2018. dec. 19.

Koboz (Kozma Andor 1861-1933): Koboz krónikája




Bírák, ügyészek, - róluk olvasok
Szomorúan, szomorúat;
Kevés a pénzük, gondjuk szörnyű sok.
Szegény urak! Szegény urak!...
Tisztes szegény nem száll azért ki perre,
Mert nincs e földön semmije,
De érthető a bús szegény keserve,
Akinek úrnak is kell lennie.

Szegény urak!... Bírák, ügyészek –
Én értem őket s vélük érzek.
Mert hogyha sorsukon borongva
Érettük mélyedek ma gondba,
Tűnik előlem a jelen,
S maga gyereknek képzelem,
Szerény, kinőtt, vedlett ruhában,
Egy spártai gyerekszobában,
Hol a nagy, nyüzsgő testvéri rajjal,
Örök étvággyal s őrült zajjal,
Egykor valóban én is tanyáztam,
Egy régi bíró-ügyészi házban.

Apánk bíró-ügyész úr Őméltósága,
Integer vitae, purus sceleris;
Dísz környezi, ha kilép a világba,
Otthon temérdek gond, baj, semmi dísz.
Tilos számunkra minden, ami drága:
Étkünk frugális, italunk a víz;
Színház, fürdőhely, nyaraló,
Bál, verseny, cukrász – nem nekünk való.
Szomszédainkat bámulva nézzük:
Azoknak mindenre van pénzük!
Fogaton járnak, - ők tehetik,
Mert ügynök az apjuk nekik.
De a mi szívünk, irigység nélkül,
Magunk sorsával mégis kibékül,
S úgy hisszük büszkén, naivul:
Mégis az úr csak, aki úr!

S hogy mulatunk mi? – Az kedves emlék!...
Sűrűen járja házunkat vendég.
De kik!... Apánk azt szokta mondani:
„Deák Ferencnek lelki fiai.”
Bírák, ügyészek többnyire,
Mindnek jeles a neve, híre,
A rangja, a címe, a tudománya;
Fejük és szívük dús kincsesbánya,
Minden beszédük bölcsnél bölcsebb
S zamatja benne a mély erkölcsnek;
Erős vitákban gyöngéd kímélet,
Nincs bennük semmi előítélet,
Biztos tudói jelennek, múltnak,
Nemesek s felvilágosultak;
Bár önmagukhoz szigorú Cátók,
Mindent megértők s megbocsátók.
S oly úri magyar a modoruk,
A hangjuk, a nyelvük, a humoruk,
Hogy öröm őket hallani
S velük egy igét vallani.
Módjukba is mind egyenlők vélünk:
Szerények élnek, ahogy mi élünk, -
Hisz’ ők bírák, hisz’ ők ügyészek!
Természetes, hogy így élni készek.

Igaz, hogy néha, mennél kevesebb,
Sóhaj-elegy szó köztük is esett,
Hogy ily élethez is kevés
A bíró-ügyészi fizetés!
S hogy ami juss rájuk maradt:
Ház, birtok s más egyéb dirib-darab, -
Az lassan-lassan eladódott,
Hogy ők megbírják ez”úri” módot;
S hogy már az ősi szőlőn van a sor –
Az is hadd menjen!... bár nincs nagy ára,
Mert több a filoxéra, mint a bor –
S rá kell fizetni úrnak a hazára.

És ráfizettek bírák s ügyészek,
Akikre én ma visszanézek –
S így éltek ők meg, akik ma holtak,
De akkor még így megélhetének
A dicső régi úri szegények,
Mert akkor még árdrágítók se’ voltak;
S még volt nekik csekély valamijök,
Hogyha a drága
Magyar hazára
Rá kelletett fizetniök.

De ma! – ha én volnék bíró, ügyész,
Büszkén, szegényül élni kész,
Magam se’ tudnám, mit csinálnék:
Zajos gyűléseken vajon
Kiszónokolnám-e bajom?
Vagy némán tengnék-lengnék, mint az árnyék?...
Ez a dilemma oly nehéz:
Titkon nyögő, vagy nyílt nagyhangú száj?...
Boldog szegény, ki nem bíró, ügyész,
És úrnak lennie nem muszáj!

Forrás: Az Ujság XVI. évf. 136. sz., Bp. 1918. jún. 9. vasárnap

Dormándi László (1898-1967): A fenség vadászik




A fenség jóakarat mosollyal hallgatta végig a házigazda üdvözlő beszédét, de álmosan pillantgató, szürke szemein, fáradt tartásán meglátszott, hogy unja, rettenetesen unja ezt az egész komédiát. A beszédet ostoba, hamis frázisaival, a hangos, lármás urakat és az erősen lefűzött, parfümözött vidéki asszonyok kíváncsi pillantásait is. már napok óta járja ezt a kálváriát,m ióta kimozdították regényes fekvésű, csendes kastélyából, hogy a király képviseletében végighallgassa a haza- és királyszeretettől sziporkázó felköszöntőket, végigunatkozzon néhány vég nélküli ebédet, barátságos megszólításával tüntesse ki a főbb embereket és ledurrantson néhány jól dresszírozott szarvast,amit az ügyes hajtók egyenesen az ő számára kergetnek puskája csöve elé.

A királyi fenség kimondhatatlanul unta mindezeket a dolgokat, és hanyag jóindulatú mosollyal, leereszkedően nyújtotta kezét a hajlongó gazdának.

- Igen, igen – mondta egészen másra gondolva – nagyon örülök az önök ragaszkodásának és biztosítom, hogy őfelsége mindenben egyet érez hű népével. Hm… és nagyon meg van elégedve mindennel, ami utam tapasztalataiként eddig jelentettem. Igen… hm… és köszönöm a szíves fogadtatást.

Röviden biccentett, azután hosszú, gyors léptekkel felsietett a kastély tágra nyitott, virágdíszes feljáróján. Odalent izgatottan súgtak össze az emberek.

- Milyen fess, milyen elegáns volt a fenség, gyönyörűen beszélt, és folyton mosolygott. Úgy látszik, jól érzi magát, jókedvű és talán…

A házigazda lepillantott díszmagyarja széles, zsinóros mellére, ahol bizony kitűnően festett volna valami kitüntetés tarka szalagja.

A vadászkocsik csakhamar előállottak, a királyi herceg elült és vidám trappban porzott végig a hangos társaság a fehéren izzó országúton az erdő felé. A fenség hátradőlt a kényelmes ülésben, és borzongott az utálattól. Undorodott ettől a hőségtől, a poros fojtó levegőtől, az alázatosan bókoló emberektől és mindentől, amiben élt, amit látott és hallott.

A házigazda leshelyére vezette a királyi herceget. Ott állt a rendes, magas széke a megszokott tisztás szélén, amit már úgy ismert a számtalan vadászatról. Tudta jól, hogy a szarvasokat hetekig figyelték, vajon szeretnek-e errefelé járni, és hogy az a komoly nézésű, zöld kalapos vadász azért áll a háta mögött, hogy a fenségtől elhibázott vadat ledurrantsa, és lenéző mosollyal, de alázatosan leemelt kalappal bizonyítsa, hogy ő már csak a kegyelemlövést adta meg a halálosan talált állatnak.

Idegesen búcsúzott kísérőitől, és leült a székre. A vadász megtöltötte a puskákat, és tiszteletteljesen hátrább vonult. A nagyúr rápillantott. Úgy rémlett, mintha szemtelen gúnyos mosoly rángatná a simára borotvált, komoly vonásokat. De azután csak legyintett, visszafordult és kinézett a tisztásra.

Szilágyi Géza (1875-1958): Csoda



- Egy tépett idegű ember naplójából –

I.
Nem bánom, csöppet se bánom, tartsanak bolondnak, akár a földkerekség legbomlottabb lényének, mégis a legnyugodtabban bevallom, hogy mindenképpen csodálkozom, hihetetlenül álmélkodom, szörnyűségesen elképedek olyasmin, amit nálamnál boldogabb felebarátaim annyira természetesnek, olyan magától értetődőnek látnak, hogy agyuknak és szívüknek legkisebb megrezdülése nélkül egyszerűen csak tudomásul veszik.

Itt lakik a szomszédságomban, ugyanennek a háznak ugyanezen az emeletén, Metusa Antal, részvénytársasági cégvezető, volt tanulótársam, velem egykorú ember, okos, tanult, művelt férfi, akinek – megkérdeztem már több ízben is – soha még eszébe nem jutott, hogy akár csak egy másodpercig is elgondolkozzék azon, amin én, nálánál nem ostobább, tanulatlanabb és műveletlenebb ember, újra meg újra, egyre meg egyre, mindenképpen csodálkozom, hihetetlenül álmélkodom, szörnyűségesen elképedek, magamat szinte fölrobbantva megdöbbenek. Metusa, valahányszor szóba hoztam előtte az ügyet, mindiga a leghatározottabban kijelentette, hogy természetes és magától értetődő dolgokon egyáltalában nem szokott csodálkozni, de egyben sohasem mulasztotta el megtudakolni, miközben leplezetlen sajnálkozással nézett reám, hogy nem ismerek-e valami képzett és megbízható idegorvost. Én nem sértődtem meg az alapjában jóindulatú kérdésen, hanem inkább bizonyos fölényességgel megállapítottam, hogy talán bolond lehetek, de azért mégis sokkal élesebb a szemem, mint amilyen Metusáé, és a hozzá hasonló sok millió más nevű, de ugyanolyan fajtájú Metusáé, akik vak sejtetlenséggel járnak annak a legeslegnagyobb és legkevésbé leküzdhető veszedelemnek közepette, amelyet életnek szoktak nevezni.

De Metusa okos és művelt ember, talán éppen ezért nem visszhangzik benne az én csodálkozásom, talán úgynevezett szellemi fejlődése végképpen eltompította azokat az ösztönöket, amelyeket belőlem, úgy látszik, a kultúra és a civilizáció sem tudott kiölni, és amelyeknek híjával állapotomat nem lehet megérteni, sőt, azt rendellenesnek kell tartani. Talán másutt próbálkozom. A háznak viceházmesternője sem olvasni, sem írni nem tud. Ettől ugyan még a bölcsek bölcse lehetne, de egyáltalában nem az. Amilyen tudatlan, olyan együgyű, mint százegynéhány évvel ezelőtt Rousseau hatása alatt szerették mondani, a természetnek romlatlan gyermeke. Ővele is kísérleteztem héba-korba. Megszólítottam a szegényt, azt gondoltam, ennél az ösztönembernél bizonyára jó helyen kereskedem. Értelméhez, pontosabban szólva értelmetlenségéhez könnyen és nyájasan hozzáférkőző szavakkal elmagyaráztam neki, hogy mi az, amin nap-nap után újra meg újra elcsodálkozom. úgy bámult rám, mintha egy árva szót sem értett volna meg beszédemből. Amikor aztán azt kérdeztem tőle, ő is érzett-e valaha ilyesmit, ő is elálmélkodott-e akár csak egyszer is azon, amin én mindennap elbámészkodom, haragosan rám förmedt, és minden kertelés nélkül, a kaputos embernek a vicék részéről kijáró szokásos tiszteletnek teljes mellőzésével, egyenesen a bolondok házba küldött. Ez az eredmény nem volt túlságosan biztató, és nem kis mértékű vakmerőség kellett ahhoz, hogy mégis megismételjem a kísérletet. Egynéhányszor megtettem, de a kaland mindig egyformán végződött, utóbb pedig a kétségtelenül megfélemlített nő már szóba sem állott velem. Mihelyt messziről meglátott, vagy elbújt valahová, vagy pedig, ha mégis kereszteznie kellett utamat, ijedten elrohant mellettem.

Tudom már, hányadán vagyok. a művelt rézvénytársasági cégvezető és az analfabéta viceházmesternő egyképpen vélekedik rólam. Mind a ketten azt hiszik, hogy meghibbant az elmém.

Balázs Sándor (1883-1982): A napernyő




A napernyő az előszobában lógott a fogason, furcsa, divatját múlt emléke régi szép időknek. Bánatosan és mélán csüngött ott alá, és volt valami nevetséges benne. A doktorné legalább mindig elmosolyodott kissé, mikor elment mellette, és véletlenül ráesett a tekintete. Mi juthatott eszébe róla? Séta virágzó hársfák alatt forró napsütésben? Egy név, melyet az ernyő végével beleírt a homokba, ülve a tengerparton? Egy férfiváll, melyre valaha tréfásan rácsapott? Ki tudja?...

A doktorné tehát nem sokat törődött a napernyővel, melynek görbe volt az orra, és avult selymét körös-körül széles fekete csipke díszítette. Annál inkább tetszett Marinak, a doktorék cselédjének, aki esténként leakasztotta a fogasról, és belopta a konyhába, magára zárta az ajtót, lefüggönyözte az ablakot és fel-alá sétált az ernyő alatt az asztal és a tűzhely között. Ilyenkor valami különb lénynek érezte magát, pompás dámának, amilyeneket az utcán látni gyalog vagy elrobogó hintóban. Mikor aztán elfáradt a járkálásban, csendesen, hogy a kilincs se pattanjon, kinyitotta az ajtót, az ernyőt visszalopta a fogasra és bebújt az ágyába aludni. Nagyon sokszor az ernyőről álmodott. azt álmodta, hogy az övé.

Marit a doktorék az árvaházból vették magukhoz öt évvel ezelőtt. Fonnyadt, fehér kis teremtés volt, pipaszárlábú és hamar könnyes szemű, s a jó öreg doktor nem egyszer zsörtölődött miatta a feleségével.

- Minek ez nekünk? Csak vesződség van vele. Óvodába kéne ennek még járni. Nem ért ez semmihez. Amit csinál, az kár. Amit nem csinál, az haszon.

De a doktorné nem hagyta magát, és tartotta Marit, bíztatta, szidta, simogatta, ahogy éppen kellett. Lám, nem is bánta meg, micsoda jó cseléd lett abból a lányból! Megnőtt, megerősödött, maga lát el minden dolgot, mosást, főzést, vasalást, nem kell mellette másik cselédet tartani, és milyen becsületes és hogy húz a házhoz! Most már bezzeg a doktor úr is szereti, a reggeli pohár víz, amit még az ágyban megiszik, az sem esik jól neki, ha nem a Mari hozza.

Már többször arról is szó volt az öregek közt, hogy Marit valami különösképpen meg kell jutalmazni. Gyerekük úgy sincs, hát majd… a végrendeletben hagynak rá valamicskét, pár száz koronácskát, igen, ötszázat, megérdemli, megkönnyebbítette az életüket, azelőtt mennyi vesződség volt a sok komisz cseléddel, istenem, volt olyan gyalázatos is, aki szántszándékkal földhöz verte a tányérokat, ez úgy vigyáz mindenre, mintha az övé volna, de hiszen nem is feledkeznek meg róla, az szent. Hol ezt, hol azt vettek Marinak, a napernyőt is biztosan megkapta volna, ha kéri, de Mari ezt világért sem mert volna – azt a gyönyörű csipkés holmit, dehogy! -, a doktorné meg nem tudott Mari titkos szerelméről, így aztán a napernyő az előszobában maradt sután, egyedül, mosolyogtatóan.

Forró júniusi nap Marinak egymás után kétszer kellett bemenni a városba. A doktorné elfelejtette megmondani, hogy az ura számára sonkabokát tétetett félre a Marsall üzletében, és azt el kell hozni, mert különben eladják. Pedig messze van az innét, és a nap már reggel kilenckor ádáz hévvel tűzött alá. Szegény Mari most jött meg a piacról, kivörösödve, bágyadtan, de mit volt mit tenni, morgás nélkül indult újra a sonkabokáért. A doktorné megsajnálta:

- Nézd, Mari fiam, itt van ez a napernyő, vidd magaddal, mindjárt nem lesz olyan meleged.

A napernyő!... A kezében volt tehát, az övé volt, erre az útra legalább odaadták neki, joggal használhatta. Milyen szép, még szebb így nappal, mint este a konyhában, milyen finom, hogy ragyog a napsütésben, és milyen jó árnyékot tart! Igazán egy csöpp meleg sincs alatta, de semmi meleg sincs, sokat ér egy ilyen napernyő, jó volna, ha addig hordhatná, amíg ez a forróság tart. Hiszen esőben nem is, isten ments, kár volna ezért a gyönyörű selyemért, ennek megázni.

Mari nem is úgy ment most az ernyővel, mint ahogy szokott. Begyesen szedegette a lábát, a derekát egy kissé riszálta, a szabadon maradt kezével a szoknyáját igazgatta. Jött szembe egy szalmakalapos úr, arra ránézett. A kirakatok előtt vontatva lépett el, hogy az üvegben lássa magát, és csak azt sajnálta, hogy olyan kevesen járnak az utcán.

A Marsall üzleténél egy kis baj volt a napernyővel. Az ajtóban, ahogy be akart lépni, nem tudta benyomni a drótrugót. Máskor nem volt vele baja, de most, hogy izgatott volt, többször lecsúszott róla a hüvelykujja. Egy percig ott kínlódott, s addig nem lehetett ki-be:

- Na, kisasszony, mi lesz már… gyerünk!... – mordult rá egy goromba hang, de Mari nem bánta, mert azt mondta, hogy kisasszony. Az ernyőt végre becsukta, és kipirulva kérte a sonkabokát. Hazafelé a csomagot sem úgy vitte, mint ahogy máskor, a hóna alatt, akárhogy, most kissé lóbálta a kezében, kecsesen, mint ahogy úri népektől látta, akik szégyellnek csomagot vinni. A napernyő nyelét a vállára fektette, így jól gyönyörködhetett az árnyékában.

Nem arra ment, amerről jött, egyet került az állomás felé, arra többen járnak. Ismerőssel nem találkozott, de azért megnézték. Egy parasztasszony meg is fordult utána.

- No, fiam, már azt hittem, elvesztél – fogadta Marit a doktorné, aki öt év alatt percre pontosan tudta, mennyi idő alatt járja meg a lány az utat oda-vissza. Mari nem felelt, a napernyőt a sarokba, a konyhaszekrény mellé támasztotta, és tenni-venni kezdett a tűzhely körül, de fél szemmel azért mindig azt figyelte, hogy az asszonya nem viszi-e ki a fogasra az ernyőt. A doktorné észre sem vette, hogy ott van.