A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Garai Gábor 1929-1987. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Garai Gábor 1929-1987. Összes bejegyzés megjelenítése

2018. dec. 1.

Garai Gábor (1929-1987): Bizalom




S ha százszor becsapnak és ezerszer csalódom abban,
kinek szívemet, mint álmából a rózsát kitakartam
s ha épp az árul el, kit életemmel fedeztem én,
s ha tulajdon fiam tagad meg,
és ha nem harminc ezüstért,
de egy rongy garasért adnak el engem barátaim,
s ha megcsal a reménység, s ha kudarcaim térdre kényszerítenek
és elátkozom már, hogy megszülettem,
s ha csak a bosszút hizlalja a hála híveimben,
s ha rágalom kerít be - akkor se mondom, hogy nem érdemes!
Akkor se mondom, hogy nem érdemes hinni az emberben,
akkor se mondom, hogy megélek magam is,
néptelen magányban, mert irgalmatlan az élet.
De csöndes szóval, eltűnődve mondom,
bizalmam sarkig kitárt kapu,
nem verhet rá lakatot a gyanú, ki-be jár rajta bárki szabadon.
Egy besurrant csaló tiszteletére nem állítok őrséget tíz igaznak!
Kit tegnap itt a gyöngeség bemocskolt
megtisztálkodva ma betérhet újból,
ki kétélű késsel jött ide ma,
köszönthet holnap tiszta öleléssel!
Nem, nem a langy irgalmat hirdetem,
nem hirdetek bocsánatot a rossznak,
kegyelmet a hazugnak,
nem tudok mentséget a könnyes képmutatásra,
s az öngyilkos szenvelgést gyűlölöm
akár a nyers önzés orvtámadását.
De hirdetem, hogy bűneink mulandók!
Mint a mammut és az ősgyík,
a múltba porlad a gyűlölet és a gyanakvás,
dühünk lehűl, csak szerelmünk örök.
S halandó gyarlóságai között
csupán maga az ember halhatatlan.
Kérlelhetetlen gyötrelmei ellen
irgalmas vára bizalomból épült,
s az önmagával vívott küzdelemben
csak jósága szolgálhat menedékül.

2017. okt. 16.

Garai Gábor: Anyám könyve (részletek)



INVOKÁCIÓ

Segíts, hogy szóljak rólad,
hogy el ne múljál végleg.
Segíts, mert némasággal
vert meg a szenvedésed.

Mert néztem tehetetlen
hogy süllyed el zihálva,
fuldokolva a sűrű
vér-mocsaras halálba.

És nem mondhattam: add föl,
úgyis hiába minden. –
Kővé dermedt a bárgyú
biztatás szemeimben.

Add rám erős reményed,
segíts, hogy szóljak rólad,
hogy valljalak, ki voltál,
mindent-odaadónak,

szereteted tékozló,
elszánt örök-szegénynek,
szélcsöndben szík-virágnak,
szélvészben jegenyének,

szelídnek és merésznek,
utolsó menedéknek.
Oldozd meg némaságom,
hogy el ne múljál végleg.

A HATODIK

Ki öt gyerekre ráadás volt,
kéretlenül a hatodik,
koptatta egyre, gyönge ráspolyt,
léte szerény kis érveit.

Csak a csirke szárnyát szerette.
Szerette? – Az jutott neki.
S lassacskán maga is elhitte,
hogy igazán azt szereti.

Fogadkozott ünnepi asztal
mellett is: meg sem enne mást.
Kísért a kép, sosem ereszt el,
látom a tört-szárny-suhanást.

Falat húst se tudott lenyelni
végül –
őt ette a halál:
utolsó lakomára menni
verdesett fonnyadt válla már.

EGYETLEN ÖRÖKKÉVALÓSÁG

Habár te félig-meddig hitted,
hogy majd a lélek még tovább...
De mikor megadón kiköpted
tüdőd fekete-bíborát,

egyetlen örökkévalóság
sugárzott már: a testedé,
mely a nemlétből téli rózsát,
elevent varázsolt elő...

S a kutakat is megnyitottad,
elszivárgott vér és salak.
Szikár szereteted ragyog csak,
bűneid alád omlanak,

a testi megsemmisülésbe
s a testi üdvösségbe is.
Teremtőm voltál. Ó, mivégre
éltetsz még, szárnyad merre visz?

Látok egy sárga íriszt,látom
- te ültetted – hervad s kinő.
Mint az elárvuló világon
a tűnő-sarjadzó idő.

ELSZABADULTAN

Etettél emlődből – de elfeledtem
alélt korom szikrázó kútjait.
Te is nő voltál!? –
nekem hihetetlen.
Szűz haldoklásod eszmélni tanít.

Ó gyönyör is fészkelt ebben az ölben,
hol most hideg verejték csörgedez!,
Tüzeid húnytán, végső esti csöndben,
holtod már a kín kivégzése lesz...

Neked!
S ki benned laktam öntudatlan,
s elszabadultam?
Csak annyit tudok,
hogy nem talállak, se kint, se magamban.
Dermedten állok.
Szólj, s elindulok.

EZT LEGALÁBB...

Hát ezt legalább megadta sietve,
ezt a kérésedet teljesítette
a májadon tomboló pusztulás:
hogy sose légy olyan, mint az a néni,
ki ott vánszorog át a zebra mellett,
botját föltartva, keze-lába reszket,
ráng az ajka s szívéig elhülyülve
gyűlöli értelmetlen életét.

Te a végsőkig, míg oda nem adtad
magad a halálnak ráncosan is
ragyogtál, te hetvenhétévesen,
görcsös, visszeres lábbal úgy siettél
utadon, hogy kétség se ért nyomodba.
Helyettem barátkoztál, leveleztél
mindent olvastál, mindent észrevettél
rideg hivatalokban hódítottál,
és szerencsésebbek támasza voltál;
ha lehetett, megindultan szerettél,
ha kellett, keményen bántál velem...

Elsötétült, idegen napjaimban –
voltál eleven emlékezetem.

(Forrás: Aranyasszony antológia)


2016. szept. 12.

Garai Gábor: Június





Tudom, meghalnék idegenben;
ott még a fák sem ilyenek;
nem virít a bodza a berekben,
akácok könnye sem pereg;
nem részegít a széna-illat,
nem villanyfénnyel jön a nyár,
nem így táncol felhőn a csillag,
nem szédül az égtől a táj…

Meghalok itt is, a gyönyörtől,
hogy a repceföld színarany,
hogy a lomb oly zöld, szinte tombol,
s a kőnek is illata van;
hogy áll a búza nyers kalásza,
mintha világot nemzene,
s e tájon az lel csak magára,
ki végleg egyesült vele.

Forrás: A kert öröme – 101 vers kertbarátoknak 90. old. – Népművelési Propaganda Iroda 1982.

Garai Gábor: Hamvasan érik a szilva





Hamvasan érik a szilva, a mandula csontosodik már,
csípős ifjúkorán túl van a büszke dió.
Immár ősz e vasárnap. A csillapodott hevű napra
sütkérezni kiült ünneplőben a táj:
fésüli lenge haját s belehinti a vízbe a fűzfa,
pírban fürdik a kert, tombol a dália még.
S én, ki az ősz jöttét keserűn szoktam panaszolni,
könnyelmű vagyok és gondtalanul repeső.
Most csak a termést látom: a drága gyümölcsöt, a jó bort,
csűrök színaranyát – most nem a múlt, az idő
hullani kész vackora ferdíti félre a számat…
Jöjj, még messze a tél, fonj be gyönyörrel, ölelj!
Hitvesi csók kell most, gyerekáldás őszi-vetése,
érett alma: piros, gömbölyű, ép szerelem.

Forrás: A kert öröme – 101 vers kertbarátoknak 71. old. – Népművelési Propaganda Iroda 1982.

2016. jan. 20.

Garai Gábor: Rózsa






Fölszisszentél:
ez a rózsa, ha
porcelánból volna, micsoda
bárgyú giccsbe fagyna ugyanaz
a langy tea-szín, a sugaras
vörös erezet, a szűz szirom,
a gyöngy permet a csöpp bolyhokon,
mily torz volna ragyogása is,
milyen esetleges és hamis. –

Mert nem attól szép és igazi,
hogy kelyhét így csak ő bontja ki,
hogy porzói (éppennyi s ekképp)
körülállják óvón a bibét,
hogy való példány s botanikát
igazol – de attól, hogy virág,
hogy a húsán nem szintétikus
harmat pereg, de ott záporoz
gyönge rostjaiban az idő,

hogy levágottan is egyre nő,
hogy most ilyen s egy perc múlva más,
hogy szüntelen, lázas virulás,
hogy elhull és többé nem terem
eleven mása már sohasem,
hogy nem örök benne semmi, csak
az ezer halandó változat.

Lényegét ha kőbe költenéd,
ne testét mintázd, - az életét,
illatát, mely olyan illanó,
mint kimondva elhaló a szó;
azt a titkát kell megfejtened,
hogy miképp egy és ezerszeres,
sorsát kell alakká öltsed itt:
miként tölti be törvényeit,
hogy micsoda zuhogásba áll,
míg kigyújtja s elfújja a nyár.

Forrás: A kert öröme – 101 vers kertbarátoknak 30-31. old. – Népművelési Propaganda Iroda 1982.