- Egy tépett idegű ember
naplójából –
I.
Nem
bánom, csöppet se bánom, tartsanak bolondnak, akár a földkerekség legbomlottabb
lényének, mégis a legnyugodtabban bevallom, hogy mindenképpen csodálkozom,
hihetetlenül álmélkodom, szörnyűségesen elképedek olyasmin, amit nálamnál
boldogabb felebarátaim annyira természetesnek, olyan magától értetődőnek
látnak, hogy agyuknak és szívüknek legkisebb megrezdülése nélkül egyszerűen
csak tudomásul veszik.
Itt
lakik a szomszédságomban, ugyanennek a háznak ugyanezen az emeletén, Metusa
Antal, részvénytársasági cégvezető, volt tanulótársam, velem egykorú ember,
okos, tanult, művelt férfi, akinek – megkérdeztem már több ízben is – soha még
eszébe nem jutott, hogy akár csak egy másodpercig is elgondolkozzék azon, amin
én, nálánál nem ostobább, tanulatlanabb és műveletlenebb ember, újra meg újra,
egyre meg egyre, mindenképpen csodálkozom, hihetetlenül álmélkodom,
szörnyűségesen elképedek, magamat szinte fölrobbantva megdöbbenek. Metusa,
valahányszor szóba hoztam előtte az ügyet, mindiga a leghatározottabban
kijelentette, hogy természetes és magától értetődő dolgokon egyáltalában nem
szokott csodálkozni, de egyben sohasem mulasztotta el megtudakolni, miközben
leplezetlen sajnálkozással nézett reám, hogy nem ismerek-e valami képzett és
megbízható idegorvost. Én nem sértődtem meg az alapjában jóindulatú kérdésen,
hanem inkább bizonyos fölényességgel megállapítottam, hogy talán bolond
lehetek, de azért mégis sokkal élesebb a szemem, mint amilyen Metusáé, és a
hozzá hasonló sok millió más nevű, de ugyanolyan fajtájú Metusáé, akik vak
sejtetlenséggel járnak annak a legeslegnagyobb és legkevésbé leküzdhető
veszedelemnek közepette, amelyet életnek szoktak nevezni.
De
Metusa okos és művelt ember, talán éppen ezért nem visszhangzik benne az én
csodálkozásom, talán úgynevezett szellemi fejlődése végképpen eltompította
azokat az ösztönöket, amelyeket belőlem, úgy látszik, a kultúra és a
civilizáció sem tudott kiölni, és amelyeknek híjával állapotomat nem lehet
megérteni, sőt, azt rendellenesnek kell tartani. Talán másutt próbálkozom. A
háznak viceházmesternője sem olvasni, sem írni nem tud. Ettől ugyan még a
bölcsek bölcse lehetne, de egyáltalában nem az. Amilyen tudatlan, olyan
együgyű, mint százegynéhány évvel ezelőtt Rousseau hatása alatt szerették
mondani, a természetnek romlatlan gyermeke. Ővele is kísérleteztem héba-korba.
Megszólítottam a szegényt, azt gondoltam, ennél az ösztönembernél bizonyára jó
helyen kereskedem. Értelméhez, pontosabban szólva értelmetlenségéhez könnyen és
nyájasan hozzáférkőző szavakkal elmagyaráztam neki, hogy mi az, amin nap-nap
után újra meg újra elcsodálkozom. úgy bámult rám, mintha egy árva szót sem
értett volna meg beszédemből. Amikor aztán azt kérdeztem tőle, ő is érzett-e
valaha ilyesmit, ő is elálmélkodott-e akár csak egyszer is azon, amin én
mindennap elbámészkodom, haragosan rám förmedt, és minden kertelés nélkül, a
kaputos embernek a vicék részéről kijáró szokásos tiszteletnek teljes
mellőzésével, egyenesen a bolondok házba küldött. Ez az eredmény nem volt
túlságosan biztató, és nem kis mértékű vakmerőség kellett ahhoz, hogy mégis
megismételjem a kísérletet. Egynéhányszor megtettem, de a kaland mindig
egyformán végződött, utóbb pedig a kétségtelenül megfélemlített nő már szóba
sem állott velem. Mihelyt messziről meglátott, vagy elbújt valahová, vagy
pedig, ha mégis kereszteznie kellett utamat, ijedten elrohant mellettem.
Tudom
már, hányadán vagyok. a művelt rézvénytársasági cégvezető és az analfabéta
viceházmesternő egyképpen vélekedik rólam. Mind a ketten azt hiszik, hogy
meghibbant az elmém.
II.
Azt
hiszik, hogy megbolondultam! Hát csak higgyék! Nem bánom – nem is sejtik,
mennyire nem bánom, mennyire nem törődöm vele – ha bolondnak tartanak, akár a
földkerekség legbomlottabb igényének. Mégis a legnyugodtabban és a
legőszintébben bevallom, hogy mindenképpen csodálkozom hihetetlenül álmélkodom,
szörnyűségesen elképedek olyasmin, amin például az én okos és művelt Metusa
barátom is, a tiszteletreméltó, de oktalan és műveletlen vicénő és sok millió
boldog felebarátommal egyetemben annyira természetesnek, olyan magától
értetődőnek lát, hogy azoknak és szívüknek legkisebb megrezdülése nélkül
egyszerűen csak tudomásul veszik.
Csodálkozom,
álmélkodom, elképedek, folyton, szünettelenül, vég nélkül, újra meg újra,
nap-nap után csodálkoznom, álmélkodnom, elképednem kell azon, hogy itt vagyok,
és hogy még itt vagyok, hogy élek és
hogy még élek, hogy örök veszedelmek
között járva-kelve – ama soha el nem múló veszedelmek között, amelyeknek
rettentő összessége az élet! -, el nem pusztulok, még el nem pusztultam, még
mindig el nem vesztem. Ez az az óriási csoda, amelynél nagyobbat és
különbet nemcsak hogy nem ismerek, de bárhogy megerőltessem is magamat, el sem
tudnék képzelni, ez az a mindennél fantasztikusabb csoda, amelyik bár minden
áldott nap megismétlődik velem, sohasem tud hétköznapivá közönségesedni, ez az
a leginkább megfoghatatlan csoda, amelyet ameddig csak élek, sohasem fogok
annyira megszokhatni, hogy valaha ne érezzem legörnyesztően megdöbbentő
csodának.
III.
Reggel
fölébredek: még vagyok, még élek. Nem tudok felocsúdni a meglepetésből. Metusa
barátom bizonyára minden este abban a megnyugtató tudatban alszik el, hogy
másnap reggel annak rendje és módja szerint megint föl fog ébredni. És
bizonyos, hogy a vicénőt, miközben elalszik, egyáltalában nem bántja a mardosó
kétség, vajon megéri-e majd a reggelt. Én még sohasem feküdtem le este azzal a
bizonyossággal, hogy ismét fölkelek reggel. Mindig úgy nyújtózom el ágyamban,
mintha koporsóban hevernék, és amikor másnap kibontakozom az álomból, mód
nélkül meglepődöm azon, hogy éjjel nem vitt el a Halál.
Hazulról
eltávozom dolgomra. Sohasem marad el mellőlem makacs kísérőm: az a gondolat,
hogy vajon délben élve hazatérek-e majd hivatalomból. És amikor mégiscsak
hazajutottam, mindig fölrémlik az a kérdés, lesz-e még számomra ebéd után, és
amikor ez is meglett, és megint munkába ostoroz az utált kötelesség,
elviselhetetlenül súlyos útipoggyászom a gond, vajon munkám végeztén hol lel
majd az este: szobámban-e, könyveim között, vagy pedig valamelyik kórház
hullaházának a jegén? Vacsora után pedig ismét ágyba térve, álomra hanyatló
szememre, mint szemfödél újra csak ránehezedik a kétség, hogy az éjjel nem
tör-e rám a legnagyobb Úr, és megint oly agyat nyesegető aggodalommal révedezek
a másnap reggel felé, mint amikor valami szinte elérhetetlenen tépelődik a
lélek.
Még vagyok, még élek, de csak így vagyok, csak így
élek, az én meglétemen, az én életemen való örök csodálkozás közepett, amely
pedig voltaképpen nem is egyéb,m int el nem pusztult, még el nem pusztult
voltomon való örök csodálkozás, tehát a Haláltól való, soha el nem múló
rettenetes rémüldözés.
Én,
törpénél törpébb, állok, jaj, dehogy is állok, nyomorult-tehetetlenül fetrengek
az óriások óriásával szemben. Én, a mindenképpen fegyvertelen ki vagyok
szolgáltatva a legkimeríthetetlenebb fegyvertárral hatalmaskodónak, aki mihelyt
kedve tartja, harcra kelhet ellenem saját magammal, embertársaimmal, a világ
minden élőlényével és valamennyi élettelen tárgyával fölfegyverkezve. Ha mégsem
él ezzel a kivédhetetlen hatalmával, ha kissé várakozik a döntő csapással, ha
irgalmas halasztással kegyelmez nekem, nem olyan megfoghatatlan csoda-e ez,
amelybe belebódulhat az agyam!
Mi
minden történhetnék velem is – csodák csodája! – mégsem történik meg. Éjjel,
miközben gyanútlanul alszom, kissé megzavarodhatik az az eddig talán
legpompásabb gépezet, amely vérkeringésemet szabályozza: agyszélütés végezhet
velem, mielőtt akár egy másodpercre is fölébredhetnék, hogy egészen hiába,
segítségért hörögjek. Nappal bármikor eszébe juthat szívemnek, amelyet még csak
tegnap katonai kórházi ellenőrzésnek legszigorúbban gondos vizsgálata a
legtökéletesebb szervnek dicsőített, hogy hirtelen és véglegesen abbahagyja
ritmikus kalimpálását: szívbénulás bánhat el velem, miközben még csak annyit
érzek, hogy nono, kissé meleg van, úgy látszik, mintha szédülnék. Fölülök a
villamosra, s már kísért a lehetőség, hogy az kisiklik vagy összeütközik egy
másik villamossal, és én úgy összeroncsolódhatom, hogy mire kiszednek a kocsi
alól, csak a jó Isten tudja már kilétemet megállapítani. Kivégző kerekei alá
kerülhetek bármilyen járóműnek, halálra gázolhat egy konflisló,
gyógyíthatatlanná marhat egy veszett kutya, tönkre verhet egy épülő házról rám
dűlő gerenda, lezuhanhat velem a megsemmisülésbe a barátomhoz fölvivő lift,
leszakadhat alattam, és maga alá temethet hivatalom épületének folyosója, az
utcán nekem eshet egy lövöldöző őrült és koponyámba ereszthet az agyvelőmből
véres pépet loccsantó golyót, megőrülhetek magam is egy pillanat alatt, és míg
még egy perccel előbb nyugodtan sétáltam át a hídon, hirtelen fejest ugorhatok
a Dunába.
Mindez
ugyebár megtörténhetnék énvelem is, amint egy sereg emberrel minden átkozott
napon valósággal meg is történik, mégpedig bebizonyíthatóan olyan emberekkel
is, akik legalább olyan komolyak,gondosak, óvatosak, vigyázók és életüket
féltők, mint én, és akik mindamellett mégis este úgy feküsznek le, hogy reggel
föl nem ébrednek többé, vagy pedig reggel úgy mennek dolgukra, hogy már délben
vagy, a jobbik esetben este bizony csak mint halottak kerülnek haza.
Hiába
minden, a mindenható Halálnak ebben a világában a legbámulatosabb csoda az
esendő élet, az örök pusztulás törvényszer millió veszedelme között a
legvalószínűtlenebb véletlenség az ideig-óráig való megmenekülés. Csúfoljanak
vagy sajnáljanak a hipochondria megbomlottjának, nem bánom, mégis minden nap
újra meg újra, sőt jobban meg jobban csodálkozom, álmélkodom, elképedek azon a
hihetetlenségével szinte ijesztő csodán, hogy vagyok, hogy élek, hogy – ó,
csodák csodája – még vagyok, még mindig élek!
Forrás: Az Ujság XVI.
évf. 148. sz., Bp. 1918. jún. 28. péntek
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése