Kisvárosi hivatalviselő
korán árvaságra jutott fia, a kor egyik legkitűnőbb iskolájában, a jansenista
Port-Royalban tanult, ahol az ifjakat alaposan megismertették az antik görög
műveltséggel. Egy ideig papnak készült, a sors azonban más utat jelölt ki
számára. Huszonegy éves korában ódát írt XIV. Lajoshoz, és a Napkirály
életjáradékot biztosított neki. Párizsba ment. Drámaírói pályafutását Moliére
indította el. Első jelentősebb tragédiáját, A
testvérellenfeleket az ő társulata adta
elő. Ezen túl 1677-ig, a Phaedra váratlan bukásáig majdnem minden esztendőben írt egy
drámát. Akkor tizenkét évre felhagyott a drámaírással. XIV. Lajos udvari történetíróvá
nevezte ki őt és Boileau-t, és dicsőségének megörökítésére több hadjáratra
magával vitte őket. A költő a hadizajban nem érezte jól magát, rányílott szeme
a valóságra is. Meglátta a nép helyzetét, a háború hiábavalóságát. Beadványt
intézett a királyhoz a népnyomor enyhítése tárgyában. A Napkirály megneheztelt
rá, és Racine-t utolérte sorsa: kegyvesztett lett. Idős korában írt még két
bibliai tárgyú drámát: mindkettőnek a zsarnokság ellen irányul az éle.
Racine műveiben teljesül
be a francia klasszicizmus dramaturgiája. A merev és áthághatatlan szabályok
sorompói között perzselő szenvedélyű hősök rohannak végzetük felé. A
jellemábrázolás és a drámaírói technika között az első pillanatban némi
ellentmondás látszik, de Racine éppen azért nagy, mert a robbanó szenvedélyeket
bele tudta szorítani a klasszicista drámába. Munkássága során teljesen
szembefordult a cselekménydrámával: „A sok cselekmény csak azoknak a költőknek
menedéke – írja a Berenice előszavában -, akik nem éreznek géniuszukban sem elegendő
bőséget, sem elegendő erőt ahhoz, hogy öt felvonáson keresztül lekössék a
nézőket…” Legjobb műveit a tartalom és a forma tökéletes harmóniája avatja
klasszikussá.
V. J. (VITÁNYI JÁNOS †)
Fontosabb drámái:
Andromaché („Andromaque”, 1667); A pereskedők („Les plaideurs”, 1668);
Britannicus („Britannicus”, 1669); Berenice; Bajazid (’Bajazide”, 1672);
Iphigenia („Iphigénie”, 1675); Phaedra; Eszter („Esther”, 1689); Atália.
RACINE: BERENICE
(„Bérénice”, 1670.
Tragédia 5 felvonásban, versben.
Fordította: Benedek
Marcell 1943, Vas István 1949.
Szereplők: 5 férfi, 2
nő, néma szereplők.)
A
császárkori Róma hatalmát és nagyságát eleveníti meg Racine Bérénice-e. Ennek a
hatalomnak és nagyságnak forrását nem a város mérhetetlen kincseiben vagy
fegyvereseinek sokaságában, hanem a sziklaszilárd és áldozatkész római
jellemben látja a költő. Azért lehetett Róma a világ urává, mert olyan férfiak
vezették, mint Titus, a tragédia ércből öntött méltóságteli férfihőse, aki nem
ismer szentebb kötelességet a haza szolgálatánál, és ha a birodalom érdeke
megköveteli, feláldozza egyéni boldogságát, élete egyetlen nagy szenvedélyes
szerelmét is.
*
Róma
népe császárrá kiáltotta ki Titust, a hős hadvezért. A nagy esemény mérhetetlen
örömmel tölti el Titus szerelmesét, Berenice-t, Palesztina királynőjét.
Izgatott, boldog várakozásban él, úgy érzi, nincs messze a nap, amikor Titus
beváltva ígéretét, császárnővé teszi őt. A szerelmesek közös jóbarátját,
Antiochus comagenei királyt azonban mélységesen elkeseríti az a gondolat, hogy
Titus és Berenice egybekelnek, mivel ő is szenvedélyesen szereti a királynőt.
Hogy a viszonzatlan szerelem kínjaitól szabaduljon, elhatározza, visszatér
távoli hazájába, az Euphrates mellé. Búcsúzóul, nem tudván uralkodni magán,
megvallja érzelmeit Berenice-nek. Közben a nászra készülő Titus tapasztalja,
hogy honfitársai sohasem egyeznének bele házasságába. Róma nem tűr királynőt a
trónon, Titus szándékát tiltják a kérlelhetetlen római törvények. A császárnak
választania kell: vagy szakít szerelmesével, vagy lemond a trónról. Keserves
lelki tusa után Titus dönt. Róma érdeke azt kívánja, hogy a kormány az ő higgadt
és erős kezében maradjon. Nehéz szívvel szánja rá magát, hogy Berenice-nek
tudtára adja elhatározását. Hiszen még most is változatlanul szereti. Végül is,
mivel ereje cserbenhagyja, Antiochust bízza meg, hogy a kényszerű szakítást
közölje vele. Antiochus szívében új reménység ébred: hátha az elhagyott
Berenice az ő állhatatos szerelmében vigasztalásra talál. A királynő azonban
ekkor sem engedi közel magához. Sőt, először azt hiszi, hogy a lesújtó hír nem
is igaz, hogy Antiochus találta ki az ő megzavarására. De a császár szavaiból
megtudja, hogy Antiochus nem hazudott. Berenice-en a szörnyű döntés hallatára
vad kétségbeesés vesz erőt. Véget akar vetni életének. Titus, aki szintén
mérhetetlenül szenved, Antiochusra bízza szerelmesét. Utazzék vele keletre és
viselje gondját. Berenice-ben azonban felébred a büszkeség, beletörődve a
változhatatlanba visszautasítja Antiochus kíséretét, és egyedül indul el Palesztina
felé. A három boldogtalan uralkodó, kiknek élete minden időkben az örök
szerelem nagy példája marad, fájdalomtól összetörve vesz búcsút egymástól.
XIV.
Lajos sógornője, Angliai Henriette Racine-t és Corneille- egyaránt megbízta a
téma feldolgozásával. A két drámaíró azonban nem tudta, hogy versenyben ír
darabot. Racine-é fényes sikert aratott, az akkor már öreg Corneille-é (Titus és Berenice) csúfosan megbukott.
Nálunk a darabot csak a Rádió Világszínháza adta 1955-ben.
K. Á. (KREUSS ÁGNES)
RACINE: PHAEDRA
(„Phédre”, 1677.
Tragédia 5 felvonásban. Fordította:
Horváth Döme 1851, Farkas Albert 1872, Ábrányi Emil 190, Somlyó György 1949.
Szereplők: 3 férfi, 5
nő, néma szereplők.)
Racine-t
a Phaedra megírásakor nevelőszándék vezette: „… egy tragédiát sem írtam, ahol
az erény annyira kitűnnék, mint éppen ebben – írja bevezetőül. – A legkisebb
hibák elnyerik benne szigorú büntetésüket, a bűn puszta gondolatát éppoly
szörnyűségesnek mutatja, mint magát a bűnt. A szerelem gyarlóságai valódi
zsarnokságként tűnnek ki benne; a szenvedély szerepeltetése csak arra való,
hogy megmutassa a zűrzavart, ami belőle származik.”
*
Esztelen
szenvedély lett úrrá Theseus athéni király fiatal feleségének, Phaedrának
szívén. Beleszeretett mostohafiába, a daliás Hippolytosba. Sok éven át
elszántan küzdött a bűnös vágy ellen, kerülte HIppolytost, sőt, hogy leplezze
szerelmét, rábeszélte Theseust, száműzze a fiút. Most azonban, hogy férje újabb
kalandra indult, és őt Troizénban, Hippolytos gondjaira bízta, szenvedélyének
pusztító lángjai újra fellobbannak. S mikor Theseus halálának híre terjed el,
megfeledkezve királynői méltóságáról, feltárja szívét Hippolytos előtt.
De
az ifjú nem viszonozza érzelmeit. Ő a szépséges Ariciát, atyja régi
ellenségének húgát szereti. Neki akarja visszaszerezni a megüresedett athéni
trónt, amelyről Aricia családját Theseus kergette el. Phaedrát mélyen lesújtja
Hippolytos visszautasító tartózkodása. Látva, hogy nem tudja maga felé
hajlítani az ifjú herceget, elragadja kardját, és csak hűséges dajkája, Oinone
akadályozza meg, hogy véget ne vessen életének. A halottnak hitt Theseus
azonban váratlanul megérkezik. Phaedra megretten. Mi lesz vele, ha férje
tudomást szerez bűnös érzelmeiről? Nem elég, hogy el kellett viselnie a
visszautasítás szégyenét, most még férje haragjával is szembe kell néznie?
Oinone aggodalommal szemléli Phaedra szenvedését. Elhatározza, hogy segít
rajta, és hogy megmentse – Phaedra tudtával -, inkább Hippolytos ellen fordítja
Theseust. Azzal vádolja meg az ifjút, hogy szerelmét erővel akarta Phaedrára
rákényszeríteni. Az erőszak biztonságaként Hippolytos kardját is átadja
Theseusnak. A király iszonyú haragra gerjed és elűzi fiát. Hippolytos hiába
hangoztatja ártatlanságát, hiába vallja meg, hogy ő Ariciába szerelmes, apja dühét
nem tudja lecsillapítani. Theseus átkától kísérve, szomorú szívvel indul a
száműzetésbe. Csak az vigasztalja, hogy szívének bálványa, Aricia balsorsában
is kitart mellette, és kész követni a száműzetésbe.
Phaedrán
Theseus átkának hallatára erőt vesz a rémület. Ő ugyan ellenezte a dajka
tervét, de ahhoz nem volt ereje, hogy meg is akadályozza. Könyörögve kéri
férjét, vonja vissza az átkot. De sajnos már késő. Theseus szavát meghallgatták
az istenek. Theraménes h írül hozza, hogy Hippolytost egy tengeri szörnyeteg
támadta meg, s noha az ifjú hős bátran szembeszállt vele, sőt le is győzte,
lovai megvadultak, elragadták harci szekerét, és őt magát agyontaposták.
Phaedra nem éli túl a szörnyű csapást, méreggel oltja ki életét. Haldokolva
megvallja férjének, hogy Hippolytos ártatlan volt, a bűne súlya alatt
öngyilkossá lett dajka ármánya okozta a romlást. Theseus szívét mérhetetlen
keserűséggel borítja el a kínzó bűntudat: meggondolatlan haragjában ő idézte
elő fia vesztét.
A
Phaedra bemutatásakor Racine ellenfelei
mindent elkövettek, hogy a sikert megakadályozzák. Egy Pradon nevű
jelentéktelen írócskával ellendarabot írattak, s egy ideig a közönség ezt
részesítette előnyben. De a Phaedra hamarosan felülkerekedett, és mindmáig a
francia drámairodalom legnépszerűbb darabjainak egyike. A nagy francia tragika,
Rachel kilenc évig készült rá, míg eljátszotta (1843). Nálunk 1876-ban mutatta
be a Nemzeti Színház. A Phaedra ettől kezdve Jászai Mari egyik legnagyobb
szerepe volt.
K. Á. (KREUSS ÁGNES)
RACINE: ATÁLIA
(„Athalie”, 1691.
Tragédia 5 felvonásban, versben. Fordította:Csiky Gergely 1876, Téri József
1908, Kosztolányi Dezső /megjelent 1947/, Rónay György 1949.)
Az
Atália Racine utolsó drámája; egy
előkelő nevelőintézet iskolai előadására íródott. Szerzője életében nem talált
visszhangra, mert a francia udvarban a mű ótestamentumi tárgya ellenére is
megértették valódi társadalmi mondanivalóját, a bátor zsarnokellenes bírálatot.
*
Atália,
a zsidók királynője kíméletlen, zsarnoki uralkodó; elpártolt ősei hitétől és
kezéhez tulajdon családja vére tapad. Abban a tudatban uralkodik, hogy
valamennyi unokájával végzett, pedig a rettenetes öldöklés napján Jozabet
hercegnő, a főpap hitvese titkon megmentette a csecsemő Joás életét. Jóád, a
főpap nevelte fel a gyermeket a világ előtt elrejtve, a templom mélyén. A mit
sem sejtő fiúcskára ugyanis egy ősi jóslat világtörténelmi feladatot bíz: ő
Dávid utolsó élő leszármazottja ekkor, s ez a királyi család adja majd a
Messiást. Amikor a gyermek nyolcesztendős, az addig magabiztos királynőt
váratlanul rossz sejtelmek lepik meg. A Zsengék ünnepén beront a templomba,
megzavarja a szertartást, hogy a főpapnak segédkező kis Joást szemügyre
vehesse. Híveinek, Ábnernak, a becsületes hadvezérnek és Nátánnak, Bálhoz
pártolt renegát papnak elmondja, hogy különös viselkedésére vészterhes álma
indította. Trónját félti az ismeretlen gyermektől. Maga elé is rendeli a fiút,
és származása felől faggatja. A tiszta gyermek okos válaszainak hallatára
különös megindultság vesz erőt a királynő szívén, bárbosszújában, ha rájönne a
titokra, nem akadályozná meg ez sem. Joás azonban szerencsére,maga sem tudja
még a valóságot. Így, ha nem is oszlatja el a királynő gyanúját, bizonyságot
sem szolgáltat arra, s visszatérhet a templom mélyébe.
A
kihallgatás és a pogánnyá lett pap, Nátán kémkedő látogatása arra az
elhatározásra bírja Joád főpapot, hogy elindítsa a gyermeket történelmi sorsa
betöltésének útjára. A templomban, a felfegyverzett papi törzs előtt felfedi a
kis király származásának titkát, és ősi szertartás szerint koronát tesz a
fejére. Ezalatt Atália pogány csapatokkal támad a templomra, a gyermeket s
Dávid király legendás kincseit követelve. Ábner azonban átpártol a védőkhöz, a
szentséggyalázó Atália a templomba hatolva elpusztul, serege szétszalad, az
ünneplő tömeg pedig felszabadult szívvel énekel az ifjú király dicsőségéről és
a zsarnok királynő méltó bukásáról.
Az
Atália magyar színpadon még nem
szerepelt.
L.M. (LÁZÁR MAGDA)
Forrás: Színházi kalauz. Szerkesztette Vajda György Mihály.
Második, bővített kiadás. Budapest, 1962.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése