Tóth Árpád (1886-1928): Március

A ritkás ágak zöldjén átveti

A messzi nap a sűrű sugarat,

Mint végtelen aranysodronyt, egy égi

Vezeték dús hálózatát s a fák

Zsonganak, mint sín menti nyurga póznák,

Ha rajtuk szárnyas, forró hír repül:

A földnek a Tavasz telefonál...

 

És reszket a liget, mint zsenge szűzlány,

Feszül ezer kis lombkeble keményen

S a város, ez a bús, tüdőbeteg

Gyári munkás is mozdul, karjait:

A vézna gyárkéményeket kinyújtja,

Beszippantja a távol illatot

És mámoros, piros dalba kezd.

 

Oh, gyúlt világ! Oh drága március!

Rügyek, szerelmek, forradalmak

Évadja, - a villámló ablakokban

Celzius-létráját riadva kússza

Az izgatott, rab higanyszál: a vén

Hüllő világnak újra láza van,

Trilláz a fényben reszkető magas

Tűzfalak közt, mint furcsa és kemény

Rigóhang, egy inas száj szurtos füttye

S rekedt autótülök, biciklicsengés,

Sikoltó sín, trappos paták alatt

Az utcakő, gránit, feleselése,

Harang, rikkancsok, anda zongorák

Skálája a politúros homályból

S az emberi lélegzés halk zenéje

Szédülten szaporázza ritmusát...

 

Oh most minden zugát e messzi gömbnek:

Tág tengerek zöld ínyű habtaréját,

Folyók parallel partját, ifjú erdők

Testén az átnyilalló, édes allét,

A földeken a billió barázdát

És minden városok sűrűn rakott

Ragyogó ház-sorát valami vad vágy

Feszíti szét, mint megszámlálhatatlan

Gigászi fogsort, felvonagló ajkat,

Hogy vélük a setét föld felrikoltsa

Örök dacát a titkos végtelenbe:

Himnuszodat, százszor szent Március!

 

S konok trónusán megreszket a Végzet!

 

Fenyő László (1902-1945): Januári vallomás

 

Nem szeretem, amit elértem, oly furcsa s rossz, hogy íme

ifjuságom bálványai jönnek, leülnek asztalomhoz,

nevemen szólítanak és nyujtják kezük.

Szebb volt rajongni értük egyedül... és néha fáj,

hogy amit gyerekkorom képzelete játszott elém:

egy táj vagy álom, immár láttatott vagy teljesült,

hisz az volt bennük szép, hogy el nem érhetők,

a köddel átszőtt fény, amelyben reszkettek felém

s hogy annyit távolodtak, amennyit feléjük közeledtem én,

ó elérhetetlennek gyönyörű izgalma,

ágaskodó s meg-megtorpanó indulat...

Hát így kell ennek lennie, az évek

lassan megadják s ezzel mindörökre elveszik,

minek nem teljesültét,

csak sejtelmét kivántam, hogy: talán...

 

Szebb volt a mózesi magány az alkonyati hegytetőn,

honnan az Igéret földje csak látszott... s hogy a vezér át nem léphette azt:

Isten utolsó ajándéka volt s a legnagyobb!

Kassák Lajos (1887-1967): Január 1, hajnal

 

Bort kóstoltam ma, édes, jó bort, melyet egy névtelen tisztelőm küldött

ujév hajnalán karcsu, hosszunyaku üvegben

és izes, drága falatokkal köritetten. Ó Teremtőm,

ki gondolhatott rám ezen az első januári hajnalon így töprengtem,

miközben ingben és alsónadrágban álltam szobám küszöbén és ijedten dideregtem.

Kint tél volt s a szél belemart mezitelen lábszáramba és mezitelen mellembe,

mert igy álltam ott s a hitvány ingem is elfeledtem összekapni.

Ki nyujthatta felém láthatatlan kezét? Pillanatra komolyan szégyeltem magam,

mint ahogyan ő is szégyelhette magát, szegény, nem mert szembe fordulni velem,

testvéri keze talán remegett, amig ajándékkosarát felémnyujtotta.

Kint hajnal volt és tél volt, de hiába vacogtak össze a fogaim, éreztem,

hogy ez a pillanat, mikor a boldogság harangja megkondul a szivben,

mikor a sötétség fátylai fellebbennek és hallom az uj esztendő sugallatát.

Kóstoltam a borból, hogy vidáman köszönthessem az eljövendő időt és

általában az egész nagy életet, amely halállal fenyegetett

egy fél századon át. Éreztem, ahogy lassan feje tetejére áll körülöttem a világ

és nem bujtam vissza a takaró alá, vidám és nyughatatlan lettem egyszerre.

Kiléptem az uccára, ahol részeg férfiakkal és részeg asszonyokkal találkoztam,

láttam, hogy egyformák vagyunk valamennyien, köszöntöttem őket, jobbról és balról

megcsókoltam orcájukat, miközben félkarommal magasba emeltem borosüvegem

és énekelni kezdtem barna szeretőmről, akit már rég elfeledtem

s most mégis fellebeg előttem, mint maga az örök,

felejthetetlen szerelem.