hogy ne Ágnest vezesse az oltár elé. De egy kedvező fordulattal végül is minden rendbe jön. Kiderül, hogy az elveszett leány Ágnes. Erre Horace boldogan tesz eleget atyja akaratának. Arnolf pedig, bár ez egyáltalán nincs ínyére, megmarad agglegénynek, és így megmenekül a felszarvazástól.

A nálunk is népszerű darab magyar ősbemutatója 1874-ben volt a Nemzeti Színházban.

K. Á. (KREUSS ÁGNES)

MOLIÉRE: A VERSAILLES-I RÖGTÖNZÉS

(„L’impromtu de Versailles”, 1663. Vígjáték 1 felvonásban, prózában. Fordította: Csiky Gergely 1882, Majos Tamás 1842, Illés Endre 1954.
Szereplők: 6 férfi, 6 nő.)

Moliére sikerei csakhamar felkeltették a középszerű vígjátékírók féltékenységét. Ezek jó szövetségesre találtak a maradi főnemesekben, az álszent papokban, a negédesen gügyögő félműveltekben, akiket darabjaival a költő maga ellen bőszített. A Nők iskolájának sikeres bemutatója után általános támadást indítottak ellene. Azzal vádolták, hogy tiszteletlenül színpadra visz előkelő személyeket, elveti az egyház tanításait, a társadalom alapjait támadja. Magánéletét sem kímélték, a feleségével kapcsolatos mendemondák alapján azt híresztelték, hogy Moliére a felszarvazott férjeket önmagáról mintázza. A költő A versailles-i rögtönzésben válaszolt a támadásra.

*

Szín XIV. Lajos versailles-i palotája, ahol Moliére társulatával egy új vígjáték bemutatására készül. A színészek sajnos nem tanulták meg szerepüket. Moliére bosszankodva, de türelmesen próbál velük. Próba közben szóba kerülnek az ellene emelt vádak, többek között az, hogy darabjaiban nem átall márkikat, ismert alakokat nevetségessé tenni. A költő véleménye ezzel szemben az, hogy „az ő szándéka erkölcsöket festeni, és nem nyúlni személyekhez; minden alakja, melyet színpadra visz, légből kapott lény, melyet képzelme szerint felöltöztet a nézők mulattatására; nagyon rosszul esnék neki, ha valaha személyesen talált volna el akárkit…” Tudja jól, hogy valójában nem ezért acsarkodnak rá: a tehetségét, sikereit irigylik. Azt nem is bánja, hogy ötleteit kisajátítják, alakjait ellopják, marad még ezután is jócskán mit színpadra vinnie. De azt megköveteli, hogy magánéletébe ne avatkozzanak. Efféle beszélgetés folyik próba közben, a bemutatás előtt álló darab azonban csak nem akar menni. Moliére szorongva néz a fejlemények elé, míg a  király jósága el nem oszlatja aggodalmát. Őfelsége hallván, hogy a színészek még nem készültek fel eléggé, lemond a bemutatóról, s bármelyik már játszott darab előadásával megelégszik.

Nálunk 1942-ben játszották A versailles-i rögtönzést a Madách Színházban, A képzelt beteg előadása előtt.

K. Á. (KREUSS ÁGNES)


MOLIÉRE: TARTUFFE

(„Le Tartuffe ou l’Imposteur”, 1664. Vígjáték 5 felvonásban, versben.
Fordította: Fekete Soma 1847, Kazinczy Gábor 1863, Jankovich Ferenc 1943, Vas István 1954.
Szereplők: 7 férfi, 5 nő.)

A Tartuffe-ben, a képmutatók zsarnoki uralmának e pompás torzképében minden idők egyik legnagyszerűbb komikai remekművét tiszteli az egész művelt világ. Remekbe szabott alakjai, eleven, pergő cselekménye, költi nyelve méltán tették a vígjátéki színpad örökké aktuális, élvezetes darabjává. A Tartuffe azonban nemcsak művészi alkotás, hanem mint minden igazi nagy mű, bátor cselekedet is. Moliére a Tartuffe megírásával és bemutatásával örök érdemeket szerzett a mások hiszékenységéből élő bigottság leleplezésében, és a józan emberi ész, a felvilágosult gondolkodás uralomra juttatásában. A darab udvari bemutatója a hatalmas sikeren kívül zajos felháborodást váltott ki a haladás ellenségeinek táborában. A vérig sértett klérus és a maradi főnemesek kieszközölték a színmű betiltását, és Moliére-nek több évi szívós küzdelmébe került, míg a király engedélyével a nyilvánosság előtt bemutathatta.

*

Orgon, a hiszékeny párizsi polgár otthonába fogadta az éhenkórász, álszent Tartuffe-öt, s ezzel pokollá tette családja életét. Az utálatos szentfazék mindenbe beleüti az orrát. Istenes jámborság címén kifogást emel a komorna ruhájának kivágása ellen, elüldözi a ház jóbarátait, megtiltja a vidám vendégeskedést. Képmutatásával teljesen hatalmába kerítette szegény Orgont. Nem lehet olyan kívánsága, amit a ház ura ne teljesítene. Ő ül a díszhelyen az asztalnál, ő kapja a legjobb falatokat, s a cselédség is elsősorban az ő kényelméről köteles gondoskodni. Orgon, hogy a rokonság kötelékével is magához kösse, hozzá akarja adni leányát, Mariane-t feleségül. A lányt ugyan már odaígérték egy derék ifjúnak, Valérnak, de Orgon most fel akarja bontani ezt a jegyességet. A ház úrnője, Elmira asszony, látva a fiatalok elkeseredését, bátor közbelépésre szánja el magát. Elhatározza, hogy négyszemközt találkozik Tartuffe-fel és lebeszéli a Mariane-nal kötendő házasságról. Ekkor azonban kibújik a szög a zsákból. Kiderül, hogy a jámbor férfiú csak másoktól veti meg a világi örömöket. Majd eleped Elmiráért, s a bizalmas találkozó arra használja fel, hogy lángoló szavakkal szerelmet valljon neki. Elmira megdöbbenve utasítja el. De okos asszony lévén, egy ilyen buta semmiségért nem akar lármát csapni.

Orgon fia, Damis azonban titokban végighallgatta a váratlan szerelmi vallomást, és kapva kap az alkalmon, hogy Tartuffe-öt apja előtt leleplezze. De az elvakult Orgon inkább hisz Tartuffe szemérmetlen meaculpázásának, mint Damis őszinte szavainak. Felháborodva a szeretett vendégét ért rágalmakon, kitagadja fiát, hogy még jobban bebizonyítsa Tartuffe iránti rajongását, ráíratja minden vagyonát. Erre már Elmira is úgy látja, elérkezett az idő, hogy bármi áron is, kinyissa férje szemét. Rábeszéli, bújjék el az asztal alá, amíg ő kettesben szót vált Tartuffe-fel. A meghitt beszélgetés meglepő bizonyítékokkal szolgál a rejtőzködő férjnek. Elmira ugyanis látszólag bátorítja Tartuffe-öt, azt színleli, hogy viszonozza érzelmeit, s ezzel újabb szerelmi vallomásra készteti. De Tartuffe nem éri be szép szavakkal. Azonnal részesülni akar a hölgy legvégső kegyeiben. Ezt azonban már Orgon is megsokallja. Pokoli düh vesz rajta erőt, előmászik rejtekhelyéről és kilódítja házából a szégyentelen álszentet.

Tartuffe most azután kimutatja a foga fehérét. Mivel írása van arról, hogy  Orgon törvényes örököse, lefoglaltatja a hiszékeny polgár vagyonát, ki akarja lakoltatni otthonából, sőt egy Orgon múltjából tudomására jutott titokkal visszaélve, felségárulással vádolja be a királynál.

De az uralkodó átlát a szitán. Felismeri Tartuffe-ben a hírhedt csalót, akit már régóta kerestet. A király bölcs közbelépése végül is mindent rendbe hoz. Tartuffe börtönbe kerül, Orgon kimenekül a bajból, amibe hiszékenysége juttatta, s térden állva mond hálát a királynak. Megkönnyebbülve lélegeznek fel a fiatalok is: most már semmi sem áll boldogságuk útjába.

A Tartuffe színpadi pályája csak öt évvel a darab megírása után kezdődik el, de attól kezdve óriási a sikere. Tartuffe alakja fogalommá lett: a képmutató álszenteket azóta így nevezik. Magyarországon 1847-ben játszotta először a Nemzeti Színház, azóta igen sokszor került színre. Emlékezetes a régiek közül Ódry Árpád Tartuffe-alakítása.

K. Á. (KREUSS ÁGNES)


MOLIÉRE: DON JUAN

(„Don Juan”, 1665. Színmű 5 felvonásban, prózában.
Fordította: Lévay József 1883 /Don Juan vagy a kőszobor lakomája/, Illyés Gyula 1944.
Szereplők: 13 férfi, 4 nő, néma szereplők.)

A léha és romlott nemes alakját vitte színpadra Moliére a Don Juanban. A témát ugyan a spanyol mondakörből merítette, de hősét páratlan lélektani hűséggel a Napkirály eleven francia donjuanjai után mintázta meg. A való élet és a képzelet világa közt csapongó cselekményben a komoly és a bohózati elemek művészi egységbe ötvöződnek össze. A szerző komikus álarca mögött egy romlott társadalom bírájának komor vonásai sötétlenek.

*

Újabb gaztettel szaporította bűneinek számát Don Juan, a hírhedt úri szoknyavadász. Megszöktette a kolostorból Donna Elvirát, két nemes lovag, Don Carlos és Don Alfonso testvérhúgát. Oltár elé is vezette a lányt, de hamarosan ráunt és hűtlenül elhagyta. Most újabb hódításon töri a fejét. Egy jegyben járó hajadonra vetette ki hálóját, aki vőlegényével a tengerpartra utazott. Don Juan követi a jegyeseket, s mikor megtudja, hogy csónakkirándulásra indulnak, ő is csónakba száll. A nyílt tengeren akarja megrohanni őket. De ezúttal pórul jár, hajója viharba kerül és felfordul, ő maga is csak nagy nehezen menekül meg egy derék parasztlegény segítségével. A jótettet szokása szerint azon nyomban meg is hálálja: elbolondítja a fiú kedvesét, s amikor az kérdőre vonja a csábításért, ütlegekkel válaszol. Hódítása gyümölcseit azonban nem tudja learatni. Menekülnie kell, mert Donna Elvira fivérei a nyomában vannak. Álruhában, az erdőn át szökik kissé együgyű szolgájával, a jámbor és gyáva Sganarelle-lel. A szolga igen jól ismeri őt, tudja róla, csapodár természetű, megrögzött szoknyabolond. Egyéniségének démonikus erejét már csak ritkán érzi meg. A maga módján szeretné jó útra téríteni. Don Juannak azonban – Sganarelle fogalmai szerint – esze ágában sincs megjavulni. Miért is hagyna föl az örömök hajszolásával, gátlásokat nem ismerő, felelőtlen életmódjával? Felsőbb hatalmak büntetésétől nem tart. Az ész embere: nem hisz sem az istenben, sem az ördögben. ha pedig földi ember próbálná meg, hogy kedvteléseiért felelősségre vonja, majd megtanítaná a vakmerőt arra, hogy ne avatkozzék az ő ügyeibe. Mert nemcsak a nőbolondítás műfogásainak kiváló szakértője, hanem a kardhoz is ért. S valóban fényes tanújelét adja bátorságának és a fegyverforgatásban való jártasságának, amikor az erdőben egy útonállóktól szorongatott nemesember segítségére siet. Kiderül, hogy a megmentett lovag nem más, mint Don Carlos, Donna Elvira egyik bátyja. Don Juant hidegvére most sem hagyja el. Ugyanúgy habozás nélkül kész fegyveres elégtételt adni a családi becsületében megsértett lovagnak, mint ahogy habozás nélkül segítséget nyújtott neki a túlerővel szemben. Az emberekkel úgy bánik, mint a bábokkal. Hitelezőjét, Péntek urat lekötelezően fölényes udvariasságával ejti annyira zavarba, hogy az nem is jut szóhoz, s nem tudja a pénzét visszakérni tőle. Azt is derekasan bebizonyítja, hogy nem fél a túlvilágtól. Vacsorára invitálja a parancsnok szobrát, akinek életét ő oltotta ki, s egyáltalán nem retten meg attól, hogy a Parancsnok megjelenik a vacsorán és viszonozza a meghívást. A vakmerőség mellett a képmutatás sem idegen Don Juan lelkétől. Hogy ne kelljen együtt élnie Donna Elvirával, ájtatos bűnbánatot színlel és azt híreszteli, vétkei levezeklésére kolostorba vonul. De a sors végül is megelégeli határtalan elvetemültségét, s amikor a Parancsnokhoz megy vacsorára, villám sújtja le, a föld lángolva megnyílik alatta és elnyeli. Halálával mindenki elégtételt kapott, a megsértett törvények, a megszégyenített családok, a meggyalázott lányok és asszonyok. Csak szegény Sganarelle járt pórul, most már végképp lemondhat sok évi béréről, amivel gazdája örökre adós maradt.

Magyar ősbemutatója 1839-ben volt a Nemzeti Színházban, Mozart Don Juan operáját azonban már 1826-ban játszották Kolozsvárott. 1955-ben a Rádió Világszínházában mutatták be Moliére darabját.

K. Á. (KREUSS ÁGNES)

MOLIÉRE: EMBERGYŰLÖLŐ

(„Le Misanthrope”, 1666. Színmű 5 felvonásban, versben.
Fordította: Szász Károly 1860 /A mizantrop/, Telekes Béla 1901-1908 /A mizantrop/, Jankovics Ferenc 1948, Szabó Lőrinc 1954.
Szereplők: 8 férfi, 3 nő.)

Moliére egyik darabjának kidolgozására sem fordított annyi gondot és fáradságot, mint az Embergyűlölőére. Két évig írta. A királyi palota főúri közönsége előtt mégsem aratott sikert. A XVIII. századi francia társadalom romlottságának ez a kíméletlen leleplezése nem tetszhetett a kor emberének. Az íróvilág és az utókor azonban fényes elégtételt adott Moliére-nek. Kortársa, Boileau, legjobb darabjának tartotta, s ez volt a véleménye Rousseau-nak, Voltaire-nek és Goethének is.

*

Alceste, a becsületes, fennkölt gondolkodású nemes megundorodott embertársaitól. Amerre csak néz, képmutatást, csalárdságot, émelyítő hízelgést tapasztalt. Az úri társaságban kötelez a színlelés. Olyan emberek, akik szívből utálják egymást, szemtől-szembe mézes szavakkal, szégyentelen bókolással leplezik kölcsönös ellenszenvüket. Nem tudja elviselni ezt az ocsmány kétszínűséget. Elhatározza, hogy véleményét mindenkinek nyers őszinteséggel fogja megmondani. Hamarosan sor is kerül erre. Oronte, a költői babérokra pályázó aranyifjú felolvassa neki új szonettjét. Alceste nem tudja türtőztetni magát, és kemény bírálatot mond a gyenge versikéről. Magára is haragítja Oronte-ot. Ez, hogy megtorolja a sérelmet, panaszra megy az udvari becsületbírósághoz, de Alceste ott sem enged igazából, hosszas unszolásra csak arra hajlandó, hogy sajnálkozását fejezze ki hevessége miatt. Az őszinteség és egyenesség fennkölt bajnoka azonban szerencsétlenségére egy kacér, gunyoros fiatal özvegybe, Céliméne-be szerelmes. Ebben azután bőven megtalálhat minden hibát, amit gyűlöl. Céliméne igen jól érzi magát a léha főúri társaságban. Élvezettel intrikál, és bár szereti Alceste-et, nem veti meg a henye, semmirekellő imádók udvarlását sem. Hősünk mindent elkövet, hogy jó útra térítse szerelmesét. Nap mint nap őszintén szemébe mondja hibáit. Eredményt azonban nem ér el. Csak az indulatos szóváltások szaporodnak közte és Céliméne között. Úgy látszik, minden összefog szegény Alceste ellen. Egy pörét, amiben kétségkívül mellette szól az igazság, elveszti, s még szerencse, hogy le nem csukják. Fellebbezhetne ugyan, de szándékosan nem él ezzel a lehetőséggel. Legyen csak a rajta elkövetett igazságtalanság az emberek aljasságának szembetűnő bizonyítéka. Még ki sem heverte ezt a sérelmet, újabb csapás éri. Előkerül egy levél, amelyben szerelmese sorban kigúnyolja imádóit, köztük őt is. A megbántott udvarlók felháborodva hagyják faképnél Céliméne-t. Alceste azonban hű marad hozzá, hajlandó örök hűséget is esküdni neki. Csak az az egy kívánsága van, hogy hagyjanak fel a nagyvilági élettel, és esküvő után vonuljanak vissza valami távoli, csendes helyre. De a vidám, élni vágyó Céliméne nem hajlandó ilyen nagy árat fizetni szerelmükért, és a mindenkitől elárult Alceste magányosan fut el az emberek közül, akiket – úgy látja – nem lehet megváltoztatni.

Nálunk 1869. évi ősbemutatója óta (Alceste: Feleky Miklós, Céliméne: Prielle Kornélia) többször felújították.


MOLIÉRE: DANDIN GYÖRGY

(„George Dandin”, 1668. Vígjáték 3 felvonásban, prózában.
Fordította: Kazinczy Gábor 1853 /Férfi galibák/, Hevesi Sándor 1898, Majos Tamás és Hont Ferenc 1944 /Duda Gyuri/, Illyés Gyula 1954.
Szereplők: 5 férfi, 3 nő.)

Talán egyik művében sem mutatja be Moliére olyan élesen kora társadalmi ellentéteit, mint a Dandin Györgyben. A hatalmasokhoz ostobán törleszkedő paraszt-polgár megcsúfolását használja fel arra, hogy bátor bírálatot mondjon a nemeseket és a nem nemeseket elválasztó áthidalhatatlan szakadékról.

*

Dandin György jól megjárta a házassággal. Módos paraszt létére nemesi famíliákba akart keveredni, ezért elvette felségül Lükeházy báró leányát, Angyalkát. Az előkelő házasságban nincs köszönet. Az őri menyecske fölülről néz rá, röstelli a nevét és egyáltalán nem tekinti hites urának. Angyalkának tulajdonképpen a maga szempontjából igaza van. Annak idején senki sem kérdezte meg tőle, hogy hozzá akar-e menni Dandinhoz. Szülei kényszerítették erre a házasságra, hogy a bőkezű vő pénzével helyrehozzák roskadozó gazdaságukat. Így azután nem lehet csodálni, hogy Angyalka a hitvesi hűség terén nem valami túlságosan állhatatos, és szívesen fogadja a gáláns Klitander heves udvarlását. Mindez hamarosan férje tudomására jut. Klitander szolgája ugyanis, nem tudván, kivel beszél, kifecsegi Dandinnek a szerelmes üzenetet, amivel gazdája Angyalkához küldte. Elfogja erre a méreg a jámbor férjet, és becsületesen kitálal az asszony szüleinek. Ezek azonban egy szavát sem hiszik el. Szegény Dandin végül is bennmarad a pácban, mert amikor Angyalkát és Klitandert kérdőre vonja, azok szemrebbenés nélkül letagadják, hogy bármi is lenne köztük. Dandin kénytelen levett kalappal megkövetni a nemesi csábítót. Alighogy elszenvedte ezt a megaláztatást, megint csak megbizonyosodik Angyalka hűtlenségéről. A fecsegő szolgától arról értesül, hogy Klitander neje szobájában tartózkodik. Gyorsan hívja Lükeházyékat, lássák leányuk szemérmetlenségének bizonyítékát. De Angyalka most is bámulatos hidegvérről tesz tanúságot. Amint megpillantja férjét és szüleit, véget vet a Klitanderral való enyelgésnek, és színlelt felháborodással visszautasítja az ifjú szenvedélyes vallomását. Dandin tehát újra felsült, s a Lükeházy szülők leányuk erényességének biztos tudatában távozhatnak. Harmadszorra az eddigieknél is kedvezőbb alkalom kínálkozik Angyalka leleplezésére. A fiatalasszony éjnek idején kilopózik az utcára, hogy Klitanderral találkozhassék. De a találka után kellemetlen meglepetés éri: nem tud visszamenni a házba. Dandin ugyanis észrevette, hogy az asszony kiszökött, és bezárta a kaput. Angyalka látva, hogy kelepcébe jutott, könyörgőre fogja a dolgot. Fűt-fát ígér, megfogadja Dandinnak, hogy hűséges felesége lesz, csak most az egyszer vegye vissza. Dandin azonban hajthatatlan. Szolgáját lóhalálában Lükeházyékért küldi. Angyalka erre öngyilkossággal fenyegetőzik. Dandin megijed: ha ez a bolond asszony kárt tesz magában, még azt fogják hinni, hogy ő emésztette el. Kimegy a házból, hogy megkeresse Angyalkát. Közben a nyitva hagyott kapun Angyalka besurran, s most ő zárja ki férjét. A felriasztott Lükeházyak Dandint találják a kapu előtt, amint felesége halatlan elvetemültségén dühöng. Angyalka most sem riad vissza a szégyentelen hazugságtól. Felháborodva támad férjére, szégyellje magát, késő éjszaka is az utcán csatangol és részegen jön haza. A Lükeházy szülők természetesen újra lánykájuknak adnak igazat, mit tehet szegény Dandin: térden állva kér bocsánatot feleségétől. Belátja, hogy itt már nincs orvosság; számára csak egy a kivezető út: fejjel előre, bele a vízbe.

Nálunk 1853-ban mutatta be a darabot a Nemzeti Színház Férfi galibák címen; azóta sokszor felújították. Magyar film is készült belőle.

K. Á. (KREUSS ÁGNES)


MOLIÉRE: FÖSVÉNY

(„L’Avare”, 1668. Vígjáték 5 felvonásban, prózában.
Fordította: Simai Kristóf 1792 /Zsugori, telhetetlen fösvény ember/, Döbrentei Gábor 1822, Kazinczy Gábor 1848, Hevesi Sándor 1898, Illyés Gyula 1954.
Szereplők: 11 férfi, 4 nő.)

A Fösvényben Moliére a zsugorgató kispolgári életforma kietlensége és embertelensége fölött mond ítéletet. Hőse, Harpagon, igazi mintapolgár; érzelmei nincsenek, gondolkodását, cselekedeteit csupán az anyagi érdek mozgatja. Szerelem, család, az élet bármely fontos vagy jelentéktelen mozzanata csak abból a szempontból érdekli, hogy gyarapítja-e vagyonát. Minden mértéket meghaladó zsugorisága szinte túlnő a vígjátéki kereteken, alakjában egy riasztóan torz társadalmi típus ölt testet.

*

Súlyos gondok emésztik a vén, fukar Harpagont. Egyik adósától tekintélyes összeget, tízezer tallért vasalt be, s most attól retteg, hogy valaki ellopja a pénzét. Hiába ásta el a kertben, egy perc nyugta sincs. Folyton kiszaladgál a házból, hogy utána nézzen, megvan-e még a kincses ládika. Pedig van dolga elég. Özvegyember lévén elhatározta, hogy megnősül, s egyúttal megszabadul felnőtt gyermekeitől, Cléante-tól és Elíztől. Fiával egy pénzes özvegyet akar elvétetni, leányát pedig egy gazdag nemes embernek, Anzelmnek szánta. Igaz, hogy az előkelő vőlegény kissé öregecske, de van egy olyan előnye, amely minden ellenvetést elnémít: hozomány nélkül hajlandó feleségül venni Elízt. A fiatalokat mélységesen elkeseríti apjuk elhatározása, mivel mind a ketten szerelmesek. Elíz szíve Valérért, apja számtartójáért dobog, aki csak azért vállalta a Harpagon melletti terhes szolgálatot, hogy Elíz közelében lehessen. Cléante pedig Mariannát, az elszegényedett nemes hölgyet szereti. A szegény fiú legnagyobb bánatára azonban kiderül, hogy Harpagon éppen Mariannát akarja feleségül venni. Cléante nem meri bevallani az apjának, hogy ő is megkérte a lány kezét, Mariannát pedig a szegénység kényszeríti, hogy jó képet vágjon a kénytelen házassághoz. A ravasz Harpagon azonban csellel kiszedi fiából az igazságot, és megtiltja neki, hogy csak gondolni is merészeljen a leányra. De Cléante nem törődik az apai tilalommal, lesz, ami lesz, nem mond le szerelmeséről. Közben szolgája rábukkan a kincses ládikára, s hogy borsot törjön a vén zsugori orra alá, elemeli. Harpagon majd eszét veszti, amikor észreveszi a lopást. azonnal rohan a rendőrségre; nem bánja, ha akár a fél várost kerékbe törik, csak adják vissza szeretett aranyait. A nyomozás megkezdődik. Csendbiztos jelenik meg Harpagon házánál s vallatóra fogja a cselédséget. Elsőnek Jakabot hallgatja ki, aki szakács és kocsis egy személyben. Ez, mivel gyűlöli Valért, rátereli a gyanút. A félőrült Harpagon készpénznek veszi Jakab otromba vádaskodását, és féktelen dühvel támad Valérra. Gazembernek, csalónak nevezi, börtönnel, akasztófával fenyegeti. Szegény Valér azt hiszi, Harpagon rájött, hogy Elíz és ő szeretik egymást. Bűnbánóan vallja meg szerelmét, de ez csak olaj a tűzre, mert szavait Harpagon a lopás beismerésének értelmezi, s le akarja fogatni a csendbiztossal. Anzelm, Elíz öregecske kérője épp akkor toppan be, amikor Valér felháborodva tiltakozik a méltatlan vád ellen. Az ifjú szavaiból kiderül, hogy ő és Marianna Anzelm gyermekei, akiket sok-sok éve, egy szerencsétlen hajótörés szakított el egymástól. A kedvező fordulat eltávolít minden akadályt Valér és Elíz boldogságának útjából. Harpagont azonban mindez nem érdekli, ő a pénzét akarja viszontlátni. Cléante-tól vissza is kaphatja, ha lemond Mariannáról. Erre az alkura hamarosan rááll a vén zsugori, hozzájárul a fiatalok házasságához, de hozományt nem ad velük, és még azt is kiköti, hogy az esküvőre egy öltözet ruhát csináltassanak neki.

Simai Kristóf átdolgozását már 1793-ban bemutatta Kelemen László társulata. A Nemzeti Színház 1848-ban mutatta be, Fáncsy Lajossal a címszerepben. Híres magyar Harpagonok voltak: Sugár Károly, Bartos Gyula, Rátkay Márton.

K. Á. (KREUSS ÁGNES)

MOLIÉRE: ÚRHATNÁM POLGÁR

(„Le bourgeois gentilhomme”, 1670. Vígjáték 5 felvonásban, prózában.
Fordította: ismeretlen 1769 /Fennhéjázó és maga sorsával meg nem elégedő embernek bolondsága/, Illei János 1789 /Tornyos Péter/, Csiky Gergely 1881, Mészöly Dezső 1951.
Szereplők: 13 férfi, 4 nő, kisegítő és néma személyek.)

Moliére korában sok megtollasodott polgár igyekezett felkapaszkodni a nemességbe, az elszegényedett nemesek pedig szép számmal keveredtek a módos polgárokkal, hogy így megkaparinthassák a felgyülemlő polgári vagyont. E kettős törekvést fonja egybe a költő az Úrhatnám polgár cselekményében. A darabot 1670-ben sikerrel mutatták be XIV. Lajos udvarában: a nemesek a polgáron, a polgárok a nemesen mulattak.

*

Jourdain úr egy derék párizsi posztókereskedő gyermekeként látta meg a napvilágot, s felcseperedvén, becsületes szorgoskodással tekintélyes vagyont gyűjtött. A nagy gazdagság azonban, úgy látszik, fa fejébe szállt. Nem éri be tisztes polgári rangjával, nemes embernek akar látszani. Eleganciában túl akar tenni a legdivatosabb főúri ficsúrokon, magára szed mindenféle maskarát, úgyhogy még a felesége is madárijesztőnek nézi. Zenetanárt, tánctanárt, filozófia-tanárt, vívómestert fogad, ki akarja tanulni az úri élet minden csínját-bínját. A léhűtő oktatóktól természetesen semmi hasznos sem ragad rá, az egész tanulás csak arra jó, hogy pénzétől megszabadítsák. Hasonlóképpen jár főúri barátjával, Dorante gróffal is, aki szívélyes barátság ürügyén kitartóan feji. Jourdain nemesimádata odáig fajul, hogy leányát, Lucyt csak nemes emberhez hajlandó feleségül adni. Pedig Lucy már egy derék ifjú polgárnak, Cléonte-nak kötelezte el magát. Cléonte annak rendje és módja szerint meg is kéri a kezét, de Jourdaintól kosarat kap. Szerencsére agyafúrt inasa, Covielle segítségére siet, s remek cselt eszel ki Jourdain rászedésére. Felöltözteti gazdáját török basának, s mint a szultán fiát mutatja be, aki azért jött, hogy Lucyt elvegye feleségül. Ilyen előkelő kérőnek Jourdain nem is tud nemet mondani. Örömmel adja hozzá a lányt, s hogy boldogsága teljes legyen, az álszultánfi nagy megtiszteltetésben részesíti, kinevezi mamausinak, ami szerinte törökül lovagot jelent. Jourdain úrral verebet lehetne fogatni. Sejtelme sincs arról, hogy a bolondját járatják vele. A fényes hókuszpókuszokkal végrehajtott mamausi-avatás után elégedetten élvezi a nagyszerű balettet, amit előkelő vendégei tiszteletére rendezett.

1769-ben az egri jezsuita gimnázium játszotta Fennhéjázó és maga sorsával meg nem elégedő embernek bolondsága címen. Feltehetően ez a látványos balettel egybekötött darab első magyarországi előadása. A Nemzeti Színház csak 1882-ben mutatta bel.

K. Á. (KREUSS ÁGNES)


MOLIÉRE: TUDÓS NŐK

(„Les Femmes savantes”, 1672. Vígjáték 5 felvonásban, versben.
Fordította: Arany László 1869, Illyés Gyula 1954.
Szereplők: 8 férfi, 5 nő.)

A Tudós nőkben Moliére a klasszikus vígjáték szabályai szerint újra megírja ugyanazt a témát, amelyet először a Kényeskedőkben mint népies bohózatot dolgozott fel. A műveltség túlzóit teszi nevetségessé. A darab a bemutatón nem aratott sikert: jó néhány „tudós nő” ült a nézőtéren, s ezek nem szívesen nézték saját megcsúfolásukat.

*

Egy derék, józan párizsi ifjú, Klitander, felségül akarja venni Henriette-et, Chrysale módos polgár kisebbik leányát. Nemrégen ugyan a nagyobbik lányba, Armandába volt szerelmes, de ez tűrhetetlen finomkodásával elriasztotta magáról. Armanda légies széplélek. A házasságnak még a gondolatától is elborzad. Csak a fennkölt szellemi dolgokat szívelheti, a költészetet, az esztétikát, a filozófiát, a klasszika filológiát; a földi realitásoktól irtózik. Ebben teljesen a mamájára, Philaminte asszonyra ütött, aki annyira bolondja a magasztos gondolkodásnak és beszédnek, hogy elzavarja a szakácsnőt a háztól, mert az véteni merészelt a divatos nyelvtani szabályok ellen. A családfő tehetetlen feleségével szemben. Philaminte asszony ugyanis nemcsak a tudóskodás terén tűnik ki, erélyben és makacsságban is kevesen vehetnék föl vele a versenyt. Bár egyáltalán nincsen ínyére, hogy az épkézláb gondolkodású Henriette a férjhez menés mellett döntött, végül is megbarátkozik ezzel az elhatározással. Arról azonban hallani sem akar, hogy a lány kezét Klitander nyerje el, akit alantas, parlagi lénynek tart. Ő Trissotinnek, a finomkodó rímkovácsnak szánta Henriette-et. Chrysale ugyan utálja Trissotint, s örömmel vejéül fogadná Klitandert, de a döntő pillanatban mindig enged felesége akaratának, s már úgy látszik, hogy Klitander kosarat kap. Ariste, Chrysale öccse azonban szerencsésen avatkozik be a fiatalok mellett. Chrysale-nak és Philaminte-nak átad egy-egy levelet. Ezekből kiderül, hogy a család elveszítette minden vagyonát, a jövendőbeli vő nem számíthat hozományra. Trissotin a hír hallatára azonnal belátja, hogy helytelen lenne, ha Henriette-et akarata ellenére hozzáerőltetnék, s magát ajánlva, sürgősen elhagyja a csődbe jutott házat. Klitander azonban kitart Henriette mellett akkor is, ha egy fillérje sincs. Meg is kapja a lányt, ezután a derék Ariste bevallja, hogy egy szó sem igaz a rossz hírekből, ő eszelte ki az egészet, hogy a hozományvadász fűzfapoétát leleplezze.

A párizsi ősbemutatón Chrysale szerepét Moliére játszotta. Magyarországon 1869-ben adta először a Nemzeti Színház. Legutóbb a Madách Színház Kamaraszínháza újította fel 1959-ben.

K. Á. (KREUSS ÁGNES)


MOLIÉRE: KÉPZELT BETEG

(„Le Malade imaginaire”, 1673. Bohózat 3 felvonásban prológgal és három közjátékkal, prózában.
Fordította:Kelemen László 1792 /A tettetett beteg/, Harsányi Pál 1832 /A képzeletben beteg/, Berczik Árpád 1884, Váradi Antal 1903, Illyés Gyula 1954.
Szereplők: a vígjátékban 8 férfi, 4 nő, a prológban és a közjátékokban 4 férfi, 3 nő, kisegítő és néma személyek.)

Moliére Képzelt betege pompás szatírában teszi nevetségessé korának nagyképű orvosait. Kertelés nélkül kimondatja egyik szereplőjével, hogy a természet a legjobb orvos, a tudatlan doktorok csak ártalmára vannak a betegnek. De azért az orvostudománynak nem ellensége, határozottan állást foglal a század nagy felfedezései, például a vérkeringés felfedezése mellett.

*

Nehéz a sora annak, aki az orvosok karmai közé kerül. Nem sok reménye lehet rá, hogy ép bőrrel megússza. Köpölyözik, kristályozzák, etetik vele a sok keserű kotyvalékot, s ráadásul a pénztárcáján is eret vágnak. Így járt Argan is, a jómódú párizsi polgár. Beképzelte, hogy súlyos beteg, azóta az orvosok rémuralmát nyögi. Gyógyulása érdekében híven teljesíti minden parancsukat, pontosan megtartja az előírt étrendet, nyeli a szörnyű orvosságokat, engedelmesen tűri a gyakori „allöveteket”. Sőt, annyira belehabarodott az orvosokba, hogy elhatározta, nagyobbik leányát, Angyalkát egy fiatal orvoshoz, háziorvosa, Purgo doktor unokaöccséhez adja feleségül. Szegény kislány kétségbeesetten tiltakozik atyja szándéka ellen, mivel egy szemrevaló ifjúba, Cléante-ba szerelmes. De Argan nem tűr ellentmondást. Vagy hozzámegy Angyalka a mamlasz Kolikáczius Tamás doktorhoz, vagy kolostorba vonul. Mindez nagyszerűen egyezik Argan második felesége, Béline asszony terveivel, aki alig várja, hogy mostohaleányaitól megszabaduljon. Férjét az orvosok előbb-utóbb csak átsegítik a másvilágra, s akkor megkaparinthatja Argan tekintélyes vagyonát. Szerencsére két derék ember pártját fogja a szerelmeseknek. Az egyik Béralde, Argan öccse, a másik Toinette, Béline asszony szobalánya. Béralde megpróbál józan érvekkel hatni bátyjára, hogy meggyőzze a kor orvosainak tudatlanságáról és kártékony maradiságáról. Mikor látja, hogy minden szava falra hányt borsó, egyszerűen kiutasítja a házból Szippants uramat, a buzgó gyógyszerészt, aki Purgó doktor utasítására éppen allövettel akarja kúrálni Argant. Purgó ezen úgy megsértődik, hogy megszakítja kapcsolatait a házzal, és meghiúsítja kelekótya unokaöccsének Angyalkával tervezett házasságát is. Argan megszeppen. Mi lesz vele, ki fogja meggyógyítani súlyos nyavalyáit. A talpraesett Toinette erre alaposan megtréfálja. Felöltözik orvosnak, megvizsgálja Argant, és gyógyulása érdekében azt ajánlja neki, hogy szúrassa ki a fél szemét, meg vágassa le a fél karját. A beteges orvos-imádatból ezek után már kezd kigyógyulni Argan. De felesége csalárdságáról még mindig nem akar tudomást venni. Béralde azonban kinyitja a szemét. Rábeszéli, hogy tettesse magát halottnak. Argan meg is fogadja a jótanácsot. Ekkor lehull az álarc Béline asszonyról. Férje halála egyáltalán nem sújtja le, csak azon jár az esze, hogy sürgősen magához vegye a háznál található készpénzt. Angyalka viszont kétségbeesetten siratja szeretett atyját, és bánatában kolostorba akar vonulni. Erre természetesen nem kerül sor. Argan feléled a tettetett halálból, és most már nem állja útját leánya boldogságának. Szívesen hozzáadja Cléante-hoz. De azt mégis jónéven venné, ha leendő veje megszerezné az orvosi képesítést. A szerelmes Cléante erre is örömmel vállalkozik. Béralde-nak azonban jobb ötlete támad: tegye le maga Argan a doktori vizsgákat. Erre az egész társaság átalakul tudós orvosi testületté, és mókás hókuszpókuszokkal doktorrá avatják Argant.

A Képzelt beteg Moliére utolsó darabja. Bemutatása után egy héttel, a darab negyedik előadásának estéjén Moliére a színpadon tüdővérzést kapott, és nemsokára meghalt. Azóta halála minden évfordulóján a Képzelt beteget játssza a párizsi Théátre Francais, s az előadás után a színészek külön kis ünnepséggel adóznak a halhatatlan szerző emlékének. Nálunk már 1792-ben játszotta a darabot Kelemen László társulata. Azóta számos felújítása volt. Argan szerepében többek között Gabányi Árpád (1897), Sugár Károly (1930) és Tapolczai Gyula (1942) volt kiváló.

K. Á. (KREUSS ÁGNES)

Forrás: Színházi kalauz. Szerkesztette Vajda György Mihály. Második, bővített kiadás. Budapest, 1962.

JEAN RACINE (1639-1699)




Kisvárosi hivatalviselő korán árvaságra jutott fia, a kor egyik legkitűnőbb iskolájában, a jansenista Port-Royalban tanult, ahol az ifjakat alaposan megismertették az antik görög műveltséggel. Egy ideig papnak készült, a sors azonban más utat jelölt ki számára. Huszonegy éves korában ódát írt XIV. Lajoshoz, és a Napkirály életjáradékot biztosított neki. Párizsba ment. Drámaírói pályafutását Moliére indította el. Első jelentősebb tragédiáját, A testvérellenfeleket az ő társulata adta elő. Ezen túl 1677-ig, a Phaedra váratlan bukásáig majdnem minden esztendőben írt egy drámát. Akkor tizenkét évre felhagyott a drámaírással. XIV. Lajos udvari történetíróvá nevezte ki őt és Boileau-t, és dicsőségének megörökítésére több hadjáratra magával vitte őket. A költő a hadizajban nem érezte jól magát, rányílott szeme a valóságra is. Meglátta a nép helyzetét, a háború hiábavalóságát. Beadványt intézett a királyhoz a népnyomor enyhítése tárgyában. A Napkirály megneheztelt rá, és Racine-t utolérte sorsa: kegyvesztett lett. Idős korában írt még két bibliai tárgyú drámát: mindkettőnek a zsarnokság ellen irányul az éle.

Racine műveiben teljesül be a francia klasszicizmus dramaturgiája. A merev és áthághatatlan szabályok sorompói között perzselő szenvedélyű hősök rohannak végzetük felé. A jellemábrázolás és a drámaírói technika között az első pillanatban némi ellentmondás látszik, de Racine éppen azért nagy, mert a robbanó szenvedélyeket bele tudta szorítani a klasszicista drámába. Munkássága során teljesen szembefordult a cselekménydrámával: „A sok cselekmény csak azoknak a költőknek menedéke – írja a Berenice előszavában -, akik nem éreznek géniuszukban sem elegendő bőséget, sem elegendő erőt ahhoz, hogy öt felvonáson keresztül lekössék a nézőket…” Legjobb műveit a tartalom és a forma tökéletes harmóniája avatja klasszikussá.

V. J. (VITÁNYI JÁNOS †)

Fontosabb drámái: Andromaché („Andromaque”, 1667); A pereskedők („Les plaideurs”, 1668); Britannicus („Britannicus”, 1669); Berenice; Bajazid (’Bajazide”, 1672); Iphigenia („Iphigénie”, 1675); Phaedra; Eszter („Esther”, 1689); Atália.


RACINE: BERENICE

(„Bérénice”, 1670. Tragédia 5 felvonásban, versben.
Fordította: Benedek Marcell 1943, Vas István 1949.
Szereplők: 5 férfi, 2 nő, néma szereplők.)

A császárkori Róma hatalmát és nagyságát eleveníti meg Racine Bérénice-e. Ennek a hatalomnak és nagyságnak forrását nem a város mérhetetlen kincseiben vagy fegyvereseinek sokaságában, hanem a sziklaszilárd és áldozatkész római jellemben látja a költő. Azért lehetett Róma a világ urává, mert olyan férfiak vezették, mint Titus, a tragédia ércből öntött méltóságteli férfihőse, aki nem ismer szentebb kötelességet a haza szolgálatánál, és ha a birodalom érdeke megköveteli, feláldozza egyéni boldogságát, élete egyetlen nagy szenvedélyes szerelmét is.

*

Róma népe császárrá kiáltotta ki Titust, a hős hadvezért. A nagy esemény mérhetetlen örömmel tölti el Titus szerelmesét, Berenice-t, Palesztina királynőjét. Izgatott, boldog várakozásban él, úgy érzi, nincs messze a nap, amikor Titus beváltva ígéretét, császárnővé teszi őt. A szerelmesek közös jóbarátját, Antiochus comagenei királyt azonban mélységesen elkeseríti az a gondolat, hogy Titus és Berenice egybekelnek, mivel ő is szenvedélyesen szereti a királynőt. Hogy a viszonzatlan szerelem kínjaitól szabaduljon, elhatározza, visszatér távoli hazájába, az Euphrates mellé. Búcsúzóul, nem tudván uralkodni magán, megvallja érzelmeit Berenice-nek. Közben a nászra készülő Titus tapasztalja, hogy honfitársai sohasem egyeznének bele házasságába. Róma nem tűr királynőt a trónon, Titus szándékát tiltják a kérlelhetetlen római törvények. A császárnak választania kell: vagy szakít szerelmesével, vagy lemond a trónról. Keserves lelki tusa után Titus dönt. Róma érdeke azt kívánja, hogy a kormány az ő higgadt és erős kezében maradjon. Nehéz szívvel szánja rá magát, hogy Berenice-nek tudtára adja elhatározását. Hiszen még most is változatlanul szereti. Végül is, mivel ereje cserbenhagyja, Antiochust bízza meg, hogy a kényszerű szakítást közölje vele. Antiochus szívében új reménység ébred: hátha az elhagyott Berenice az ő állhatatos szerelmében vigasztalásra talál. A királynő azonban ekkor sem engedi közel magához. Sőt, először azt hiszi, hogy a lesújtó hír nem is igaz, hogy Antiochus találta ki az ő megzavarására. De a császár szavaiból megtudja, hogy Antiochus nem hazudott. Berenice-en a szörnyű döntés hallatára vad kétségbeesés vesz erőt. Véget akar vetni életének. Titus, aki szintén mérhetetlenül szenved, Antiochusra bízza szerelmesét. Utazzék vele keletre és viselje gondját. Berenice-ben azonban felébred a büszkeség, beletörődve a változhatatlanba visszautasítja Antiochus kíséretét, és egyedül indul el Palesztina felé. A három boldogtalan uralkodó, kiknek élete minden időkben az örök szerelem nagy példája marad, fájdalomtól összetörve vesz búcsút egymástól.

XIV. Lajos sógornője, Angliai Henriette Racine-t és Corneille- egyaránt megbízta a téma feldolgozásával. A két drámaíró azonban nem tudta, hogy versenyben ír darabot. Racine-é fényes sikert aratott, az akkor már öreg Corneille-é (Titus és Berenice) csúfosan megbukott. Nálunk a darabot csak a Rádió Világszínháza adta 1955-ben.

K. Á. (KREUSS ÁGNES)



RACINE: PHAEDRA

(„Phédre”, 1677. Tragédia 5 felvonásban.  Fordította: Horváth Döme 1851, Farkas Albert 1872, Ábrányi Emil 190, Somlyó György 1949.
Szereplők: 3 férfi, 5 nő, néma szereplők.)

Racine-t a Phaedra megírásakor nevelőszándék vezette: „… egy tragédiát sem írtam, ahol az erény annyira kitűnnék, mint éppen ebben – írja bevezetőül. – A legkisebb hibák elnyerik benne szigorú büntetésüket, a bűn puszta gondolatát éppoly szörnyűségesnek mutatja, mint magát a bűnt. A szerelem gyarlóságai valódi zsarnokságként tűnnek ki benne; a szenvedély szerepeltetése csak arra való, hogy megmutassa a zűrzavart, ami belőle származik.”

*

Esztelen szenvedély lett úrrá Theseus athéni király fiatal feleségének, Phaedrának szívén. Beleszeretett mostohafiába, a daliás Hippolytosba. Sok éven át elszántan küzdött a bűnös vágy ellen, kerülte HIppolytost, sőt, hogy leplezze szerelmét, rábeszélte Theseust, száműzze a fiút. Most azonban, hogy férje újabb kalandra indult, és őt Troizénban, Hippolytos gondjaira bízta, szenvedélyének pusztító lángjai újra fellobbannak. S mikor Theseus halálának híre terjed el, megfeledkezve királynői méltóságáról, feltárja szívét Hippolytos előtt.

De az ifjú nem viszonozza érzelmeit. Ő a szépséges Ariciát, atyja régi ellenségének húgát szereti. Neki akarja visszaszerezni a megüresedett athéni trónt, amelyről Aricia családját Theseus kergette el. Phaedrát mélyen lesújtja Hippolytos visszautasító tartózkodása. Látva, hogy nem tudja maga felé hajlítani az ifjú herceget, elragadja kardját, és csak hűséges dajkája, Oinone akadályozza meg, hogy véget ne vessen életének. A halottnak hitt Theseus azonban váratlanul megérkezik. Phaedra megretten. Mi lesz vele, ha férje tudomást szerez bűnös érzelmeiről? Nem elég, hogy el kellett viselnie a visszautasítás szégyenét, most még férje haragjával is szembe kell néznie? Oinone aggodalommal szemléli Phaedra szenvedését. Elhatározza, hogy segít rajta, és hogy megmentse – Phaedra tudtával -, inkább Hippolytos ellen fordítja Theseust. Azzal vádolja meg az ifjút, hogy szerelmét erővel akarta Phaedrára rákényszeríteni. Az erőszak biztonságaként Hippolytos kardját is átadja Theseusnak. A király iszonyú haragra gerjed és elűzi fiát. Hippolytos hiába hangoztatja ártatlanságát, hiába vallja meg, hogy ő Ariciába szerelmes, apja dühét nem tudja lecsillapítani. Theseus átkától kísérve, szomorú szívvel indul a száműzetésbe. Csak az vigasztalja, hogy szívének bálványa, Aricia balsorsában is kitart mellette, és kész követni a száműzetésbe.

Phaedrán Theseus átkának hallatára erőt vesz a rémület. Ő ugyan ellenezte a dajka tervét, de ahhoz nem volt ereje, hogy meg is akadályozza. Könyörögve kéri férjét, vonja vissza az átkot. De sajnos már késő. Theseus szavát meghallgatták az istenek. Theraménes h írül hozza, hogy Hippolytost egy tengeri szörnyeteg támadta meg, s noha az ifjú hős bátran szembeszállt vele, sőt le is győzte, lovai megvadultak, elragadták harci szekerét, és őt magát agyontaposták. Phaedra nem éli túl a szörnyű csapást, méreggel oltja ki életét. Haldokolva megvallja férjének, hogy Hippolytos ártatlan volt, a bűne súlya alatt öngyilkossá lett dajka ármánya okozta a romlást. Theseus szívét mérhetetlen keserűséggel borítja el a kínzó bűntudat: meggondolatlan haragjában ő idézte elő fia vesztét.

A Phaedra bemutatásakor Racine ellenfelei mindent elkövettek, hogy a sikert megakadályozzák. Egy Pradon nevű jelentéktelen írócskával ellendarabot írattak, s egy ideig a közönség ezt részesítette előnyben. De a Phaedra hamarosan felülkerekedett, és mindmáig a francia drámairodalom legnépszerűbb darabjainak egyike. A nagy francia tragika, Rachel kilenc évig készült rá, míg eljátszotta (1843). Nálunk 1876-ban mutatta be a Nemzeti Színház. A Phaedra ettől kezdve Jászai Mari egyik legnagyobb szerepe volt.

K. Á. (KREUSS ÁGNES)


RACINE: ATÁLIA

(„Athalie”, 1691. Tragédia 5 felvonásban, versben. Fordította:Csiky Gergely 1876, Téri József 1908, Kosztolányi Dezső /megjelent 1947/, Rónay György 1949.)

Az Atália Racine utolsó drámája; egy előkelő nevelőintézet iskolai előadására íródott. Szerzője életében nem talált visszhangra, mert a francia udvarban a mű ótestamentumi tárgya ellenére is megértették valódi társadalmi mondanivalóját, a bátor zsarnokellenes bírálatot.

*

Atália, a zsidók királynője kíméletlen, zsarnoki uralkodó; elpártolt ősei hitétől és kezéhez tulajdon családja vére tapad. Abban a tudatban uralkodik, hogy valamennyi unokájával végzett, pedig a rettenetes öldöklés napján Jozabet hercegnő, a főpap hitvese titkon megmentette a csecsemő Joás életét. Jóád, a főpap nevelte fel a gyermeket a világ előtt elrejtve, a templom mélyén. A mit sem sejtő fiúcskára ugyanis egy ősi jóslat világtörténelmi feladatot bíz: ő Dávid utolsó élő leszármazottja ekkor, s ez a királyi család adja majd a Messiást. Amikor a gyermek nyolcesztendős, az addig magabiztos királynőt váratlanul rossz sejtelmek lepik meg. A Zsengék ünnepén beront a templomba, megzavarja a szertartást, hogy a főpapnak segédkező kis Joást szemügyre vehesse. Híveinek, Ábnernak, a becsületes hadvezérnek és Nátánnak, Bálhoz pártolt renegát papnak elmondja, hogy különös viselkedésére vészterhes álma indította. Trónját félti az ismeretlen gyermektől. Maga elé is rendeli a fiút, és származása felől faggatja. A tiszta gyermek okos válaszainak hallatára különös megindultság vesz erőt a királynő szívén, bárbosszújában, ha rájönne a titokra, nem akadályozná meg ez sem. Joás azonban szerencsére,maga sem tudja még a valóságot. Így, ha nem is oszlatja el a királynő gyanúját, bizonyságot sem szolgáltat arra, s visszatérhet a templom mélyébe.

A kihallgatás és a pogánnyá lett pap, Nátán kémkedő látogatása arra az elhatározásra bírja Joád főpapot, hogy elindítsa a gyermeket történelmi sorsa betöltésének útjára. A templomban, a felfegyverzett papi törzs előtt felfedi a kis király származásának titkát, és ősi szertartás szerint koronát tesz a fejére. Ezalatt Atália pogány csapatokkal támad a templomra, a gyermeket s Dávid király legendás kincseit követelve. Ábner azonban átpártol a védőkhöz, a szentséggyalázó Atália a templomba hatolva elpusztul, serege szétszalad, az ünneplő tömeg pedig felszabadult szívvel énekel az ifjú király dicsőségéről és a zsarnok királynő méltó bukásáról.

Az Atália magyar színpadon még nem szerepelt.

L.M. (LÁZÁR MAGDA)

Forrás: Színházi kalauz. Szerkesztette Vajda György Mihály. Második, bővített kiadás. Budapest, 1962.