Gránit hegyek alkonyatában
Némán hullámzik a tó.
Ez a mohos fal, ez a lándzsás erdő,
Ez az acél víz olyan ríkató!
Gondolataim szöcske ballonát
Erőszakos kezekkel visszatartom:
Nem, nem, itt nem akarok sírni,
Ha nem sírtam otthon a Tisza-parton.
Elhessegetek mindent, ami fájó.
Szállj rám, szelíd szél, gombaillatú!
Nem akarom, hogy az eszembe jusson
A Csorba-tó meg a Szent Anna-tó.
Az édes Balatonra gondolok,
A Rákos-menti fűzeket sóhajtom
És a legszebbet, a legszomorúbbat:
A felhőket a zsongó Tisza-parton.
Aranypárás alföldi alkonyok,
Felhőcsodáló mély tanyai csendek,
Rozsillatú, almaillatú szellők,
Homoki felhők, hozzátok esengek.
Felétek fájdít ez a néma tó
És ez a mozdulatlan gránit alkony.
Gomolyogni, lengeni akarok,
Mint a könnyű felhők a Tisza-parton.
Alföldi felhők, gyönyörű csodák,
Színesebbek a gazdag délibábnál,
De jól el lehet veszni bennetek,
Mikor az emlék, amikor a vágy fáj!
A kérgestalpú ácsorgó magyar,
Kinek a földön nincs ügyére pardon,
Az égből kap bennetek enyhülést,
Ha elhever a forró Tisza-parton.
Ti jóságosan játszotok vele,
Jóllakatjátok szegény szeme-száját,
Mutattok neki tündérszépeket,
Atilla kincsét, Mátyás palotáját.
Írtok aranyat, akár az igazság,
Rózsát, akár a boldog-ember-arcon:
Mindent ami szép, mindent ami nincs
Álmodhatunk az álmos Tisza-parton.
Lesz még szőlő é lesz még lágy kenyér!
Meghalt a Krisztus az esettekért is!
Akár a dacos felhők odafent,
Úgy tornyosodik bennünk az azértis.
Az aranyos jövőt a sima ég
Elébünk bontja, mint egy tiszta karton;
Teleírjuk arannyal: tetteinkkel.
Hősök vagyunk a felhős Tisza-parton.
Felhők, akik az Arber-csúcs felett
Most álmatag bíborban megjelentek,
Az otthoniak küldenek talán,
Hogy elhozzátok a tiszai csendet?
Hogy a könnyet, amely az idegenben
Olyan régóta szorongatja torkom,
Elsírjam meghitt árnyatok alatt,
otthonosan, akár a Tisza-parton?
Forrás: Vigilia 1935. 3. kötet
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése