A dráma virágkora
Spanyolországban Lope de Vega nevéhez fűződik. Az ő életműve a legnagyobb, de
az abszolutizmus és az irodalom szövetsége még egyszer remekműveket ad a
világnak: Calderón drámáit. Kiszámítottságával, fegyelmezettségével és a
fennálló társadalmi rend feltétlen tiszteletével Calderón sok tekintetben Lope
de Vega ellentéte. Mégis az a darabja hat ma is leginkább, amelyik a
legközelebb áll Lope de Vegához. A zalameai bíró történetét Lope de Vega is
megírta.
A jó családból származó
Calderónt jezsuiták nevelték. Első darabját még az iskolában, tizennégy éves
korában írta. Élete folyamán vagy 200 színpadi művet írt. Kapcsolat az
egyházzal mindvégig erős volt, kivéve azt a néhány esztendőt, amikor Itáliában és
Flandriában katonáskodott. Hazatérése után Buen Retiro udvari színházának szerzője
lett. A királyi kegy a San Jago rend lovagjává avatja, sőt ötvenéves korára,
pappá szentelése után Calderón a király káplánjának megtisztelő és jövedelmező
címét is elnyerte.
Műveit pátosz, fennkölt
méltóság teszi nemessé. A spanyol „becsület”-dráma ő általa lett a
jellegzetesen nemzeti megnyilvánuláson túl világirodalmi jelenség.
A világi téma és a népi
hang éveinek szaporodásával egyre ritkul drámáiban. Élete utolsó két
évtizedében mindinkább „szent cselekményeket” és mitologikus operaszövegeket
írt. Az ő írásaiban fordul át a reneszánsz a barokkba. A színjáték népi mulatság
helyett udvari szórakozássá válik Spanyolországban is, mindinkább tért hódít a
klasszikus utalásokkal tele, csak a műveltek fülének szóló, pompázatos, súlyos
barokk stílus. Calderón legtöbb drámájával ezt képviseli.
Magyarországon sok drámáját
játszották. Többet, mint Lope de Vegától.
V. J. (VITÁNYI JÁNOS †)
Fontosabb drámái: Az állhatatos herceg
(„El Principe constante”, 1629); Ne tréfálj a szerelemmel („No hay burlas con
el amor”, 1632); A zalameai bíró; Szerelem a halál után „Amar después de la
muerte”, 1633); Az élet álom; Saját becsületének orvosa („El Medico de su
honra”, 1635); A csodatevő mágus („El mágico prodigoso”, 1637); A nagy
világszínház („El gran teatro del mundo”, 1645).
CALDERÓN: A ZALAMEAI
BÍRÓ
(„El Alcalde de
Zalamea”, 1632. Színmű 3 felvonásban, versben. Fordította: Gaál József 1843;
Győry Vilmos 1883; Gáspár Endre 1955.
Szereplők: 10 férfi, 3
nő, néma személyzet.)
Kérlelhetetlen
igazságkeresés jellemzi Calderón e drámáját, amely a becsületére kényes paraszt
erkölcsi fölényét igazolja a kéjvágyó és lelkiismeretlen nemessel szemben.
*
Egy
fáradt katonacsoport poroszkál a zalameai úton. Ebben a községben fogják
bevárni vezérüket, a bátor és könyörtelenül igazságos Don Lopét. A csapat
könnyelmű kapitányát a szállásmester a falu leggazdagabb parasztjához, Pedro
Crespóhoz kvártélyozza be, hogy a házigazda leányát, a falu szépét
megkörnyékezhesse. Bár Don Alvaro kapitány fitymálva beszél a paraszti
szépségekről, vérét mégis felgyújtja, hogy meg sem láthatja Izabellát. Apja a
lányt a beszállásolás hírére a padlásszobába rejtette fiatal nagynénjével,
Inezzel együtt. A kapitány csellel mégis bejut Izabellához: egyik katonájával,
Rebolledóval színleg összeszólalkozik, az menekül előle fel, a padlásszobába. A
tiszt kivont karddal utána ront. A bájos fiatal lány az üldözött védelmére kel,
és a kapitány úgy tesz, mintha csak az ő kedvéért bocsátana meg a bűnösnek. A
zajra előjön a házigazda és fia, Juan is. A legény átlát a szitán, és
legszívesebben a kapitányra támadna, de megfontolt apja rendreutasítja. Éppen a
legjobbkor érkezik meg – kapitányát keresve – Don Lope, Crespóék
padlásszobájába. Azonnal megérti a helyzetet, és a kapitány helyett maga
költözik be a házba. Természete hajszálig egyforma a házigazdáéval: szókimondó,
könnyen méregbe jön, de hajlíthatatlanul igazságosak mindketten. Így az első
percek pattogó vitája után a nemes vendég és az egyszerű házigazda meleg
barátságot kötnek. A két rátarti férfi baráti beszélgetésben ül a kertben,
amikor az utca felől zajra lesznek figyelmesek. A kapitány, minthogy nem tudott
célt érni, most szerenáddal próbálja Izabellát megkörnyékezni. Lope és Crespo
karddal rontanak a csendháborítókra. A katonák elszelelnek és végül is a
sötétben egymással hadakoznak, míg Juan ki nem jön a lámpással és egymásra nem
ismernek. Lope látja, hogy a kapitány nem nyugszik, amíg bajt nem kever
Crespóék becsületes házában, ezért másnap elvezényli katonáit Zalameából, hogy
a közelben táborozva várják be a király érkezését. Juannak tetszik a
katonaélet,ő is a sereggel tart. De a kapitány titkon visszatér a faluba
csatlósával, és elrabolja a kétségbeesetten védekező Crespótól Izabellát. Az
apát az erdőben egy fához kötözik, a lányrabló pedig a sűrűbe hurcolja
szerencsétlen áldozatát. Segélykiáltására a közelben tartózkodó Juan előront,
és megsebesíti a húgát meggyalázó kapitányt. Izabella ezalatt elrohan
megbecstelenítője mellől, és kétségbeesett lelkiállapotban járja az erdőt, míg
rá nem lel megbéklyózott apjára.
Éppen
megrázó szavakkal tudatja vele a történteket, amikor a keresésükre indult
községi nótárius megtalálja őket. Tudatja, hogy a falu népe egyhangúlag Crespót
választotta megbírójának, s máris két fontos, hivatalos teendő vár rá: a király
érkezését kell előkészítenie és a faluban tartózkodó sebesült kapitány ügyét is
el kell intéznie. A kapitány szeretne gyorsan elillanni gaztette színhelyéről,
de nincs már ideje rá: az újdonsült bíró a falu népe élén felkeresi. Crespo
őrizetbe veszi a kapitány kíséretét, vele pedig négyszemközt tárgyal.
Bírópálcáját félretéve, szelíd hangon kéri, végül térden állva kérleli a léha
tisztet: tegye jóvá a becstelenségét,v egye feleségül Izabellát. Mivel a
kapitány válasza csak gúnyolódás, cinikus nevetés, Crespo végül is él bírói
hatalmával, s nem méltányolva a kapitány kijelentését, hogy ő csak hadbíróság
előtt felel tetteiért, a községházára viteti. Ugyanekkor elfogatja saját fiát,
Juant is, mert kezet emelt feljebbvalójára, a kapitányra. Visszatér Don Lope
is, mert megtudta, hogy Zalameában kapitánya fogságban van. Crespo neki sem
hajlandó kiadni a rabot, s már-már a falu felégetésének veszedelme fenyeget, amikor
váratlanul megérkezik a király. A bíró mindent feltár előtte, megmutatja a
kapitány vétkéről szóló jegyzőkönyvet, és az uralkodó elismeri a halálos
büntetés jogosságát. Kéri, hogy adják ki a bűnöst, hiszen a falusi bíróságnak végrehajtó
hatalma nincs felette. Ekkor megmutatják a királynak a kapitány holttestét: az
ítélet végrehajtatott. A király a minden szavában igazságos Crespónak
megbocsátja hatásköri túllépését, sőt, amikor megtudja, hogy tulajdon fiát sem adta
ki Don Lopénak büntetés nélkül, a falu örökös bírójának nevezi ki. Így igazságos
bíró intézi majd élete végéig Zalamea ügyes-bajos dolgait. Izabella egy
klastromban keres megnyugvást szégyenére.
A zalameai bírót 1842-ben mutatta be a
Nemzeti Színház (Pedro: Szentpétery, Juan:Szigligeti, Alvaro: Lendvay, Izabella:
Laborfalvi Róza).
L. M. (LÁZÁR MAGDA)
CALDERÓN: AZ ÉLET ÁLOM
(„La vida es sueno”,
1635. Regényes színmű 3 felvonásban, versben. Magyarra átdolgozta: Győry Vilmos
1870; Harsányi Kálmán 1924.
Szereplők: 8 férfi, 2
nő, néma szereplők.)
Az
ébrenlét és álom váltakozásának különös játéka ez a nagyszerű dráma, egy hanyatló
társadalmi rend létbizonytalanságának költői kifejezése. A téma és az
alapgondolat többek között Grillparzert, Hugo von Hofmannsthalt is megihlette.
*
A
mesés Lengyelhon trónörököse, Segismundo, gyermekkora óta magányos toronyban,
rangjáról mit sem tudva, rabkenyéren él. egyetlen ember osztja meg magányát,
nevelője, Clotaldo, egy idős nemes. A király azért vetette rabságra egyetlen
gyermekét, mert születésekor sötét előjelek jósolták, hogy Segismundo kegyetlen
zsarnok lesz. Az erdei torony titkát senki sem sejti, míg egyszer két
odavetődött vándor meg nem látja a láncait csörgető, balsorsát átkozó
királyfit. Segismundo felfedezői, a fiúruhás Rosaura és inasa, Clarin nagy úton
járnak: a királyi udvarba tartanak. Clotaldo
feltartóztatja őket, mert szigorú parancsa van, fogja el, aki a fogoly közelébe
férkőzik. De Rosaurában – kardjáról – saját gyermekére ismer, s reszketve indul
el foglyaival a király elébe. Az uralkodó, a bölcs Basilius kegyesen elengedi
fia felfedezőinek a büntetést, annál is inkább, mert éppen hírül adta
udvarának, egész népének, hogy a rossz csillagzat alatt született királyfi
életben van. Az apa most megpróbál szembeszállni a kegyetlen jövendölés
hatalmával, és próbára teszi fia jellemét. Álmában a palotába viteti
Segismundót és hőn reméli, hogy ha fia felébred, s egyszerre az őt megillető
tisztelet veszi körül, nemes hajlamairól tesz majd tanúságot. Ha nem, Astolfo
és Estrella öröklik majd a trónt.
A
bölcs király kimondhatatlanul csalódik fiában. Nem számított arra, hogy a
rabságban tartott királyfiban felébred a bosszú vágya, amikor felismeri, mitől
fosztották meg egész ifjúságán keresztül. Most azután fékezhetetlen vadsággal
szerez érvényt szeszélyes vágyainak. Clotaldót megsérti, embert öl, apjával
durva, hevesen udvarol Estrellának, s az immár leányruhás Rosaurát meg akarja
erőszakolni. Clotaldót, aki közbelép, csaknem megöli.
Egy
napig élt csak a királyfi apja udvarában: álmában újra visszaviszik szomorú
rabságába, mert a király beigazolva látja a baljóslatokat. Amikor Segismundo
újra felébred, s börtön falai merednek rá, nevelője elhiteti vele: álmodta csak
egy nap hatalmát. A rab királyfi jellegzetes szavakkal ad kifejezést
csalódásának:
„Mily csodás, s
megfoghatatlan
Álomlátás a mi létünk!
Káprázat csak
káprázatban,
Amit végigélni vélünk.
Álmodunk, s azt hisszük
élünk!”
Keserves
töprengéséből csakhamar kiszabadítására érkezett felkelők riasztják fel. A nép
tudomást szerzett róla, hogy a trónörökös él, és őt kívánja királynak Astolfo
helyett. Segismundo a felkelők élére áll. De más ember már, mint az álomba
süllyedt tegnapon volt: bölcsen legyőzi magában hirtelen támadt vak ösztöneit.
Kegyesen apja táborába engedi Clotaldót, majd a győztes csata után megbocsát
ellenfeleinek. Királyi apja térden könyörög előtte kegyelemért, mire a királyfi
fiúi alázattal hull térdre apja előtt. Azzal világítja meg előbbi magatartását,
hogy apja vadállatot nevelt ugyan belőle, de ő most már erős akarattal legyűri
a gonosz jóslat hatalmát. Bizonyságot tesz nemes szándéka mellett Rosaura
sorsának rendezésével. A harc hevében a leány bosszúra biztatta Astolfo ellen,
de a győztes csata után a királyfi – vonzalma ellenére – kibékíti és összeadja
a régi szerelmeseket. A herceg örömmel nyújtja kezét Rosaurának, amikor
megtudja, hogy Clotaldo az apja. Segismundo Estrellát is kárpótolja: ő maga
kéri feleségül. uralkodása bölcs és megfontolt lesz, mert forgandó szerencséje
megtanította az önmérsékletre. Azonban a lázadókat, akiknek szabadságát
köszönheti, büntetés sújtja. Mint uralkodónak már példát kell mutatnia, hogy a
rendet megsérteni senkinek és semmiképpen nem szabad.
A
darabot a Nemzeti Színház 1873-ban mutatta be. Rosaurát Jászai Mari,
Segismundót Molnár György személyesítette meg. Azóta többször felújították.
L. M. (LÁZÁR MAGDA)
Forrás: Színházi kalauz. Szerkesztette Vajda György Mihály.
Második, bővített kiadás. Budapest, 1962.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése