A székelyek között számos poétikus rege száll szájról-szájra Petőfiről, a segesvári csatatér nagy halottjáról. E regék közül összegyűjtött most néhányat Péterfi Tamás. A füzetből érdemesnek tartjuk a következő Torockó-vidéki regét közölni:
Egyszer egy sötét zivataros éjszakán vendége érkezett az öreg molnárnak ott lenn a „Székelykő” aljában. Kopogtattak az ajtón, de ő nem adott választ. Kopogtattak másodszor is, de ő megint nem adott választ. Harmadszor is kopogtattak az ajtón és valaki bekiáltott hozzá!
- Nyisson ajtót édesapám!
Az öreg molnár csak hallgatózott előbb, mert nagyon félt a rabló oláhoktól, kik elpusztították volt Enyed és Abrudbányán még a kisgyermekeket is.
- Nyisson ajtót édesapám! – szólt hangosabban másodszor.
De az öreg molnár még akkor is félt beengedni. Hanem közelébb húzódott az ajtóhoz, hogy a hangját megismerje bizonyosan.
- Nyisson ajtót édesapám én vagyok a fia, Manasse! Egy haldokló honvédtisztet hoztam!
Az öreg molnár többé nem kételkedett. Mert tudta, hogy olyan jólelkű, aki sebesültet hoz, az csak a fia lehet. Meggyújtotta elébb a faggyúgyertyát. Aztán kinyitotta az ajtót, hogy kivilágítson az udvarra.
Ott állott a fia honvédruhában, fölfegyverkezve és a felhőszakadástól csurom víz vala, de azért el nem engedte a ló kantárszárát, melynek hátán köpenyével letakarva egy ember feküdt.
- Segítsen levenni édesapám. Azt hiszem, már meg van halva. Segesvártól hozom. Elveszett minden… A muszka győzött!…
Az öreg molnár csöndesen mormogta imáját, mialatt feloldozta a honvédtiszt kötelékeit. Oda kellett kötözni a paripa hátára, hogy le ne forduljon a nyeregből. Az oldalán vérfoltok látszottak. Meg volt sebesülve, s a vére még folydogált csendesen. Az öreg molnár legelőbb a sebesült tiszt szívében tartotta a fülét. Majd leemelték a paripáról
Még élt.
Ketten fogták, mert a paripa, mintha tudta volna – meg sem mozdult azalatt. Nem jajgatott, nem sziszegett a sebesült, csak az arca volt olyan nagyon halovány. Hosszú haja ráborult a sápadt arcra, s az öreg molnár minduntalan hátrasimította.
Bevitték a malomházba.
A faggyúgyertya azalatt a küszöbről terjesztette kísérteties, sárga világát a működőkre, kívül pedig pokoli sötétség feküdt az udvarra, hogy megborzongott tőle, aki látta.
Búsan nyerített a paripa, mintha csak gazdájától akarna búcsút venni s odafordította okos szemeit a sebesült tiszt felé s mikor már bevitték, még azután is mindig az ajtóra nézett és nyerített. Talán azt akarta megtudni, hogy él-e, vagy meghalt.
A sebesült tiszt nem válaszolt. Nemcsak ajkai, de szempillái sem mozogtak. Úgy nézett ki, mint egy halott.
Gyorsa lehúztak róla mindenféle ruházatot. Nem kell tiszti ruha a haldoklónak. Majd a gyógyításhoz láttak serényen.
Öreg volt a molnár és sok jó tapasztalattal bírt. Mint öreg, magános embernek, ki messze lakott a falutól, be volt rendezve a kamrája nemcsak ételneműekkel, hanem gyógyító hatású jó füvekkel, virágokkal.
Manassét elküldte a paripa ellátásához, hogy ne éhezzen szegény állat.
Aztán, hogy visszatért, megmosták a sebesültet tiszta, hideg vízzel. Bekötötte az öreg molnár a sebeket, s lefektették egy fehér lepedővel beterített ágyra.
És a vén molnár nem kérdezte, hogy kicsoda? Csak ápolta, kötözgette a sebeit, borogatta a lázas beteget és virrasztott mellette hosszú éjszakákon. Manassé a fia rövid ideig maradt otthon. Nehogy megtudják a faluban az érkezését, - még azon az éjjelen elhagyta a malomházat. Megtisztította a sebesült tiszt ruháit. Magára vette és visszasietett a táborba az éj sötét homálya védelme alatt s a paripának nem sok ideje volt pihenni, mert azon nyargalt el Segesvár irányába. Az öreg molnár csak három hét múlva hallotta meg az első szót a beteg ajkáról. Azt kérdezte, hogy hol vagyon? Elmondotta arra az öreg molnár az esetet. Azt is, hogy a fia nem jött vissza, pedig a harc lezajlott, mert három hét múlt el a látogatás óta.
A beteg tiszt szomorúan hallgatta, de nem hitte, hogy három hétig nem tudott a világról. Megitta a meleg tejet és mikor a párnáról föl akart emelkedni, újra visszaesett. Nem bírta a gyöngeség miatt a fejét sem. Könnyes szemekkel ismét elaludt, de három hónapig tartott a második álma. Azalatt minden nap meleg tejet öntött a szájába az öreg molnár. Ilyen csodás elgyöngülést okoz a sok vérvesztés.
Mikor fölébredt a másik hosszú álomból, akkor az öreg molnár már úgy siratta a fiát, mint halottat. Halálhírét hozták a csatatérről. Enni és inni kért a beteg. Azután az öreg molnárt vigasztalta, hogy ne búsuljon, mert itt van ő. Fogadja fel Manassé helyett fiának! Nevezze őt Manassénak. Az öreg megkérdezte a beteg tiszt nevét, az igazi nevét, de nem emlékezett vissza. Még csak arra sem, hogy ő honvédtiszt volt. Hiába mondogatta az öreg, hogy nagyrangú tiszt volt, mikor idekerült. A ifjú éppen semmire sem emlékezett. A ruháit nem mutathatta elő, mert azokat Manassé fölvette, a lovára fölült s úgy nyargal vissza Segesvár felé.
Azután eltévedt. Sötét volt s az előre nyomult muszkák leszúrták Segesváron túl. Úgy temették el tisztruhában másnap délelőtt, s többen fölismerték a ruháról, meg a paripáról Petőfi Sándort, aki valójában az öreg molnár fia volt, Manassé. Őt temették el másnap délelőtt a muszkák, de még élt, mikor a meszes gödörbe dobták.
Az igaz Petőfi Sándort a jó Isten csendesen, hosszú idők után meggyógyította. Nap-nap után javult állapota egy keveset, de oly keveset, hogy tíz esztendő múlva kapta vissza emlékező tehetségét. Mikor hallotta, hogy őt Segesvárnál elesettnek tartják az emberek, hát nem szólott semmit. Nem mondotta, hogy ő az igazi Petőfi Sándor, attól félve hogyha megtudják életben lételét, akkor menekülnie kell az édes hazából, hol akkor üldöztek mindent, ami magyar, minden hazafit, ki a szabadságharcban részt vett. Inkább elhallgatta, csak ne kelljen drága hazáját kerülni távolról.
Így vénült meg az ősz molnár mellett s nagyon sokszor meséltette el magának a sötét zivataros éjszaka eseményeit, mikor Manassé az ő tisztruhájában elhagyta az apja házát és többé nem tért vissza, mert a muszka őrök megölték.
Egy szász ember hozta meg a hírt a temetésről, kit megbízott az üzenettel Manassé, mert az a szász ember hordotta a gödörbe e meszet – nyugágynak és szemfedőnek… Az a szász ember mondotta el azt is, hogy még élt, mikor a gödörbe dobták, de aztán belefulladt… S az öreg molnár megsimítja mindig hófehér haját, megtörli könnyes szemeit és megöleli az ő betegét, a fogadott fiát.
Később eltűnt az öreg molnár fogadott fia. Úgy eltűnt a vidékről, hogy soha többé hírét sem hallották, s csak azután jöttek rá, hogy az nem lehetett más, mint Petőfi Sándor, a magyarok legnagyobb dalköltője.
Forrás: Tanulók Lapja 6. évf. 31. szám, 1899. júl. 30.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése