Aki a régi kerteket, hajdani édes fákat
áldozatul dobta a város otromba sok sikátorának,
sorsát becsomagolta és elinnen-jegyet váltott,
s átnézett üveg-emléketeken, friss, boglyaszagú lányok;
aki elment, hogy erejét nagyobb tétekért kijátssza;
mert tudta, hogy izmaié, hogy ökleié ez a játszma;
mert hitte, hogy a város kőkockáit
remény és dübörgés
most már csak őneki rázza;
aki most villamosokon szorong, hetijegyét mutatja;
akinek feketekávéból sugárzik fel a napja;
akibe néha sétáin beleütközik egy-egy földi,
míg fönn a reklám-imamalom szokásos szavait őrli:
aki a hazahívásokat lassúdan ejti a tűzbe,
a mozi után is kóborol unalom-ördögöt űzve,
s csalja a bár, hogy valamelyik virágát elvadult szívére
tűzze;
aki – ha az alkony kertek közé keríti valahol –
fák és kétségek fogsora közt sötétedésként vándorol;
akit a növények zöld füstje, a szélben lebegő, belep,
s hirtelen úgy érzi, a lelkét csalán égette meg;
akit a sétáló estike-illat mint láthatatlan lány csalogat;
akinek fáj, hogy már nem tudja megérteni húgait,
az elvarázsolt, csöppke
ribizlibokrokat;
aki örökre a városé, - de mindig a falué lesz,
s mint nagy, vörös göröngyhöz, úgy kap
rögök közül vett szívéhez;
kérdezzétek meg, mit érez az,
és mit tesz azért, amit érez!
Forrás: A kert öröme – 101 vers kertbarátoknak 15. old. –
Népművelési Propaganda Iroda 1982.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése