Tudott-e lenni más mint büszke arra,
ki őt a Legkisebbet felemelte,
vagy jöttén nem jött-é önkívületbe
a mély s nagy éj, a roppant dolgok anyja?
Vagy nem lett tán az eltűnése napja
oly hirtelen s csodásan glóriás?
őt hallgatón nem hulltak ámulatba
a legbölcsebbek s hangjától a ház
nem lett-e szinte újjá? Óh talán
százszor parancsolt most is önmagára,
hogy fel ne törjön örömének árja,
mert némán ülhet Fia oldalán.
De mégis ím, hogy itt e nászi asztal
mellett váratlan elfogyott a bor,
ránézett s kérte őt egy mozdulattal,
majd meglepte, hogy nemmel válaszolt.
Csak a vonakodó csoda után s csak későn
jött rá, hogy ő, óh maga küldte őt
a Kereszthez, - hisz Fia a Csodatévő
ki ott áll már az áldozat előtt,
mely rája vár. Ez meg van írva régen,
De ő az asszony nem sejtette, nem,
a rátört édes és mély büszkeségben
elment mellette észrevételen.
A dús és ékes asztalnál hol ültek,
örült velük és még nem látta ott,
hogy minden könnycsepp, mely szemébe gyűlhet,
e borral együtt vérré változott.
Ford.: Ijjas Antal
Forrás: Vigilia 1935. 3. kötet
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése