Stoy Teréz: A kassai székesegyházban

A régi kornak dicső szent emléke,

Ékes barna falu szentegyház!

Mi szellem szállt le mennyek országából,

Századokig mely reád vigyáz?

Im, itten állok, hol összehajolnak

Felettem elévült iveid,

Csudálva nézem az elmult időknek

Rajtad levő remek műveit.

S agg rezgő hangon megvénült regéket

Hallok szólni iveid között,

Ha a Kárpátok szele felzudulva,

E szép tömkelegbe ütközött.

Fájdalmasan fütyöl néha keresztül

Vagy haragvón bömböl rajta át,

Bár nem beszél, de sejti lelkem benne

A történet buskomor szavát.

Hol van, mivé lett a hős Árpád vére,

A ki letevé alapköved?

És nem hivé, hogy míg be légy végezve,

Századok rongálják meg töved?

Hogy a ki egykor tornyod fölemeli,

Nem Árpád, de Hunyad vére lesz;

Sem azt, hogy a vallási testvérviszály

Zsákmánykép majd kézről kézre tesz.

Itt állasz büszke, csendes méltóságban,

Az őskornak edzett bajnoka!

Még most is hordod Albert érczgolyóját,

Homlokod mit egykor felfoga.

És  a ki annyi vésszel daczolál meg,

Meg nem öl az idő vaséle;

Vagy te és leszesz boldogabb időkből

Régikor dicső ereklyéje

Kinyitva álltak, szentegyház, kapuid,

Áhitattal léptem rajtuk be,

És kebelem a hitnek malasztjával

Szent boltodban szinig van tele.

Az orgonának méla-bus hangjára,

Érzem, keblem mint feszül, dagad;

Hő keblemet a hit, remény dagasztja,

A szeretet könnyemben fakad.

Miként ha isten trónja állna itten,

A levegő is szentség nekem,

És minden földi érzeményt kizárva

Égi kéjként szija kebelem.

Szerencse véled! állj örök időkig!

Meg ne törjön semmi hatalom!

Még ezred-évek vonuljanak végig

Áldást hitve barnult faladon!

Forrás: Magyar nők Évkönyve IV. évf. 1864. – Pest, 1863.

Dalma: Az özvegy

Elnémult a harang zugása,

A gyászkiséret sirdala,

S az anya bent az ősi lakban

Maradt fájdalmával maga.

Hol annyi szép remény virágzott,

Hol annyi öröm lakozék,

Csendes a ház, hajh! sirba szállott

A legutolsó sarjadék.

Miként a fa, a mely veszité

A legszebb ágat, hervadoz,

Akként az özvegy, elveszitvén

Egyetlen fiát, sorvadoz.

Mindaz fájdalmat okoz szivének,

A minek örült hajdanán,

Tekintete mély fájdalommal

Csüng ősök hosszu képsorán.

S a tiszta ősz magas elődök,

Büszkén tekintő harczfiak;

Mindannyian ott a keretben

Most vele sirni látszanak.

Utolsó a sorban egy férfi;

A kardon nyugszik balkeze; - -

De az özvegy ugy képzeli, hogy

Vérző szivéhez nyúl vele.

A férj ez, gyermekének atyja,

Ki rég a föld alatt pihen;

Mégis ugy érzi,  nintha mostan

Maradott volna özvegyen.

De ime, egy kép fátyolozva,

A falon a férje alatt…

Oh hasztalan! az anya szeme

A fátyolon keresztül hat

„Oh szép fiam! – igy szól zokogva -,

Hagyd el rideg lakóhelyed;

Jöjj szerető keblemre vissza,

Vagy vigy magaddal engemet.

Mért éljek még, mi örömöket

Adhat tört lelkemnek az ég?

És mit vehet, vagy mivel sujthat

Az úr büntető keze még?”

S im szétvonul a lenge fátyol…

S a fő ott szőke fürtivel

Megmozdul; - fény lövell szeméből,

És ajka is életre kel.

„Szelid anyám, ne hivj te vissza! –

- Igy hangzik sóhajszerüen -,

Oly édes ott alant az álom,

Oly édes, mint volt kebleden.

Bár neked itt kell még maradnod;

- Mert Isten ugy akarja azt! –

A viszontlátás szent hitében

Találni fog szived vigaszt.

Mert még nagy itt rendeltetésed,

- A míg éretted eljövök,

Te dús vagy és annyi reménnyel

Tekintnek rád a szenvedők!”

Multak a napok, s az özvegy érzi,

Hogy van, mi osztja bánatát:

Szegénynek gyámolója lenni,

Ez az, mi néki nyugtot ád.

Forrás: Magyar nők Évkönyve IV. évf. 1864. – Pest, 1863.

Ilon: Ha volnék…

Ha volnék mennyország:

Feltárnám keblemet,

És üdvöziteném

Szerelmes hivemet!

S ha volna ő pokol:

Én lennék kárhozott,

Emésztő lángjain

Örökre átkozott!!

Forrás: Magyar nők Évkönyve IV. évf. 1864. – Pest, 1863.

Kalmár Róza: Gólya

Gólya, gólya, piros lábu gólya,

Maradj itthon, ne menj el a tóra!

Nézd, mily sötét felhő közelg erre,

Irtózatos villámokkal telve.

Gólya, gólya, piros lábu gólya,

Lám megmondtam, ne menj el a tóra!

Dörgött, morgott a villám az égen,

És lesujtott a fészkedre épen.

Párod kémény-fészketeken állott,

Látván a vészt, utánad sovárgott;

És a villám őt ottan találta,

Szegény gólya, sirhatsz már utána!

Gólya, gólya, piros lábu gólya,

Lám megmondtam, ne menj el a tóra!

Hogyha akkor egymás mellett állok:

Nem éreznél fájó árvaságot!

Forrás: Magyar nők Évkönyve IV. évf. 1864. – Pest, 1863.

H. Antónia: Gyermekem sirjánál

Itt állok ismét, kis halom, melletted,

Ide űzött megint a bánat árja!

Hiszen a sir e kis halom alatt,

Egész világomat keblébe zárja.

Minden öröm és szép reményimet,

Mind-mind elnyelé ez oly kicsinyke tér!

Oh, hogy ne jönnék lesni kikeletkor

Füvet, virágot, mely onnan kikél!

Ha e virágot nyári lég hervasztja

Fájó könyűimmel megöntözgetem,

S ha jön az ősz, hideg leheletétől,

Emlékkönyvembe zárva, védelmezem.

Mint földnek nap, mely ad derüt s életet,

Nekem az valál, kedves gyermekem;

De elszakita keblemről a végzet!

Veled hunyt el a derü is éltemen.

Te voltál borus egem fénycsillaga,

Midőn sorsom csapásival halmozott,

Tépett keblem fájdalma látásodra,

Felmagasztaló gyönyörré változott.

Ha rád tekinték, elfeledém multam,

Melyben annyi keservet leltem én –

s egy szép jövőnek gyönyör-hajnalában

Oly sok öröm, s szép remény nyilt elém.

De elhagyál, s oly egyedül maradtam,

Rád mosolygó szemem könny-forrássá vált,

S elborult lelkem vég nélkül siratja

Boldogságát, mit benned föltalált.

Földi üdvömből, mi maradt meg nékem?

Száraz virágok, s élő fájdalom!

Oly dús reményeim mind romba dőltek,

Mennyi változás! ha elgondolom.

Mégis üdvöm s végtelen bánatomnak,

Ugyanegy érzet adott életet,

Mert könny s mosoly, habár különbözök,

Forrásuk egy volt – s az a szeretet.

Forrás: Magyar nők Évkönyve IV. évf. 1864. – Pest, 1863.

Riza: Gondolatok az erdőben

Kaczérkodik a tavasz dús szinekben,

S örömöt gyujt mosolya a szivekben.

Vigan csattog a pacsirta éneke,

S leng a fűszál, mintha tánczot lejtene.

Zöld az erdő, uj élet van a fákon,

Itt szerető gerlepár ül az ágon;

Gyönyörködik, … s mégis oly mélán nevet,

Hogy elbúsulok rajt’ – s könnyem megered.

S terebélyes agg fák hűvös árnyiban –

Epret szednek a leányok boldogan,

S hangzik a dal. „Magasan száll a daru!”

Mért, hogy szivem csak egyedül szomoru!?

Körülöttem zongó élet mindenen,

Öröm mosolyg a legkisebb levelen;

Csak az én szivemben a bú végtelen,

- Nem lel vigaszt sehol a bús szerelem.

Forrás: Magyar nők Évkönyve IV. évf. 1864. – Pest, 1863.

Ilon: Isten hozzád!

Bár örökké látni foglak,

Mert szüntelen gondolok rád;

El nem válok soha tőled,

Mégis, mégis… isten hozzád!

Oh, nem a könyörtelen sors,

Nem a beérhetlen távol,

Nem az élet, nem a halál –

Nem az választ el egymástól.

Van reménye a távolnak,

A halálnak támadása,

Hit vigasztal a balsorsban - -

- Nem ez szivünk szakadása!

Mondd nekem majd, hogy enyém vagy,

Hogy szeretsz… leborulok rád,

Véghetetlen fájdalommal - -

S azt felelem: isten hozzád!

Feltámadás van a sirban,

Újulás a természetben;

Csak az veszett el örökre,

A mit benned én vesztettem.

S én elhagyni még sem tudlak,

Hozzád járok, és rád nézek,

Szótalan és iszonyun, mint

Gyilkosra a kisértet.

S valami fáj mindkettőnknek

Neked a bűn, nekem a vád, -

Nem hiszek már többé benned,

Hűtlen sziv te… Isten hozzád!

Forrás: Magyar nők Évkönyve IV. évf. 1864. – Pest, 1863.

Malvina: Vándorszellem az én lelkem…

Vándorszellem az én lelkem,

Bolyongó és setét,

Bujdokolva járja át a

Föld végtelen körét.

És ugy vergődik egyedül

Elhagyott téreken,

És hol a búbánat honol,

Szenvedni ott terem.

Csillag volt e szellem egykor,

Fönn a magas egen,

S ott ragyogott, tündökölve,

A földhöz idegen.

Hajh, de végre hulló csillag

Lett az én csillagom,

Fénye nem kisér már többé

Zarándok-utamon.

Ekkor lelkem virágba szállt,

A völgynek mély ölén,

S – féreg őrölt a hervadó

Virágnak törzsökén!..

Kis madárka lett belőlem,

S olyan bús lőn dalom,

Ott daloltam magánosan

Puszta sirormokon.

S bár mi hűn eléneklém a

Megtört szivnek baját,

Nem viszhangozá távol bércz

A madár bús dalát.

Eztán magyar- és költővé

Teremte Istenem,

S e végcsapástól megtörött

Roskadó szellemem.

Mert a virágnak csak féreg

Rágódott sziverén,

S csak kőszikla nem indult meg

A madár énekén.

Most kigyónál mardosóbbá

Lőn szivem fájdalma,

Nem csak egyedül szenvedek,

Nagy ezrek bánata.

S ha fölveszem a lantot, rajt’

Elzengni bánatom,

Emberek milliói közt

Elhangzik bús dalom!

Vándorszellem az én lelkem,

Bolyongó és setét,

Bujdokolva járja át a

Föld végtelen körét!...

Forrás: Magyar nők Évkönyve IV. évf. 1864. – Pest, 1863.

Dalma: Átok és bocsánat

Bősz vihar, vedd szárnyaidra,

S vidd magaddal átkimat!

S bérczen tul a hűtelenre

Mindegyiket sujtsd le rendre,

Míg lerogy a kín miatt.

Minden, a mi néki kedves,

Ezután gyötörje őt,

S álmaimban, vádlóképen,

Megjelenjen halvány képem,

Rémitve a hitszegőt!

Oh, mit ér, ha kínhalállal

Múlik is ki élete?

És mi enyhet hozna búmra?

Tört szivem nem éled ujra;

Nincs a multnak kezdete!

Nem, nem, oh ne halljad isten!

A mi szörnyüt monda szám;

Hiszen a kínos jelenben

A  m u l t  képe tán még szebben

Tűn fel, mint volt hajdanán.

Túl a bérczen lengő szellő,

Vidd magaddal sohajom;

Néki, ki volt e sziv üdve,

Legyen e sohajban küldve

Végszavam – bocsánatom!

Forrás: Magyar nők Évkönyve IV. évf. 1864. – Pest, 1863.

Sarolta: Románcz

Busul az ifju királyné,

Nyugalmát nem leli…

Meglátta a szép dalnokot,

Meglátta – s szereti.

A dalnok ihlett hurjain

Búbánatot zeneg,

Mert a bájos királyhölgyért

Szive majd megreped.

Némán szenved a királyné…

A dalnok búja rengeteg;

S  e g y  vágya van mindkettőnek:

Hogy a  m á s i k  ne tudja meg.

Forrás: Magyar nők Évkönyve IV. évf. 1864. – Pest, 1863.

Gizella: Édes szivem…

Édes szivem, viseld magad okosan,

Ha közelit ő, ne verj oly hangosan,

Hisz jól tudod, hogy el kell őt feledned,

A ki egykor mindened volt, - mindened!

Elfeledni – könnyü ezt kimondani,

De hol a sziv, mely el birja hordani?

A mely szivbe tanyát üt a szerelem,

Az olyan sziv elfeledni képtelen.

Hütelen lett, - és én mégis szeretem,

Gyógyithatlan seb szűmben a szerelem!

Őt fogom én mindörökre szeretni,

Szerelemben fog szivem megrepedni!

Jól tudom ezt, és küzdtem is eleget,

De a szivem csak azt mondá: nem lehet!

S bár halálom okozója: szerelem,

Boldogit az a tudat, hogy: szeretem.

Forrás: Magyar nők Évkönyve IV. évf. 1864. – Pest, 1863.