Fönt, fönt a hegygerincen,
Túl már a lombok és a boróka övén,
A süppedő szürke mohon,
Borzongató közel a csúcshoz,
Ahonnan már jólesik visszamerengeni
Messziről még integető melegére a völgynek,
De a szem már idegesen tapogatja a sziklaéleket:
Szakadékok alattomos fenekedését
És gleccserek néma csuszamlásait sejtvén:
Itt, hol különös harsogó szelek,
Amelyek mintha lentről sodornának felfelé,
Újra meg újra feltekinteni kényszerítenek
Az anyagtalan kék magasba,
Ahol a szemnek nincsen megpihenni pont,
De visszasiklani mégse tud:
Itt, most, hadd állok egy pillanatra meg,
Fölgondolni és megköszönni
Cicomátlan énekem áhítatával
Teneked, aki hívtál,
Hogy elhívtál ideig.
A hegyi szabadságot köszönöm:
Hogy lendületeddel nekisegítettél
Átszökkenni a téren és időn.
Hogy nem vagyok kénytelen szőrös hernyó módjára megtapadni
A szem-fül tények ragacsos porában.
Hogy el nem tömte fülem királyi szomját
Emberszabású gépek kattogása
És gépvelejű emberkék csácsogása.
Hogy el nem kábít a szivárványos fényreklám villitánca
Felhőkarcolók tornyai felett
És eszme-fellegvárak ormain.
Hogy kikapaszkodhattam az Isten levegőjére,
Tudós és tudatlan babonák kazamatái közül,
Osztályok, pártok, iskolák ablaktalan páncéltermeiből,
Átbújhattam a filozófia világborító hálójának
Gordiusi bogszemei közt,
S itt nyújtózhatnak lelkem zsibbadt izmai
Áttetsző kékje alatt az értelmes csodának!
Ó, milyen édes így:
Értelmet és értetlenséget érteni!
A tudományt tisztelni áhítattal,
De többnek lenni tudónál:
Élőnek lenni,
Élő résznek az eleven Egészben:
Tündökleni a belső villanást!
Ó Látomás!
Boldog szabadsága a nyughatatlan hatolásnak,
Boldog teljessége az akadálytalan ölelésnek!
Ó, végtelenen szabadult énem!
Milyen alázattal érzem idefönn
Testvérvoltodat a szuverén nappal,
Amely a látszatokon túli magasságból
Jónak és rossznak pókháló-szőttesén át
Az ember-egyet látja.
Harmat vagy, gyöngyöző, eső vagy, öntöző, lágyhideg hópaplan
melengető;
Szépnek és rútnak, kicsinek és nagynak, fehérnek feketének:
Érlelő, éltető, nőttető.
Mit neked, áradó életnek, kicsi és nagy, fekete, fehér!
Egyet akarsz és egyet munkálsz:
Érjen és nőjjön minden, ami mag,
Érjen, túl a borókán.
És szél vagy, könnyű és komoly.
Ritmusod a vonuló nehéz hegyvonalak ritmusait búgja,
És törtető csúcsok dallamától csattogó.
Komoly is vagy, terhes felhők fekete közelétől,
És a havason csillanó napfény mosolyától könnyű.
Ez az életed: lengeni, zengeni,
Havasi szél, alulról fölfelé,
Völgyeken át, hegyeken át, mindenen át,
Annak, aki a minden,
És aki – mint felnőtt ember a visszhang üregéből –
Gyermekmosollyal figyeli belőled
A szót, amit beléd kiáltott.
Forrás: Vigilia 1935. 2. kötet
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése