2018. ápr. 23.

Bacsányi János (1763-1845)




Mikor a költő műveinek második kiadása Budán 1855-ben megjelent, Parragh, a jámbor göllei esperes, ezt írta sajátkezűleg az eladásra szánt példányokra:

Sokszor fogja a nap hazánkat kerülni,
Míg egy magyar anya Bacsányit fog szülni.

A vers gyarló, de mégis találóan fejezi ki annak a kornak a gondolkozását Bacsányiról, amikor már inkább csak csodálták, mint szerették. A költő ekkor elaggott ember, külföldön él keserű száműzetésben, a hazaszereteten kívül alig fűzi más kötelék hazájához. Híveinek száma megfogyatkozott. De az egykor ünnepelt költőt, akinek fényes talentuma és nagy tudása előtt Kazinczyn kívül minden kortársa meghajolt, most valami glóriás nimbusz vette körül. A hazáért, a szabadságért szenvedett rabsága, sírig tartó száműzetése – az irodalom legendás hősévé avatták őt és neve köztiszteletben állott még akkor is, amikor ellenségei és irigyei szinte vetélytársak nélkül uralkodtak a magyar Helikon bércein és tőle már alig volt mit tartaniok. Míg itthon néhányan, ki tudja, miféle indulatból, csak tépdesték Bacsányi költői babérkoszorúját, sőt egyéni jellemében is meggyanúsították, azalatt a száműzöttet még külföldön is nagy becsülés környékezi. Ritka költői tehetségét, széleskörű műveltségét csodálják német és francia földön egyaránt. Ha az agg költő a linzi sétatéren megjelent, a város előkelői vették körül, hogy élvezzék szellemes társalgását. A nemesarcú, élénk tekintetű és aggkora ellenére is egyenestartású magyar gentlemant még osztrák földön is tisztelik, szeretik.

Csak itthon akarták néhányan a babért homlokáról letépni.

De a nemzet megőrizte emlékét és a fent idézett versike, ha naiv formában is, de őszintén a szívekből fakadott. Bacsányi örökké élni fog nemcsak az irodalomtörténetben, hanem a nemzeti köztudatban, a közérzésben, a szívekben is. A szabadságnak, a jognak, a felvilágosodásnak volt p a merész szószólója oly időkben, amikor a fejével játszott az, aki igazat írt. Petőfi előfutárjának lehet őt tekinteni, aki előre megérezte a népek forradalmának a szelét, mint az állatok a földrengést. Mind a ketten az elnyomott népmilliók vágyainak a leggyökeresebb megszólaltatói. Bacsányi életében még nem érkezett el számunkra az idők telje. Ő a szabadság pirkadásának első pacsirtája volt csak, aki előre meglátta a virradást és köszöntötte dalaival – a nemzetne 1848-ig kellett várni, hogy fölhasadjon végre a szabadság hajnala, amelynek költője Petőfi volt.

Bacsányi örökké modern költő marad. Százötven évvel ezelőtt született és már akkor oly eszméket hirdetett, amelyeknek soha el nem lankadó energiája ma is lüktet a nemzeti életben, melyekért ma is küzd nemzete.

1763-ban május 9-én látta meg a napvilágot Tapolcán, Zalamegyének ezen a kiesfekvésű vidékén, melyet Jókai Tempe-völgynek nevezett el. Nemes családból származott, de ő ezzel vajmi keveset törődött és nemességét nem is igazoltatta... „Valóságos szittya-vérű magyarok vagyunk. Nem lévén gyermekeim és az efféle elavult dolgokról keveset aggódván, nem igyekeztem eredetünkről bővebben tudakozódni...” E szavakkal tesz tanúságot demokratikus érzelmeiről abban a korban, amikor a nemesség nem megvetendő előjogokat biztosított, annak hiánya pedig a becsvágyó ember elé nagy akadályokat gördített.

A gimnáziumi osztályokat Keszthelyen kezdette. Sopronban, Veszprémben folytatta és Pesten végezte be. A pesti piaristáknál Horányi és Benyák voltak tanárai. Horányi nagyon dicséri az eszes és szorgalmas fiút, aki „inter excellentes quartus” volt. De azt is megjegyzi már, hogy önállóságra törekvő, önérzetes és „sut juris” jellemű. Később Horányi a „Nova Memoria” című művében szerfölött magasztaló hangon emlékezik meg a tehetséges ifjú költőről és nyolc oldalon ismerteti munkáit. A filozófia befejezése után Bacsányi a pesti egyetemen jogot hallgat. Ekkor ismerkedik meg Kármán Józseffel és Ráday Gedeon gróffal. A szegénysége dacára is választékosan öltözködő szép és szellemes ifjút szívesen látják a fővárosi körökben is. Így jut be Orczy Lőrinc báró házába nevelőül István fia mellé. Ez a szerencse döntő hatással van jövőjére. Orczy révén, ki maga is költő, egyszerre az irodalom és politika vezetőinek társságában találja magát. Orczy nagyon megbecsüli az ambiciózus és tehetséges ifjút. Tanáccsal, könyvekkel és anyagiakkal is bőven segíti. Bacsányi a magyaron kívül szorgalmasan olvassa a német és francia irodalmat és rövid idő alatt oly széleskörű nyelvismeretre és irodalmi tájékozottságra tesz szert, hogy írók körökben bámulatot és tekintélyt vív ki magának. Erre az időre esik első irodalmi kísérlete. „A magyaroknak vitézsége” című hosszabb hazafias költeménye, melyet ifjú barátainak ajánl. A mű bevezető soraiban gyönyörű vallomást tesz a szegény származású, de szellemi kincseinek tudatában büszke ifjú költő lelkes magyarságáról és komoly törekvéseiről.

Tanítványa 185-ben meghal és Bacsányi válni kénytelen a nemes báró házától, ahol őt már valóságos családtagnak tekintik. A csapás nagyon megrendíti az ifjút és első költeményét, amely a Hírmondó-ban jelent meg 1785-ben, elhalt tanítványa emlékének szenteli. Ettől fogva a maga lábán él, de pártfogói nem hagyják cserben és anyagi gondoktól menten végezheti el az egyetemet.

Rónay György: Óda egy halotthoz




A csontjaid már lassan korhadoznak,
végképp kiszárad bennük a velőd,
s én nem láttam azóta, hogy tavasszal
elföldeltek belé, a temetőt.
De gyakran látom az arcod, olykor-olykor
megtorpanok az utcán valahol
s elém döbben az óriási h omlok,
a merev ajak és a horgas orr.

Mit tudsz te lent, mire tanítanak meg
a lúgos esők és a gyökerek,
melyik likacsos csontodba hatolnak,
hogy a talajjal eggyé tegyenek?
Őrzi-e még alant a vézna bordák
horpadt urnája a szíved porát
s a föld, amely könyörtelen omolt rád,
bezúdult-e már koporsódon át?

Hányszor tűnődöm: mégis érdemes volt
úgy élned, ahogy éltél, oly vadul?
s ha számadásra int a vérveres hold,
nem megint te maradsz-e majd alul?
Úgy szórtad szét magad, olyan hiába,
oly lázadón, oly Don Quijote-mód!
Akár a koszorú: lehull virága
és nem marad belőle, csak a drót.

Hogy távolodsz! Azóta megtanultam,
hogy mi a mindig és mi a soha.
Már mindig ott maradsz a földbe hulltan
és nem fogom meg a kezed soha.
Nem mondod többet? "Fiam, egy pohár víz
kellene" - "Újra rosszabbul vagyok."
Lassan kilúgoz az alanti árvíz
s gyökeret vernek benned a magok.

Talán majd a virág, amit növesztesz,
kimondja azt a titkodat, amit
elhallgattak makacsul furcsa, vesztes
életed végéig az ajkaid.
Hányszor készültél, hogy kimondd! Halálon
túl nem nyomaszt-e kancsal némaság?
Boldogabb nem lettél vele. Ne fájjon!
S ne mondd ki már. Nem érteném szavát.

Ahol te jársz, üzenet ide nem hat
s nem gondjaid többé a gondjaim.
Mégis, magamban őrizlek, velem vagy,
találkozunk a város útjain,
látom amint kórházba mégy botoddal
botladozva a Nagykörúton át.
Verkli szól. Megállsz. Meghat a kopott dal.
Eszedbe jut a fátylas ifjúság.

Az én koromban... Jaj az én koromban
a halál már csontjaidba bútt
és harminc éven át őrölte zordan,
míg a velődig ért, akár a szúk
a fát... Ki tudja, bennem is lapol tán,
hallom néha a fűrésze neszét.
Apám voltál. Az életed lehulltán
törvény szerint elindulok feléd.

S te egyre távolodsz. Szemed színére
már nehezen emlékszem és a szád
mosolyát sem tudom. A sír sötétje
közönyös álmát hűsen ontja rád.
Még egyszer megmozdulsz, ha jön az est és
a levegőt kavarja csontkezed:
mint pisla mécsesét egy ideges kéz,
kioltod sáppadó emlékedet.

Koszterszitz József (1898-1970): Édesapám




Büszke vagyok édesapámra!
Nem gazdag ember. Autója nincs,
sem bankbetétje, birtoka.
Ruhája foltos, cipője foltos.
Kopott veréb a szürke porban...
Egyetlen kincse: kis családja,
két udvari sötét szobában
hét egészséges gyermeke:
három kislánya, négy fia!
Az én apám a teremtő Erő,
s anyám az Isten szántóföldje:
Belé veti az embermagokat...
Belőlük zsendül az új magyar élet,
belőlük indul a jövő!

Büszke vagyok édesapámra!
Nem "méltóságos", nem nagy úr.
Újság nem írt még róla cikket:
nem szalutál a sarki rendőr,
ha villamoson arra visz útja...
De két kezében ég a munka!
De műhelyében zeng a dal:
"Kipi-kopi" a munkadal...
Milliók között szürke-egy.
De munkájukból él a nemzet!
Ők hordozzák a történelmet:
apám, s a többi robot-ember,
névtelen magyar dolgozók!

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Büszke vagyok édesapámra!
Nincs rajta semmi nagyszerű...
Csak egy a millió magyarból,
csak olyan ő is, mint a többi...
Gyermekszemekkel felnézek reá.
Számomra ő az ideál!
Ha este imára kulcsolom kezem,
mindennap arra kérem Istenem:
ha felnövök majd férfivá,
olyan lehessek én is, mint apám:
gazdagnál, úrnál, hősnél igazabb:
emberebb ember, magyarabb magyar!

Áprily Lajos: Fellegek játéka




Esendő voltam és beteg,
és szálltak fenn a fellegek.

Vándoroltak a kék úton,
gondolkoztam játékukon,

s szóltam: Ha én itt elveszek,
felhők között felleg leszek.

Gyöngyház- és rózsaszín hajó,
magas szelekben suhanó.

Megszólítasz: Ne szállj - maradj -
súlyos voltál, most könnyű vagy...

De én nem szállok már alább,
csak lebegek némán tovább.

Oszladozom, foszladozom,
haloványabbra változom.

Árnyékolom a kék eget
és te csak nézel engemet,

s én meg foglak tanítani,
hogyan kell szertefoszlani.