At leve er krig med trolde
I hjertets og h jermens hvälv;
At digte – det er at holde
Dommedag over sig selv.*)
(* Horda ellen menni harcra,
Szívvel-ésszel: ím az élet;
Tenlelkeden hideg arccal
Törvényt látni: a költészet.
Valahányszor
arra a győzedelmes előnyomulásra gondolok, amellyel az utolsó évtizedekben az
addig alig ösmert, félvállról méltatott északi népek (norvégok, svédek, dánok,
oroszok) a világirodalomban mai erős állásukat kiküzdötték, s a hatáson tűnődöm,
amelyet vénhedő egyetemére, petyhüdő irányaira gyakoroltak: hadak útja
elevenedik szemem előtt, normannoké, vikingeké, varagoké, északról, ultima
Thule-ből szétszéledt népeké. Ugyanazt a berzerker-erőt látom, mint amely a
piros vitorlás, aranysárkányos evezősökön délre vonult marcona, szőke fürtű,
tengerszemű, jugbőrruhás, vértes, rézsisakos, rövid-súlyos kardú, fenyődárdájú
óriások izmait megacélozta, s ugyanannak az erőnek rombolva-alkotó,
vérpezsdítő-vérifjító hatását. Csakhogy az irtó hadjárat s a regeneráció most
szellemi téren folyt a marasmus senilis-ben tengő irányok, megrogyott
társadalmi konvenciók, művészeti hazugságok ellen. Szövetségeseik támadtak
délebbre és délen lakó nemzetek hasonló törekvésű fiaiban (Zola, Hauptmann,
olasz veristák) s az általános eszmeforrongásban, egy új világnézet vajúdó
kínjai közt a régi művészet templomai, miként a régi etika szentegyházai is –
meginogtak, sok helyt romba is dőltek.
Helyükön
nem épült meg a modern egységes dóm, ahol a hívők egy meggyőződésben
találkoznának, ám a szecessziós tarkaságból, amelyet a különböző hitek, ízlések
és ízléstelenségek pagodái, Isis-templomai, misztikus gót katedráljai,
sátánista-bálványházai, Bacchus-barlangjai elénk tárnak, magas hegy
szürkeségéből kibontakozik hatalmas arányaival egy épület, amely a természettudományi megösmerés és
életfelfogás szilárd alapjain merészen törekszik az égnek, tömörség és
filigránság csodás harmóniájában.
Még
nincs betetőzve; még nem látjuk, micsoda szimbólum fogja ékesíteni a monumentális
épületet, de annyira van már, hogy hívei, „a vidám nemesemberek”
bokrétaünnepségét ülik. S az ünneplők közt feltűnik előttem a fő-fő hadvezető-
építő, viking-skald: Ibsen Henrik
alakja. Látom a díszhelyen, amelyre az oroszlánsörényű, barázdás homlokú,
sastekintetű, pápaszemmel nyergelt orrú, dacosan hátrahúzott ajakú
örökifjú-aggot a művelt világ elösmerése ültette. Látom ünnepi köntösben
fejedelmi kitüntetésekkel és munkája attribútumaival, - s hogy megértsem ezt a
különös ember és különös alkotásait s azt a termékenyítő hatást, amelyet neki
a modern művelődés, a társadalom kritikája egyáltalában, s a modern dráma
kiválólag köszönhetnek: visszanézek a ködös múltba, útjára, s legelőbb is arra
a göröngyös és tüskés csapásra, amelyen a törhetetlen vándor valahonnan az
isten háta mögül, egy haszontalan norvég városkából elindul, hogy hosszú
mérföldeken, majd kitaposott, de megtévesztő zsákösvények szövedékén, majd
maga-csákányolta meredek sziklavágásokon keresztül végre az érvényesülés,
derült levegőjű, sima pályáján a pantheonba vonuljon.
Azoknak
pedig, akik ezt az első közleményt olvassák és csodálkoznak, hogy egy modern
szociológiai folyóiratban Ibsennel mint romantikussal foglalkozunk, szolgáljon
felvilágosításul a következő. Az evolúció alapján álló esztétikusnak, aki nem
kíván a Szép és Rút, a Jó és Rossz codexe nevében csalhatatlan ítéletet mondani
egy költői élet művéről, hanem csak annak egészében való megösmerését, eszmei
tartalmának minél tökéletesebb felszívódását akarja elősegíteni, nem szabad elhanyagolnia
a génius legprimérebb, legkezdetlegesebb, legesetlenebb megnyilvánulásait sem;
tudnia kell, hol, mikor, mily behatások alatt alakult ki a teremtő erő,m ily
változásokon ment keresztül, hogy hatványozódott, s hogy hanyatlott. Ezért kell
Ibsen jelen korszakával is foglalkozni, megérdemli, mert nagyon érdekes, meg
úgy kevéssé ösmeretes még közönségünk előtt.
„Catalina”-tól „Olaf
Liljekrans”-ig
Grimstad Norvégia déli részeken,
a Skager-rakon fekszik. Jómódú tengeri rév, enyhe emelkedések alján; csendes és
tiszta, elszórt és nagyobbára emeletes faházakkal, amelyek mintha mind egy
norimbergi játékkereskedésből kerültek volna ki. Egyformák a házak, s nem
nagyon elütök lakosaik, - már gondolkozásra nézve. 1848-ban, amely évről most
szólunk, a városka 800, mondd: nyolcszáz lakost számlál. Nem nagy sor tehát
egymást kívülről-belülről ismerni, különösen mert a patriarchális, nyugodt
hajós-, révész-, kereskedőélettől ugyan ráérnek egymás viselt dolgait
megrostálni. Alkalmas erre a borbélyműhely, de még inkább a jószagú, hűvös
patika. Esténkint össze is gyűl ott az egész arisztokrácia, s folyik a
szóbeszéd a város ügyeiről, egymás dolgairól, már amúgy norvég módra, úgy, hogy
negyedóránkint esik egy-egy mondás és nehezen tör elő rá a lakonikus válasz, mint
a medvemormogás. Még ez a társalgás sem zavartalan. Bosszúsan néz a gyülekezet
a polc mögé, ahonnan gyakorta ellentmondás hallik. Egy hórihorgas, sovány,
bágyadt, gipszarcú koromfekete, bozontos szakállú, villogó szemű 20 éves ifjú*
(* Björnson szavai: „Anspänt og mager med
farve som gibsen Bag et kul-sort, umadeligt s’kjäg: Henrik Ibsen.”)
törölgeti ott az aqua destillatás palackokat, de odafigyel a kupaktanácsra s
megkockáztat egy-egy ellenvetést.
Ez
az ifjú: Ibsen. Nagyon haragszanak
rá, hogy olyan fiatal létére majd mindig bátorkodik különvéleményt bejelenteni,
s még a külföldi zenebonákba, Schlesvig, a párizsi forradalom s a magyar
szabadságharc dolgaiba is beártja magát. Nagyravágyónak tartják, aki azt hiszi
magáról, hogy legalábbis Öhlenschläger lesz (mert verseket farag), vagy éppen
storthingmann (mert oly hevesen szónokol, hogy minden enmes érzésű embernek
testvérileg együtt kell tartania a nagyvilág szabadságharcosaival.) Mit nyerhet
ilyen emberrel a polgárerény, a társadalom, hisz nem respektálja sem ükapja,
sem a pap, sem a polgármester vélekedését. Csak csodabogár lehet, aki nem jár
sehová emberek közé, s az éjszakákat is firkáival tölti ahelyett, hogy alunnék.
Egy védője akad az ifjúnak: gazdája, de még ez is zsémbel vele, mert sok
faggyúgyertyát fogyaszt. Kívüle csak két jó embere van Ibsennek a nyolcszázból:
két hasonkorú barátja, akik csodálják tehetsége első zsengéit: csípő
epigrammáit, karikatúráit, lángoló ódáit Skandinávia ébredéséről, szonettjeit
Oszkár királyhoz, s buzdító szózatát a magyarokhoz, amelynek egyik strófája ez:
