Balázs Sándor (1883-1982): A napernyő

A napernyő az előszobában lógott a fogason, furcsa, divatját múlt emléke régi szép időknek. Bánatosan és mélán csüngött ott alá, és volt valami nevetséges benne. A doktorné legalább mindig elmosolyodott kissé, mikor elment mellette, és véletlenül ráesett a tekintete. Mi juthatott eszébe róla? Séta virágzó hársfák alatt forró napsütésben? Egy név, melyet az ernyő végével beleírt a homokba, ülve a tengerparton? Egy férfiváll, melyre valaha tréfásan rácsapott? Ki tudja?...

A doktorné tehát nem sokat törődött a napernyővel, melynek görbe volt az orra, és avult selymét körös-körül széles fekete csipke díszítette. Annál inkább tetszett Marinak, a doktorék cselédjének, aki esténként leakasztotta a fogasról, és belopta a konyhába, magára zárta az ajtót, lefüggönyözte az ablakot és fel-alá sétált az ernyő alatt az asztal és a tűzhely között. Ilyenkor valami különb lénynek érezte magát, pompás dámának, amilyeneket az utcán látni gyalog vagy elrobogó hintóban. Mikor aztán elfáradt a járkálásban, csendesen, hogy a kilincs se pattanjon, kinyitotta az ajtót, az ernyőt visszalopta a fogasra és bebújt az ágyába aludni. Nagyon sokszor az ernyőről álmodott. azt álmodta, hogy az övé.

Marit a doktorék az árvaházból vették magukhoz öt évvel ezelőtt. Fonnyadt, fehér kis teremtés volt, pipaszárlábú és hamar könnyes szemű, s a jó öreg doktor nem egyszer zsörtölődött miatta a feleségével.

- Minek ez nekünk? Csak vesződség van vele. Óvodába kéne ennek még járni. Nem ért ez semmihez. Amit csinál, az kár. Amit nem csinál, az haszon.

De a doktorné nem hagyta magát, és tartotta Marit, bíztatta, szidta, simogatta, ahogy éppen kellett. Lám, nem is bánta meg, micsoda jó cseléd lett abból a lányból! Megnőtt, megerősödött, maga lát el minden dolgot, mosást, főzést, vasalást, nem kell mellette másik cselédet tartani, és milyen becsületes és hogy húz a házhoz! Most már bezzeg a doktor úr is szereti, a reggeli pohár víz, amit még az ágyban megiszik, az sem esik jól neki, ha nem a Mari hozza.

Már többször arról is szó volt az öregek közt, hogy Marit valami különösképpen meg kell jutalmazni. Gyerekük úgy sincs, hát majd… a végrendeletben hagynak rá valamicskét, pár száz koronácskát, igen, ötszázat, megérdemli, megkönnyebbítette az életüket, azelőtt mennyi vesződség volt a sok komisz cseléddel, istenem, volt olyan gyalázatos is, aki szántszándékkal földhöz verte a tányérokat, ez úgy vigyáz mindenre, mintha az övé volna, de hiszen nem is feledkeznek meg róla, az szent. Hol ezt, hol azt vettek Marinak, a napernyőt is biztosan megkapta volna, ha kéri, de Mari ezt világért sem mert volna – azt a gyönyörű csipkés holmit, dehogy! -, a doktorné meg nem tudott Mari titkos szerelméről, így aztán a napernyő az előszobában maradt sután, egyedül, mosolyogtatóan.

Forró júniusi nap Marinak egymás után kétszer kellett bemenni a városba. A doktorné elfelejtette megmondani, hogy az ura számára sonkabokát tétetett félre a Marsall üzletében, és azt el kell hozni, mert különben eladják. Pedig messze van az innét, és a nap már reggel kilenckor ádáz hévvel tűzött alá. Szegény Mari most jött meg a piacról, kivörösödve, bágyadtan, de mit volt mit tenni, morgás nélkül indult újra a sonkabokáért. A doktorné megsajnálta:

- Nézd, Mari fiam, itt van ez a napernyő, vidd magaddal, mindjárt nem lesz olyan meleged.

A napernyő!... A kezében volt tehát, az övé volt, erre az útra legalább odaadták neki, joggal használhatta. Milyen szép, még szebb így nappal, mint este a konyhában, milyen finom, hogy ragyog a napsütésben, és milyen jó árnyékot tart! Igazán egy csöpp meleg sincs alatta, de semmi meleg sincs, sokat ér egy ilyen napernyő, jó volna, ha addig hordhatná, amíg ez a forróság tart. Hiszen esőben nem is, isten ments, kár volna ezért a gyönyörű selyemért, ennek megázni.

Mari nem is úgy ment most az ernyővel, mint ahogy szokott. Begyesen szedegette a lábát, a derekát egy kissé riszálta, a szabadon maradt kezével a szoknyáját igazgatta. Jött szembe egy szalmakalapos úr, arra ránézett. A kirakatok előtt vontatva lépett el, hogy az üvegben lássa magát, és csak azt sajnálta, hogy olyan kevesen járnak az utcán.

A Marsall üzleténél egy kis baj volt a napernyővel. Az ajtóban, ahogy be akart lépni, nem tudta benyomni a drótrugót. Máskor nem volt vele baja, de most, hogy izgatott volt, többször lecsúszott róla a hüvelykujja. Egy percig ott kínlódott, s addig nem lehetett ki-be:

- Na, kisasszony, mi lesz már… gyerünk!... – mordult rá egy goromba hang, de Mari nem bánta, mert azt mondta, hogy kisasszony. Az ernyőt végre becsukta, és kipirulva kérte a sonkabokát. Hazafelé a csomagot sem úgy vitte, mint ahogy máskor, a hóna alatt, akárhogy, most kissé lóbálta a kezében, kecsesen, mint ahogy úri népektől látta, akik szégyellnek csomagot vinni. A napernyő nyelét a vállára fektette, így jól gyönyörködhetett az árnyékában.

Nem arra ment, amerről jött, egyet került az állomás felé, arra többen járnak. Ismerőssel nem találkozott, de azért megnézték. Egy parasztasszony meg is fordult utána.

- No, fiam, már azt hittem, elvesztél – fogadta Marit a doktorné, aki öt év alatt percre pontosan tudta, mennyi idő alatt járja meg a lány az utat oda-vissza. Mari nem felelt, a napernyőt a sarokba, a konyhaszekrény mellé támasztotta, és tenni-venni kezdett a tűzhely körül, de fél szemmel azért mindig azt figyelte, hogy az asszonya nem viszi-e ki a fogasra az ernyőt. A doktorné észre sem vette, hogy ott van.

Délután Marinak eszébe jutott, hogy a cipőjét el kell vinni a suszterhez, már egészen szét van dőlve. Elkéredzkedett, és mielőtt indult volna, kivette a napernyőt a sarokból. Az ajtóban megállt, hogy az asszonya szól-e érte, de nem szólt, és ő vidáman szaladt le a lépcsőn.

A susztertől jövet megint egyet sétált, igaz, hogy majdnem futva, mert félt, hogy későre ér haza és a napernyőt büntetésből elveszik tőle. De nem lett semmi baj, és a napernyő a sarokban aludt, Marival egy konyhában, egész éjszaka és nem kellett visszalopni a fogasra.

Másnap Mari akadozva, a nyakáig elvörösödve pénzt kért ki a béréből. Hogy azért, mert… izé… ruhának valót szeretne venni…

- Ruhának valót? – nyitott nagy szemet a doktorné. – Minek? Van neked elég ruhád a nyárra. Télre nem mondom, valami jó meleget, de arra még ráérsz.

Hanem Mari nem engedett, ha félősen is, ha reszkető kézzel is a ruháján babrálva, de konokul ismételte, hogy neki kell… másnak is van… ő sem járhat úgy… a földszinten a Róza is csináltatott… neki is kell… Azt nem mondta meg, hogy az új ruha tegnap jutott eszébe, mikor a napernyővel sétált. Hogy a szép ernyőhöz szép ruha is illenék.

A doktorné erősen csodálkozott, rázta a fejét, nem értette. Máskor, ha Marinak valamit mondott, az szentírás volt előtte, soha egy szó ellenvetést sem tett. Most pedig?...

- Látja a többitől – nyugtatta meg az ura. – Meg aztán már nem olyan gyerek. Tizenkilenc éves. Jó is, ha ad egy kicsit magára. És utóvégre az ő bére. Azt tehet vele, amit akar.

Mari, hogy megkapja a pénzt, fogta a napernyőt, és elment ruhának valót vásárolni. A doktorné látta az ablakból, hogy Rózát a földszintről magával vitte, pedig azelőtt szóba sem állt vele. Mi van ezzel a lánnyal?

Jó három óra belételt, mire megjött. A doktorné most már igazán haragudott.

- No, lelkem, tán meg is varrattad a ruhádat, hogy ilyen sokáig oda voltál? hát a vacsora? Arra nem gondoltál, hogy azt is meg kell főzni?

Mari vont egyet a vállán, és a szája durcásra türemlett. Mérgesen csapkodva járt a konyhában, akárcsak egy rossz cseléd. Vacsora után a mosogatásnál egy poharat is összetörött, ami nem történt meg az öt év alatt egyszer sem. Akkor este a doktorék nagyon nehezen tudtak elaludni.

Néhány nap múlva a varrónő hazahozta a ruhát. Kétségbeejtő vörös rongy volt, agyondíszítve komisz csipkével, szalaggal. A doktorné csak összecsapta a kezét:

- És te ezt fel akarod venni?

- Fel hát! Ha a nagysádnak nem tetszik, ne vegye föl, nekem jó lesz – nyelvelt vissza Mari, és a doktorné nem szólt többet, hagyta, hogy csináljon, amit akar. Abban állapodtak meg az urával, hogy Marira egy kicsit rájött a bolondja, biztosan a Róza beszélte tele a fejét, csak hadd tombolja ki magát, majd megint megjön az esze és újra az lesz, aki volt.

Hanem azt várhatták a doktorék! Marival egyre több baj lett. Az új ruhához most már kalap is kellett, ha elmegy valahová, nem járhat kendőben, mint eddig. Vett is egy nagy mennykő kalapot, a doktorné, hogy meglátta, nem tudta, nevessen-e rajta, vagy mérgelődjék. Vasárnap délután így vonult ki mari új ruhástul, kalapostul, a napernyővel a kezében. Nagyon szép látványosság volt az.

Aztán jött a többi, minden nap valami más. A régi cipő most már nem volt jó, újat vett, amelyiknek a csatja csillogó üveggyönggyel volt kirakva. A konyhába tükröt akasztott, eddig jó volt a konyhaszekrény ablaka is, és a doktorné nem jöhetett úgy, hogy ne a tükör elől ugrott volna el. A dolgát rosszul végezte, sebtiben, és sietett el hazulról. Ha pedig valahová elment, alig lehetett hazavárni. A doktor egyszer estefelé találkozott vele az utcán, mikor egy legény nagy vihogások közt ölelgette. Nem merte megmondani a feleségének, az amúgy is agyonbúsulta magát a Mari miatt. Mert szólni nem lehetett neki, olyan gorombán vágott vissza, és mindjárt felmondással fenyegetőzött. Mint egy rossz cseléd. Mi lett belőle, mi lett belőle…

Már azt is megtette, hogy olyasmihez is hozzányúlt, ami nem volt az övé. Az asszonyának két pár harisnyáját csente el, ez volt az első. Pénzt talált az éjjeliszekrényen, elzsebelte. Hol ez, hol azt tűnt el. Ezt nem lehetett tovább tűrni. Vagy megjavul és olyan lesz, mint amilyen volt, vagy…

Egy este, mikor már Mari végezhetett a mosogatással, a doktorné kiindult a konyhába. Ma csendesebb volt az a lány, gondolta, ma beszél a fejével. Úgy, mint azelőtt régebben, leül a konyhaszékre és kioktatja, megmagyarázza neki szelíden, okosan, mint az anyja, hogy rossz útra jutott, térjen meg, még jókor van. Az lehetetlen, hogy ne lehessen a szívére hatni. Jobb lett volna hamarabb, de talán még nem késő, és talán, talán holnaptól fogva megint jól lesz minden.

Ettől felvidulva nyitott be a konyhába, de a konyhát üresen találta. Mari mindent össze-vissza hagyva kiszökött. A doktorné hiába várta tízig, tizenegyig, nem jött. csak reggel állított be kócosan, elcsigázva, és borszag áradt belőle. A doktorné halálsápadtan, de nyugodtan parancsolta neki:

- Szedd össze a holmidat és takarodj innen. Egy percig sem tűrlek tovább a házamban.

Mari álmos szeme nagyra nyílt, valami csúnyát akart mondani, de meggondolta. Örült, hogy szabadulhatott innen, eddig is ez volt a vágya, de nem tudta a módját, és akárhogy is elváltozott, utolsó megmaradt paránya a régi ragaszkodásnak ettől az egytől visszatartotta. Most, hogy kiadták az útját, semmi kötelezettséget nem érzett többé. Egy-kettőre készen volt a holmijával, indult. A napernyőt is vitte magával.

A doktorné látta,de nem szólt érte. Csak hadd vigye, gondolta, hadd legyen,ami emlékeztesse ide azt a – azt a nagyon szerencsétlent.

Ám a jó doktorné ezt sem találta el. Egy este, mikor az urával bent ült az ebédlőben, hallják, hogy nyílik az előszoba ajtaja és valami nagyot koppanva a földre esik. Kimentek, megnézik. A napernyő volt.

Rákövetkező nyáron a doktor megint látta Marit az utcán. Az arca ki volt festve, és kezében haragos-vörös napernyőt tartott. Az ernyőnek gyöngyházból volt a nyele, és a selyme kissé rongyos volt.

Forrás: Az Ujság XVI. évf. 143. sz., Bp. 1918. jún. 18. kedd