Fölszisszentél:
ez a rózsa, ha
porcelánból volna, micsoda
bárgyú giccsbe fagyna ugyanaz
a langy tea-szín, a sugaras
vörös erezet, a szűz szirom,
a gyöngy permet a csöpp bolyhokon,
mily torz volna ragyogása is,
milyen esetleges és hamis. –
Mert nem attól szép és igazi,
hogy kelyhét így csak ő bontja ki,
hogy porzói (éppennyi s ekképp)
körülállják óvón a bibét,
hogy való példány s botanikát
igazol – de attól, hogy virág,
hogy a húsán nem szintétikus
harmat pereg, de ott záporoz
gyönge rostjaiban az idő,
hogy levágottan is egyre nő,
hogy most ilyen s egy perc múlva más,
hogy szüntelen, lázas virulás,
hogy elhull és többé nem terem
eleven mása már sohasem,
hogy nem örök benne semmi, csak
az ezer halandó változat.
Lényegét ha kőbe költenéd,
ne testét mintázd, - az életét,
illatát, mely olyan illanó,
mint kimondva elhaló a szó;
azt a titkát kell megfejtened,
hogy miképp egy és ezerszeres,
sorsát kell alakká öltsed itt:
miként tölti be törvényeit,
hogy micsoda zuhogásba áll,
míg kigyújtja s elfújja a nyár.
Forrás: A kert öröme – 101 vers kertbarátoknak 30-31. old. –
Népművelési Propaganda Iroda 1982.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése